14.fejezet

Halihó! :) Tudom, hamarabb jelentkezek, mint szoktam, de a hétvégén nem leszek itthon, mivel gondoltam egyet és elmegyek a nagyiékhoz hétvégére :D És nem tudnék frissíteni, így most hoztam a fejezetet, ami ugyancsak nagynagynagy kedvencem ^^ Imádom :P (Megsúgom: a 15. is a kedvencem xD Már most, pedig még csak a fele van meg... :D) 

Jill mesedélutánt tart, Shannon le van fagyva, majd tanítóbácsit játszik, Cedric szóváltásba kerül kedvenc bunkónkkal... Egyszóval zajlik az élet, drágáim :D

Ééééééés..... A minap megvolt az 500. oldalmegjelenítésem, sőt azóta már meg is haladtátok ezt a számot és ennek nagyon örülök :D Köszönööm! ^^ 

xoxo: Ann :)

14. fejezet: A jövő kezdete

Olyannak kell lenned, amilyen vagy, nem tehetsz semmit. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni, nem tudod eltörölni egy legyintéssel. Nincs olyan varázslat, amely kitörölhetné. Megtörtént, és megtörtént örökre; most már mindig abszolút marad, lehetetlen megváltoztatni.

Osho

*Shannon szemszöge*

Kellemesnek mondható alvásomat ideges kopogtatás szakította félbe, aminek nagyon nem tudtam örülni. Azonban még hívogatott az ágy álmosító melege, ezért ahelyett, hogy feltéptem volna az ajtót és letéptem volna a fejét annak, aki késő éjjel zargat, csak átfordultam a másik oldalamra és megpróbáltam tovább aludni.

A kopogás viszont továbbra sem maradt abba, sőt, valaki be is jött a szobába. A kezem a párnám alá tévedt és megfogtam a tőröm markolatát, bár reméltem, hogy nem lesz rá szükségem. A bujkálás sok mindenre rászoktatja az embert, köztük a fokozott éberségre is.

A zargató azonban nem egy bérgyilkos volt, hanem Cedric, aki kétségbeesetten zuhant mellém az ágyra, és bár már ébren voltam, rázni kezdett.

  - Shannon! Kelj fel, Shannon! Gyere gyorsan!

Cedric rendkívül zaklatott volt, ez nem kerülte a figyelmemet, de próbáltam nyugodtra venni a figurát, hátha ettől megnyugszik valamelyest.

-   Fenn vagyok, Cedric. Mi a baj?

A srác sose szokott ennyire ideges lenni és a nyugodt hangnem egyáltalán nem vált be. Továbbra is a vállamnál fogva rázott, így kénytelen voltam lefogni a kezét. Erre kissé feleszmélt és nyugodtabban válaszolt, de még éreztem az ideget a hangjában.

  - A hercegnő… - Megrázta fejét. - Jill elájult, miközben beszélgettem vele. De végre rájöttem!

A hercegnő szóra felkaptam a fejem, és ahogy Cedric kijavította magát, éreztem, hogy nem stimmel valami. Főleg, mikor megtudtam, hogy Jill elájult. Most én kezdtem rázni a srácot.

   - Miről beszélsz? Elájult? És mire jöttél rá? Válaszolj már, ember!

Cedric megfogta a karom és kihúzott a szobából. Végigfutva a folyosón megálltunk Phil emlékszobájában, amelyben a zongora állt. Jill a zongorától nem messze lévő nagy asztalon feküdt, feje alatt a zongoraszékhez tartozó párnával. Ahogy megláttam, odafutottam hozzá és a homlokára tettem a kezem, de Cedric megnyugtatott.

-   Semmi baja az ájuláson kívül. Csupán túl sok minden történt vele egyszerre.

Cedric felé fordultam és mélyen a szemébe néztem. Tudni akartam, miről volt szó.

-   Mitől borult így ki? Mi az, amit megtudtál?

Cedric most már nyugodtabb volt, mint a szobámban, így normális mondatokat is ki tudott ejteni a száján. Én viszont éreztem, hogy egyre jobban elsápadok.

-   Elmondtam neki azt, amit beszéltünk, mire azt mondta, hogy ő tudta, hogy varázsereje van, de nem tudja elképzelni, hogy nagy ereje lenne. Elmondta, hogy ki támadta meg és lehidaltam. Tudod ki? Russell!

Enyhén szólva meglepődtem, de nem hittem, hogy Cedric csak emiatt lenne úgy bezsongva.

A srác egyre izgatottabb lett, ahogy felfedhetett mindent.

   - És ez még semmi! Tudod, mi Jill teljes neve? Jill McCormick. Russell unokahúga!

Itt már valószínűleg falfehér lehettem, mert Cedric közelebb jött, arra az esetre, ha nekem is segítség kellene. Az információ egyszerűen sokkolt. Mindenre gondoltam volna, de erre aztán nem. Jill eszméletlen testére tévedt a szemem, úgy szólaltam meg.

-   Azt ne mondd, hogy…

Cedric szemrebbenés nélkül válaszolt.

-   De bizony, hogy mondom! Jill Clarissa és James lánya. Vagyis jog szerint övé Sunhill trónja.

Bár tudtam, hogy ezt fogja mondani, egyszerűen teljesen lezsibbadtam. Magam alá húztam az egyik széket és leültem, mert ha nem teszem, összerogynak a lábaim. Elhaló hanggal szólaltam meg.

-   Mondd még egyszer…

Cedric készségesen megismételte azt a mondatot, amit az agyam nagy nehézségek árán sem akart megérteni.

-   Jill Sunhill jogos örököse.

Akkora köd volt a fejemben, hogy abból egy épkézláb mondat se születhetett, de azért megpróbáltam gondolkodni. Jill lenne az, akivel együtt meg kell ölnöm Russellt? Apám azt akarta, hogy vele teremtsek békét?

