15.fejezet

Sziasztok! Bocsi, bocsi, bocsi xD Tudom sokáig nem frissítettem, de nem volt erőm írni még az egyéb tennivalók mellett :/ Szóval nem tudom mikor lesz friss, de majd igyekszem ;) 

A történet nekem egyre jobban tetszik *-* Egyszerűen imádom írni :D Remélem nektek is tetszik ;) 

xoxo: Ann :)

15. fejezet: Et ne nos inducas in tentationem – És ne végy minket kísértésbe…

Egyesek szerint azok a legszebb szerelmes történetek, amelyeket idő híján nem élhetünk meg. Ezen az alapon lehet, hogy a meg nem