A kérdések csak úgy záporoztak az agyamban, de egyet sem tudtam rendesen megválaszolni. Olyan hihetetlennek tűnt ez az egész, hogy egyszerűen hiába tudtam, hogy valóság, ami most történik, az agyam nem fogadta el.

Hogy én mennyit kerestem őt! Bujkálás közben minden este azért imádkoztam, hogy megleljem és véget érjen ez a rémálom, amit Russell csinált. Nem tudtam, hol lehet, hol bujkál, meghalt-e vagy sem… Azt sem tudtam, hogyan nézhet ki, mert karon ülő gyerek volt még, amikor 5 évesen elmentünk anyámékkal gratulálni a családnak. Hát innen voltak furcsán ismerősek azok a szemek!

Cedric csendben várta meg, amíg megnyugszik a lelkem, hiszen ő tudta, mit élhetek most át. Újból ráemeltem tekintetemet, és megpróbáltam feltenni egy kérdést.

-   Mitől ájult el? – Olyan rekedt volt a hangom, hogy fel sem ismertem.

-   Már előtte is nagyon kivolt, de amikor térdet hajtottam és hercegnőnek neveztem, egyszerűen elájult. Pedig én csak…

Ha más lenne a helyzet, nevetnék a helyzet komikusságán, így azonban csak megveregettem Cedric hátát.

-   A kötelességedet végezted, tudom. Még szerencse, hogy én leszoktattalak róla.

Cedric kissé idegesen még, de felnevetett és megeresztett végre egy mosolyt.

Én pedig felálltam a helyemről és Jillhez lépdeltem. Végignéztem rajta és csak nehezen hittem el, hogy végre itt van. Na meg azt is, hogy vele kell majd vállvetve harcolnom. Az a törékeny test, a vékony kis ujjak, az az ártatlan arc… Nem így képzeltem el, de örültem neki, hogy a sors végre az utamba vezérelte őt.

Óvatosan végigsimítottam az arcán, mire először összehúzta, majd kinyitotta szemét és kissé kótyagosan rám nézett.

-   Shannon? Mi történt?

Azok a sápadt búzavirágkék szemek kutatón lesték az enyémet, így sóhajtva válaszoltam.

-   Elájultál, miközben Cedriccel beszéltél.

Ahogy ezt megemlítettem, szinte felugrott az ágyból és Cedrichez sietett, aki azonnal fejet hajtott előtte tisztelete jeleként. Ha ismerem Jillt, ő is le akarja majd szoktatni Cedricet az etikettről. De ha tudná, hogy én egy éven keresztül szenvedtem vele…

-   Cedric, magyarázd meg, kérlek!

A srác még mindig fejet hajtva válaszolt.

  - Igenis, hercegnő.

Jill a megszólításra felcsattant.

-   Ne hercegnőzz itt nekem! Nem vagyok… Nem lehetek…

Cedric rám nézett és elérkezettnek láttam az időt, hogy én is szóljak.

-   De lehetsz. Anyád neve Clarissa McCormick, apádé James McCormick? Nagybátyád, apád testvére Russell McCormick?

Jill lefagyva bólintott.

-   Igen. De én…

Könyörtelenül folytattam. Ha most nem bizonyítom be neki, hogy valóban ő az, aki, akkor sohasem fogja elfogadni az igazságot.

-   Nincs de. TE vagy Sunhill örököse és így a hercegnő. Egyéb?

A lány először nem szólalt meg, de utána felém indult, majd megtorpant alig fél méterre tőlem.

  - De én nem tartozok ide! Nem itt nőttem fel! Egy kis árvaházból jöttem, egy szimpla kisvárosból, Southville-ből!

Láttam, hogy ki van borulva az információ súlyosságától, de nem hagyhattam abba.

-   És szerinted mégis hogy kerültél árvaházba? Russell űzte el és tette tönkre a családodat, és ő miatta ölték meg a barátod is! A sok vér, a sok szenvedés, az, hogy mágiát használtál, és hogy itt vagy, nem elég bizonyíték? – Szinte remegtem a visszafojtott indulattól, de ez most kivételesen nem teljesen feléje irányult.

Jill lehajtotta fejét és válla mozgásából láttam, hogy sír.

-   Tudom, a fenébe is, tudom! De ez nem olyan egyszerű! Te mit tennél az én helyemben, ha megtudnád, hogy egy másik világból jöttél, miattad ölték meg a szeretteidet és valójában egy rég elveszett hercegnő vagy? Mert nem hiszem, hogy fapofával elviselnéd, és nem borulnál ki, úgyhogy most az egyszer fogd be azt a nagy szád! A régi életemről csak foltok maradtak meg az emlékezetemben, anyám és apám arcát csak az álmaimból ismerem! Az életünkről csupa zavaros emlékképem van, amelyről évekig azt hittem, hogy csak hibás agyszülemények! Mert ki gondolná valósnak, hogy egy idilli délután dinnyemagokkal varázsolgatsz a szüleid társaságában, a kertetekben? Hát én nem hittem annak! Azt hittem, hogy valami baj van a fejemmel és átkoztam magam, amiért csak úgy emlékeztem mindenre, mint egy valószerűtlen álomra! Gyűlöltem magam! – Mindezt szinte egy levegővel mondta el, így most levegőért kapkodott, de nem hagyta még abba. – Mintha olyan könnyű lenne felfogni ezt az egészet! Neked minden könnyű, mert te tökéletes vagy mi?! Hagyj engem békén, Shannon és máshol okoskodj légy szíves!

Megfordult és már kifelé indult volna a szobából, de elkaptam a csuklóját, magam felé fordítottam és szorosan átöleltem. Jill folyamatosan ütlegelt, ahol ért, de nem törődtem vele. Végül lelassult és bár habozva, de ő is átölelt és zokogva a mellemre borult. Bőrömön végigszánkáztak forró könnycseppjei, de nem foglalkoztam vele, csak simogattam a hátát, hogy kijöjjön belőle az, aminek most ki kellett. Cedric mosolyogva állt a zongora mellett és jelelve megkérdezte, elmenjen-e, amire egy határozottan megráztam a fejem. Cedric helyett foglalt az asztalnál és én is követtem példáját, még mindig Jillel a nyakamon. A lány még mindig zokogott; úgy tűnt, abba se fogja hagyni.

De nagy sokára újra megnyugodott és kibontakozott az ölelésből. Felém se nézve szólalt meg nem sokkal később.

-   Bocs. 

Egyszerűen legyintettem egyet és próbáltam könnyednek látszani, pedig közel sem voltam az. Tudtam, hogy ma már úgysem fogok tudni aludni.

-   Semmi baj. Akarsz még róla beszélgetni?

Kérdésemre felkapta a fejét és határozatlanul bólintott. Tudomásul véve biccentettem egyet és megadtam neki a kezdés lehetőségét.

-   Akarsz valamit tudni?

Jill halvány mosolyra húzta a száját és rám nézett.

-   Honnan ismered a szüleimet?

Elnevettem magam.

-   Ha tudnád, hányszor voltam náluk, amíg itt éltek! Szinte minden héten Sunhillben ebédeltünk anyámékkal. Még halványan rád is emlékszem. Ekkora voltál, mikor utoljára láttalak…- És karommal egy csecsemő méretét utánoztam.

Jill összehúzott szemmel nézett rám.

-   Ha a szüleim uralkodók voltak, te hogy a fenébe voltál hozzánk bejáratos?

Végre elmondhattam neki, mégis ki vagyok.

-   Úgy, hogy én voltam a szomszédos királyság, Moonhill hercege. – Arcát látva hozzátettem. – Nem gondoltad volna mi?

-   Te… - kezdte, de megakadt.

Még mindig mosolyogva néztem rá és adtam a hülyét.

-   Én mi?

-   Te egy… herceg vagy? Na de…

Vigyorogva fejet hajtottam és elárultam a teljes nevemet.

-   Shannon William Casterwill. Szolgálatára, hercegnő.

Elégedetten láttam, hogy Jill szeme összeszűkül.

-   Ezt többet ne merészeld. Erről jut eszembe: téged hogyhogy nem hercegeznek?

Hátradőltem a székben és karba fontam a kezeimet.

-   Úgy, hogy megtiltottam nekik. Plusz jelenleg veszélyes lenne hercegként mutatkoznom.

Jill csodálkozva nézett rám.

-   Veszélyes? De hát miért?

Úgy gondoltam, jobb, ha tisztába tesszük a dolgokat, mielőtt még nem késő.

-   Russell miatt. Elfoglalta Mooonhillt és apámat börtönbe csukatta. Mivel vérdíj van a fejemen, nem lenne éppen kellemes, ha egy véletlen elszólás folytán elfognának. Ezért is bujkálunk.

Jill bólintott, majd Cedricre nézett.

-   Mellőzzük a formaságokat nálam is, ha lehet. Nem szeretnék én is egy cellában csücsülni.

Cedric kicsit akadékoskodott, de végül beadta a derekát.

-   Rendben van. De ha minden a helyes kerékvágásba kerül, újra hercegnőnek foglak szólítani. Shannonnal is ebben állapodtunk meg anno.

Jill elrévedt, de azonnal válaszolt.

-   Tőlem… De valahogy úgy érzem, hogy erre nem kerül majd egyhamar sor.

Ha tudnád, hogy mennyire igazad van, Jill…

*Jill szemszöge*

Őszintén megdöbbentett a mai este. Én egy elveszett hercegnő vagyok, Shannon tényleg herceg… A szemöldököm lassan már a hajamra is felcsúszott. De hiába esik nehezemre elfogadni a dolgot, végre tudom az igazságot, és ennek őszintén örülök.

Shannon megtörte a beállt csendet és újra belekezdett a vallatásba.

-   Elmondod?

Ránéztem a lassan hajnalodó égboltra és rámosolyogtam.

-   Ha van időtök reggelig, persze. Mit akarsz tudni?

Shannon felállt, majd felpattant az asztalra és Cedric is így tett, hogy jobban lássanak, miközben beszélek.

-   Amit csak lehet – válaszolta Shannon.

Egy hatalmas sóhajjal belekezdtem szívszorító történetembe.

-   Amint már mondtam, nem sok mindenre emlékszem a régi életemből. Erről a világról egyáltalán nem tudtam, sok emlékem nem volt. 3 évesen kerültem be az árvaházba, ahol Lily vett magához, ezt tudjátok. De se ő, se én, se senki más nem tudta, hogyan kerültem hozzájuk. Az a nevelő, aki legelőször vezetett fel az intézet lépcsőjén meghalt és így senki sem tudott rólam semmit. Az intézetbeli élettel nem untatlak titeket: mondjuk azt, hogy hosszú, fáradalmas és könyörtelen volt. A könyörtelent főleg az éjszakákra értettem, amikor nagyon furcsa dolgokat álmodtam, amelyek hol visszatérőek voltak, hol csak egyszer láttam őket. Láttam magam kislányként, valamint apát és anyát, ahogy varázsolunk. Olyan valószerűtlennek tűnt az egész, hogy azt hittem, megvannak a fejemben a régi emlékek, viszont az agyam valamiért kiszínezi őket. Fogalmam sem volt, hogy ezek mind igaziak. Lily tudott az álmokról, de együtt sem tudtunk kihámozni belőlük semmit. Lilyn kívül volt egy másik barátom is: Greg, róla már beszéltem. Nagyon szerettük egymást. Ő és Lily - na meg persze az apróságok, akikkel foglalkoztam az intézetben – tették könnyebbé a napjaimat. A 18. szülinapomig eseménytelen volt az életem, ha a forgolódással telt, néhol rémálmokkal teli éjszakákat nem vesszük figyelembe. Az egyik ilyen rémálmom arról szólt, hogy éppen kocsikázunk hazafelé valahonnan, és ahogy hazaérünk, Russellbe és az embereibe botlunk. Apám fedezett engem és anyámat, amíg mi megpróbáltunk elmenekülni. Mindketten varázsoltunk, de anyámat eltalálták, miközben elteleportált bennünket valahová. Ez az utolsó emlékem róluk.

Egy pillanatra megálltam, mert kifogytam a szuszból. Shannon és Cedric szótlanul ültek az asztal tetején és nem tűnt úgy, hogy álmosak vagy unottak lennének. Így folytattam.

-   A 18. szülinapomat már elmeséltem Shannonnak, a többiek is tudnak róla, de azért részletesebben is elmesélem, mivel az előzményeket nem tudjátok. Aznap reggel kipihenten ébredtem, ugyanis nem volt egyetlen álmom sem az éjszaka, ami igencsak szokatlan volt jó pár év után. Végül is nem foglalkoztam sokat a dologgal, de ez később máshogy lett. Elfelejtettem mondani, hogy van egy nyakláncom, ami kiskorom óta a nyakamban van és csak nagyon ritkán tudtam tőle megválni. Valahogy… hozzám tartozik. Megnézhetitek, ha gondoljátok.

A két srác leszállt az asztalról, majd megpróbálták az ablakon beszűrődő gyér fénynél kisilabizálni nyakékemet. Nem szóltak semmit, majd visszaültek az asztalra.

- Láttátok az órát? Sohasem mozdult el a 24-esről. De aznap reggel a 9-esen csücsült a mutató. Fogalmam sem volt, mi történik, de még ezzel sem foglalkoztam behatóan. Aztán a délelőtt folyamán hangokat kezdtem hallani. Majd megőrültem. Egy volt, de mégsem; sok ember beszélt, de mégsem.

Bizonyítékot kellett keresnem arra, hogy nem vagyok őrült, így Lilyt kezdtem el keresni, de végül is Gregbe botlottam. A hangok ekkor már elviselhetetlenek voltak, ráadásul megfigyeltem, hogy a nyaklánc óránként megmozdul és a pillangó annyit csap a szárnyával, amelyik számra ugrik a mutató. Képzelhetitek mennyire kivoltam. Greg megpróbált hinni nekem, de elég valószerűtlen volt, amit állítottam. Greg megvizsgálta a nyakláncom és a nap motívum egyszerűen beleégett a tenyerébe. Nem tudtuk miért és hogyan. Sokáig gondolkoztunk a dolgon, de végül belefáradtam és én elaludtam. Arra ébredtem, hogy Greg görcsösen rángatózik az ágy szélén és ordított a fájdalomtól. Nagy nehezen felráztam, de valami megváltozott benne. Utána valahogy… nem volt önmaga. Nem mosolygott, nem marháskodott úgy, ahogy szokott. Arra kért, hogy ne vegyem le a nyakláncot és szinte egész nap ilyen komor maradt. Elérkezett a buli ideje. Én semmit sem tudtam, Greg szervezett nekem mindent. Volt torta, ajándékok, zene, tánc… Egyszóval minden, ami egy tökéletes szülinaphoz kell. Már a nyakláncom sem izgatott, a hangok pedig elhaltak. Egyszer szóltam Gregnek, hogy menjünk ki sétálni, mire elkomorodott, de végül is kijött velem.

Abbahagytam. Nem tudtam, elmondjam-e azt, hogy Greg nem szimplán csak egy barát volt, hanem a szerelmem.

De végül is arra döntöttem, hogy nem szükséges erről tudniuk, hiszen ez az én magánügyem. Folytattam.

-   Egyszer csak megjelentek Russell-ék. Én szinte észre sem vettem, mert… mert…

Hirtelen nem tudtam semmilyen kifogást találni a ’mert’ után. Óriási idióta vagyok, hogy saját magam buktatom le, de már a mondat fele ott lebegett a levegőben és nem tudtam mit csinálni. Shannonra néztem, aki hosszan, kutatón nézett a szemembe. Nem tudom, miből olvasta ki a tényállást, de tömör közlésére szinte elakadt a lélegzetem.

-   Mert éppen csókoltad. - mondta

-   Mégis honnan…? - kérdeztem.

A srác csak legyintett egyet és fapofával nézett rám.

  - Nem érdekes.

Bár nem kellett volna annyiban hagynom a dolgot, de mégis így tettem és folytattam a monológomat.

-   Igen. Szóval Greggel ott álltunk és egyszer csak éreztem, hogy megperdülünk és egyszerűen ellökött magától. Először nem értettem és kérdőre is akartam vonni, de abban a pillanatban megjelent Russell és beleszúrta a tőrét. Russell teljesen lefagyott és meg volt lepődve, bár nem értem, miért. Greg meghalt, majd Russell engem vett célba. Azt mondta, megtudta, hogy nálam van a nyaklánc és, hogy évek óta kereste és adjam oda neki, akkor nem fog bajom esni. Én nem adtam oda neki, erre kigúnyolta Greget. Aztán azt éreztem, hogy olyan gyűlölet és harag fortyog bennem, hogyha rázúdítanám Russellre, szétporladna. Erre megláttam a tűzgömböt a kezemben. Próbáltam őket eltalálni, de valahogy nem sikerült és Russell sokkal erősebb volt nálam. Megidézett egy tornádót, ami felkapott, és leestem, ami miatt eltört a bokám. Hál’ istennek távol voltam tőlük. Egyszer csak az óra elütötte az éjfélt, és a nyakláncom kezdte a napirendjét: mutató elfordul, pillangó csapkod. Nem nagyon érdekelt a dolog addig, amíg le nem szállt a nyakláncról és ellibbent. Russell persze kiröhögött és valahogy én is többre számítottam, de aztán arra lettem figyelmes, hogy köröz a távolban és létrehoz egy fehér valamit. Úgy gondoltam, bármi is az, csak segítségemre lehet, így használtam a varázserőm és elszaladtam a kapuig. Át akartam hozni Greg testét is, de te ugye nem engedted, Shannon. Russellék hoppon maradtak, a kapu bezáródott én pedig itt vagyok.

Cedric és Shannon csendben emésztette az információkat, pedig még nekem is voltak kérdéseim.

-   Honnan tudtad, hogy jövök?

Shannon felém fordította arcát, majd unottan elkezdett magyarázni.

-   Onnan hogy szólt az Orákulum. Emlékszel arra a hangra, amit hallottál odaát? Na, az a hang ő. Az itteni legnagyobb hatalom és az egyensúlyért felel. Nem tudni, mit miért tesz, kit és mikor, na meg persze miért keres meg, de ő ott van. A fákban, a folyóban… Mindenütt. Ő mondta, hogy jössz és, hogy segítsünk átkelni a kapun. Ez azért volt nehéz, mert fogalmunk se volt, melyik kapun jössz: úgy tudom, Daniel felvilágosított a kapukról, szóval érted, miért voltunk gondban. Ez volt három nappal azelőtt, hogy megérkeztél volna. Aznap este elvittem Dreamet sétálni és inni és láttam, hogy megnyílik a kapu. Hallottam a hangodat és távolról férfiakét, de őket nem ismertem fel, még Russellt se. Aztán áthoztalak, te pedig elájultál.

Még mindig nem értettem, hogy akkor miért voltam olyan szarul, de Shannon válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

-   Tudtam, hogy mikor átjössz, kicsit rosszul leszel majd, mivel a két világ közötti járkálás megterheli a testet, de mivel sérült voltál, elájultál. Így felraktalak a lovamra és bevittelek az erdőbe. A többit tudod.

Újra csend telepedett a kis szobára. Egy ideig csodálva néztem a hajnal első sugarait, majd ránéztem a két srácra és feltettem a legfontosabbnak tűnő kérdést.

-   Mi lesz ezután?

Cedric válaszolt.

-   Elmegyünk aludni, mert hosszú napunk lesz. Holnap elmondjuk a többieknek, amit tudniuk kell, és kitaláljuk, merre induljunk tovább. Plusz megmondjuk Philnek, hogy nem táncolsz este.

Kissé felcsattantam.

-   Máris megváltozott a háláról, na meg a visszafizetésről mondott véleményed?

Cedric elkomorult.

-   Nem erről van szó. De te egy hercegnő vagy és…

Bár nem akartam, önkéntelenül is elvigyorodtam.

-   Nem ti mondtátok nem is olyan régen, hogy megvédetek? Különben is; megígértem Philnek a dolgot és a szavamat nem másítom meg.

Shannon felnevetett, bár nem értem, hogy min.

-   Végre használhatnál egy kibúvót, és te mégsem kéred. Nem szereted a rangodat mi?

Olyan rondán néztem rá, ahogy csak tudtam, de végül kirobbant belőlem is a nevetés.

-   Mintha te annyira imádnád, Vérdíj uraság.

Miután kinevetgéltük magunkat, elindult mindenki a maga szobájába és nyugovóra tértünk, de ekkor már eléggé hajnalodott. Beérve a szobába egyszerűen csak rávetettem magam az ágyra és abban a szempillantásban el is aludtam.

Egy kéz érintésére ébredtem fel később. Hunyorogva próbáltam kiszűrni a napsugarakat, és köztük az alakot, aki az ágyamon ült egy szőrös valami társaságában. Hosszas pislogás után felismertem Shannont és a rókát, aki alighogy kinyitottam a szemem elém szaladt a takarón, megállt előttem, és egyik mancsát rátette az alvástól még elgémberedett kezemre. Csodálkozva néztem a kis jószágra, mert nemhogy neheztelés, de inkább szikrázó öröm volt a szemében, amit azok után, hogy majdnem meghalt miattam, felettébb furcsának találtam. Érdeklődve Shannon felé néztem, aki elvigyorodott a fejem láttán.

-   Kifolyt a nyálad. Amúgy bocsi, hogy így betörtem, de a kis barátodat nem lehetett lerázni.

Értetlenül néztem rá.

-   Nem mondod, hogy idejött…

Shannon bólintott.

-   Úgy kaparta az ajtódat, hogy csoda, hogy nem ébredtél fel rá. Aztán gondoltam felébresztünk, mert a reggelit is átaludtad, Lynxnek nem volt szíve felébreszteni. De most gyere le ebédelni, mert már a többiek is várnak.

Ezzel felpattant az ágyról, majd végigsimítva a rókán kiment a szobából.

A róka még mindig ott ült előttem a takarón és én sem tudtam megállni, hogy ne simogassam meg hófehér bundáját. Az állat engedelmesen a kezemhez dörgölte a fejét, majd örömében vakkantott és elvackolta magát a vállamon. Nevetve ültem föl az ágyból, de mintha odaszegezte volna magát, meg se moccant.

   - Hé, fel kéne öltöznöm.

Erre leugrott a vállamról, az asztalnál lévő székhez sietett és fogaival óvatosan megtartva az ágyig vonszolta nekem a ruhám, amit még tegnap este választottunk ki Lynx-xel. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, hogy milyen okos állat áll előttem, olyan büszke fejtartással, mintha az állatok királya lenne. Nevetve megsimogattam, felöltöztem, majd a rókával a nyomomban kisétáltam a szobából.

Végigmentünk a folyosón, majd kikanyarodtunk az előtérbe, ahol vendég nem sok volt, így két nagyobb asztalt összetolva ráértünk leülni enni. Már mindenki ott volt és csak rám vártak és mikor hirtelen mindenki szeme rám vetült kissé kényelmetlenül éreztem magam. Alaric észrevehette zavaromat, mert felállt helyéről, elém szaladt és megölelgetett, majd kezemet megfogva a társaság asztalához vezetett.

-   Nézzétek, megjött a mi kis álomszuszékunk! Jól aludtál, Csipkerózsika?

Azt hittem, agyonvágom a srácot, de lendülő kezem elől elkapta a fejét és gyorsan leült a helyére. Olyan bociszemekkel és vigyorral nézett rám, hogy egyáltalán nem tudtam haragudni rá, amikor megszólalt.

-   Ne haragudj, de ezt nem tudtam kihagyni. Annyira király, hogy te vagy… - Mielőtt még bármit is elkottyanthatott volna, Bryant és Daniel egyszerre adtak neki egy tockost, amitől azonnal befogta a száját.

Továbbra is mindenki érdeklődve figyelt, Shannon inkább vigyorogva és szeme azt üzente: ’Na, most mit fogsz csinálni?’ Vetettem felé néhány gúnyos pillantást, majd felálltam és megnyugodva vettem tudomásul, hogy rajtunk kívül már senki sincs a fogadóban: az a pár ember is elment, így beszélhettünk a dologról.

-   Nos… Azt hiszem, Cedric és Shannon már elmesélték nektek a tegnap estét. Azt szeretném mondani, hogy bár az vagyok, aki, tegyetek úgy, ahogy eddig tettétek, mert kissé fura ez az egész még nekem és zavarba ejtő. Cedriccel ezt már tegnap megbeszéltük, Shannonnak egyszer sem kellett mondanom, de tőletek is ezt kérném, fiúk. Bajba kerülhetünk miatta. Rendben?

Daniel és Bryant azonnal igent bólintottak, de Alaricot nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Sokáig nyafogott, hogy hadd hívhasson hercegnőnek, mert annyira illik hozzám, de végül elfogadta a dolgot. Shannon leplezetlenül vigyorgott, de nem foglalkoztam vele.

Végre Lynx és Phil meghozták az ebédet. Phil amikor elém rakta a marharagut, kacsintott egyet, Lynx pedig folyamatosan sejtelmesen mosolygott, így rájöttem, hogy ők is be lettek avatva a titokba, de nem bántam. Ahogy a többiekben, már bennük is teljesen megbíztam.

Az ebéd kellemesen telt, önfeledten nevetgéltünk és beszélgettünk. Talán ideérkezésem óta először éreztem azt, hogy jó helyen vagyok, és jól érzem magam a körülményekhez képest. Persze, félreértés ne essék, nagyon hiányzik Lily és az otthon, de már végre nem éreztem magam annyira idegennek és kívülállónak ettől a világtól. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy megtudtam pár dolgot magamról, aminek rendkívül örültem, de egyben aggasztó is volt, mert ezzel óriási felelősséget raktak a nyakamba és ez nekem szokatlan volt kicsit. Nem tudtam olyan könnyedén venni a dolgokat, mint Shannon, akinek bár vérdíj van a fején és bármikor ráugorhat egy árnyékos sarokból egy bérgyilkos, mégsem volt kedvetlen.

Persze nekem sem voltak illúzióim arról, hogy harc nélkül megúszhatom a kis kalandomat, és biztos voltam benne, hogy Russell égre-földre kerestethet, de én akkor sem tudtam olyan nyugodt lenni, mint a többiek. Ők már hozzá voltak ehhez szokva, ráadásul képzett harcosok és varázslók valamennyien, de én igazából semmit sem tudtam felmutatni. És ez meglehetősen aggasztott.

Így ebéd után megállítottam az éppen szundítani induló srácokat és kérlelve néztem a szemükbe.

-   Tudom, hogy most egyelőre teher vagyok a számotokra, de ezen szeretnék változtatni. Megtanítanátok, hogyan kell harcolni?

Alaric és a többiek lelkesen bólogattak, kivéve Shannont, aki elnyomva pár ásítást, az ajtóból szólt vissza.

-   Nekem nyolc, mit csináltok, de rám ne is számítsatok. Nem hajtom a fejem önként guillotine alá. Jill vonzza a bajt és nekem erre most semmi szükségem. Szóval húztam aludni.

Mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy leordítsam a fejét, Cedric szólalt meg, viszonylag halkan.

-   Már elfelejtetted, amit apádnak ígértél?

Shannon barna szemében vörös szikrák lobbantak. Olyan hangon szólalt meg, amitől még a hideg is kirázott. Baljóslatú volt, komor és hiába szólt halkan, szinte felért egy ordítással.

-   Miért felejtettem volna el? Mégis kinek képzelsz te engem?

Cedric nem vette fel Shannon hangnemét, ugyanolyan nyugodt maradt és úgy válaszolt.

-   Ne haragudj, de úgy viselkedsz, akár egy munkakerülő kölyök: nehézségekbe ütközöl, és máris kerülőutat keresel. Nem mondta senki, hogy könnyű lesz.

Shannon elfordította a fejét és nem válaszolt, Cedric Shannont bámulta faarccal és várt valamiféle választ, én pedig hol az egyik, hol a másik srácra tekintgettem, mert fogalmam sem volt arról, miről beszélnek.

Végül Shannon színpadiasan sóhajtott, majd Cedricre nézett.

-   Jól van, enyém az első kör. Cedric, te állj készenlétben, a többiek addig pihenjenek. Te pedig – itt rám nézett – most velem jössz.

És meg se várva, hogy esetleg én is hozzászóljak a dolgokhoz, megragadta a karom és kivezetett a fogadóból.

Megkerültük az épületet és a fogadó háta mögötti kisebb hegy felé vettük az irányt. A csuklóm még mindig Shannon markában volt, akinek esze ágában sem volt elereszteni, hogy esetleg könnyebben mászhassak. Egy ideig tűrtem, de utána kitéptem a kezem a szorításból és felcsattantam.

-   Mégis hova a frászba viszel?

Shannont nem érdekelte fellobbanásom, hátra sem fordult, úgy válaszolt.

-   Azt mondtad, tanítsunk meg harcolni, nem?

Mivel láttam, hogy nincs értelme felhúzni magam, inkább morogva tovább követtem.

Felérve a hegyre beláttam az egész falut: a kis házak között gyerekek futkostak, az asszonyok ruhát terigettek, a férfiak a ház előtt ülve pipázgattak, vagy éppen dolgoztak kicsi kertjükben.

Olyan idilli volt minden, hogy észre sem vettem, hogy Shannon eltűnt mellőlem. Riadtan körülnéztem, mire megláttam az egyik fa alatt törökülésben, szemeit szorosan összezárva. Óvatosan közelebb mentem hozzá, és láttam, hogy szája hangtalanul mozog, kezei körül egy kis fény játszadozik, így rögtön tudtam, hogy varázsol. Mielőtt én is letelepedhettem volna, kinyitotta a szemét, majd rám se nézve feltápászkodott és egy viszonylag egyenes terepen megállt, majd ott kezdett el újra mormogni. Szavai hatására a levegő egy pillanatra felizzott, de utána minden ugyanolyan volt. Befejezve a varázslatot végre felém nézett és értetlen tekintetemet látva unottan elmagyarázta, mit csinált.

-   Levédtem a területet. Nem hall és lát bennünket senki, és csak az jöhet a falon túlra, akinek én megengedem.

Bólintottam és izgalommal telin kérdeztem.

-   Mivel kezdünk? Harci mágiával?

Shannon felröhögött.

-   Elmélettel. Na jó, talán pici gyakorlat is lesz benne. Kezdhetjük?

Már nagyon izgatott voltam, így határozottan bólintottam és Shannon azonnal belekezdett.

-   Nos. Mi a mágia szerinted?

Nem hittem volna, hogy rögtön kérdéssel indít, de meglepettségemet félretéve, próbáltam a megfelelő választ megtalálni.

-   Varázslat?

Shannon felnevetett és leült velem szembe.

-   Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de ez nem pontos. A varázslat az, amit különböző igék és a mágia segítségével hozol létre. A mágia ennél több. Ötlet?

Tanácstalanul megrántottam a vállam és megráztam a fejem. Honnan a fenéből kellett volna mindezt tudnom?

-   A mágia erő. Erő önmagad és a környezeted felett, és mindenben jelen van. Benned, bennem, abban a fában ott és lent, a falusiakban is. Csak más mértékben és formában. Valakiben koncentráltabb, valakiben elenyésző, van, aki tudja használni és van, aki nem. Minden a lelki erejétől és az adottságtól függ; mennyit kapott és fel tudja-e használni. Ez mind egy személytől függ: ő az Orákulum. Mindenfajta mágia tőle származik, mindenkiben van egy rész belőle, kiben több, kiben kevesebb. Többfajta mágia létezik. Van növénymágia, harci mágia, gyógyító mágia és még sorolhatnám napestig, mert rengeteg van. Én elsősorban a harci mágiát fogom neked megtanítani, Cedric a gyógyító mágiát. Ez a kettő a legfontosabb.

Nem akartam félbe szakítani, de felötlött bennem egy kérdés és muszáj volt feltennem.

-   És az érzelmi mágia?

Shannon összeráncolta a homlokát.

-   Ja igen, te már használtad. Az érzelmi mágia kétélű fegyver. Egyrészt hatásos tud lenni, ha valamilyen erős érzelmet produkálsz a másik felé, mondjuk gyűlöletet. De ott a másik oldal is: a saját energiádat emészted fel vele és ez veszélyes. Nem átlagos mágia. A mágiahasználó, akiben jelen van a mágia, úgy varázsol, hogy a saját mágiájával magához vonzza a környezete mágiáját, erejét és így nem a saját tartalékát fogyasztja. Az más kérdés, hogyha elfárad, és nem tudja magához vonzani az energiákat, akkor a sajátjából merít. Ez ugyanolyan, mintha érzelmi mágiát használna, így legyengül. De ezt az időt gyakorlással ki lehet tolni, főleg, ha nagy a mágia az illetőben. Eddig érthető?

Kissé zsongott a fejem az új információktól, de bólintottam. Shannon folytatta. 

-   Akkor erről egyelőre ennyit. Tovább. Szóval, ha megvan valakiben a mágia, akkor általában évekig kell gyakorolnia, mire felébred benne… - Félbe szakítottam.

-   De erre nincs időnk!

Shannon nyugodtan válaszolt, pedig én lassan kétségbeestem.

-   Tudom. De a te eseted más. Benned már fel van ébredve a mágia. Csak éppen berozsdásodtál.

Egyáltalán nem értettem.

-   Mi van?

Shannon még mindig nyugodtan folytatta.

-   Nem azt mondtad, hogy kiskorodban intenzíven varázsoltál?

Kissé habozva válaszoltam.

-   De igen, de…

Shannon már lassan kezdett veszíteni az önuralmából, amiért ilyen értetlen vagyok, de visszafogta magát.

-   Na. A trauma miatt elfelejtetted, hogyan kell használnod a mágiát. A saját tartalékaidat már tudod, hogyan kell, mert érzelmi mágiát használtál Russell ellen. De azt, hogy a környezetedből vond el a mágiát, arra nem emlékszel. De egy kis gyakorlással ez is menni fog. Kezdhetjük?

Bólintottam és Shannon felállított.

-   Hunyd le a szemed. – Habozás nélkül megtettem. - A mágiát, ha felhasználod, szinte bármit megtehetsz. A mágia élő dolog. A fákban, a kövekben is ott van…

Tudtam, hogy nem kéne félbeszakítani, de megtettem.

-   Azt magyarázd, hogy kell csinálni.

Shannon felcsattant.

-   Csönd. Te most nem beszélsz, csak hallgatsz. Mindenekelőtt lazulj el és csak a hangomra figyelj. Lélegezz be és ki, be és ki…

Egy idő után tényleg csak az ő hangját hallottam és a nyugalom teljesen erőt vett rajtam.

-   Nagyon jó. Most pedig, képzeld azt, hogy van előtted egy óriási gömb. Nyújtsd ki a kezedet magad elé és érezd a nagyságát, formáját. Érzed, ahogy vibrál?

Úgy tettem, ahogy mondta. A gömb kéklően ott lebegett előttem, ezt lezárt szemhéjam mögött is láttam és érintésemre megremegett. Kissé féltem, de egyáltalán nem volt kellemetlen az érzés.

-   Képzeld el, hogy a te gömböd nyitott, hiszen te is nyitott vagy mindenre. Be tudsz fogadni bármit, így a környezeted energiáját is. Töltsd meg vele a gömböt, zárd le, majd irányítsd tőled balra.

Megtettem, amire kért és hirtelen egy robbanásra lettem figyelmes. Azonnal ki akartam nyitni a szemem, de Shannon lefogta őket.

-   Ne. Csak lassan, nyugodtan.

Elvette kezét előlem, majd óvatosan kinyitottam a szememet és pislogtam párat. Shannont láttam magam előtt, amint érdeklődve nézi az arcomat.

-   Rendben vagy? Nem érzed magad rosszul? Fájdalom, ilyesmi?

Kicsit kótyagos voltam, de ezt nem számítva teljesen jól voltam.

-   Jól vagyok.

Shannon megpaskolta a vállam és oldalra mutatott.

-   Akkor nézd meg, mit csináltál.

Engedelmesen oldalra pillantottam és elállt a lélegzetem. Emlékeztem, hogy azt mondja, irányítsam oldalra a gömböt és hallottam, hogy eltaláltam valamit, de erre nem számítottam. Azt a fát, ami alatt percekkel ezelőtt még Shannon ült, egyszerűen pozdorjává törtem. Egy kis rész maradt meg, az is szilánkosra törve, az óriási lombkorona és a vastag törzs sehol nem volt.

Shannonra néztem, mire elvigyorodott.

-   Kemény, mi? Így kell csinálni. Persze kell hozzá még más is, de azt majd később. Egyelőre ezt kell gyakorolnod. Gömb elő, bele az energiát és utána azt csinálsz vele, amit akarsz. Szétrobbanthatsz egy fát, vagy pár varázsszó segítségével varázslattá alakíthatod.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam és Shannonra mosolyogtam.

-   Értem. Mit csinálunk még?

Shannon egy kis ideig töprengett. Vigyora lehervadt és komolyan nézett rám.

-   Meg szeretnék próbálni valamit. Megengeded?

Nem tudtam, miről lehet szó, de nem mertem rá igent mondani.

-   Attól függ – feleltem.

Shannon még mindig komoran nézett, majd elmagyarázta, mit is készül tenni.

-   Cedric, én és a többiek is úgy gondoljuk, hogy nagy erőd van, ezt tudod. De ez egyelőre feltételezés és szeretnék megbizonyosodni róla. Arról lenne szó, hogy kissé beleturkálnék a fejedbe. Persze bántódásod nem esne, de csak így tudlak tesztelni. Vállalod?

Nem tudom, ki örülne annak, ha egy srác azt mondaná neki, hogy ’bele akarok turkálni a fejedbe’. Én nem. Mindenesetre megbíztam benne és már én is kíváncsi lettem.

-   Rendben van. De el kell mondanod, mit csinálsz.

Shannon közelebb lépett hozzám, egyik kezének ujjait hozzáérintette a halántékomhoz és lehunyta a szemét.

-   Csukd be a szemed és lazulj el. Egy gondolatcsáppal végigsimítok majd az elméden és megkeresek egy pontot az agyad hátulsó felében. Ez felel a mágiáért. De most lazulj el. Nincsenek gondolataid, csak lebegsz a semmiben. Úgy. Csak a hangomra figyelj és legyél nyugodt. Nagyon nyugodt.

Shannon hangja ismét elandalított, mint az előbb és semmit sem éreztem. Se őt, se magamat, se a környezetemet. Semmit.

De a semmi érzése hirtelen megszakadt. Shannon keze már nem volt a halántékomon és nem éreztem a közelségét sem. Óvatosan kinyitottam a szemem és meglepetésemre több méterrel odébb találtam meg egy kőnek háttal és lihegve. Azonnal odarohantam hozzá, mire nevetve megvakarta a fejét és rám nézett. Ahogy kezét elvette a fejétől, megcsillant rajta egy kis vér.

-   Te aztán nem vagy semmi, hallod.

Nem tudtam, mi történhetett és kissé ideges is voltam.

-   Mert? Mi történt? Hogy kerültél ide?

Shannon még mindig vigyorgott.

-   Te csináltad.

Értetlenül néztem rá és fogadni mertem volna, hogy csak viccel.

-   Na ne röhögtess. Meg se mozdultam. A karomat se éreztem, nemhogy még ellökjelek. Ráadásul ilyen messzire.

Shannon folyamatosan engem bámult hitetlenkedve, de vigyorogva.

-   Akkor is te voltál. A mágiád.

Utáltam, hogy mindent harapófogóval kell belőle kihúzgálni. Legszívesebben addig püföltem volna, amíg kegyelemért nem könyörög.

-   Magyarázd már el!

Shannon fel se vette a hangnemet, de érezhetően komolyabb lett a hangja.

-   Végigmentem az agyadon és megtaláltam a mágiaközpontodat. Alig érintettem meg és a következő pillanatban itt voltam. Egyszerűen ellöktél. De megbizonyosodtam róla, hogy baromi nagy erőd van.

Félve kérdeztem meg, de kíváncsi voltam a válaszra.

-   Mégis mekkora?

Shannon elrévedt a falu irányába, úgy válaszolt.

-   Akkora, hogy ha kikupálunk, fél kézzel lenyomod Russellt. – Kezét ráfektette a tarkójára és halkan motyogott. - Fáj a fejem… - Majd minden előjel nélkül elájult.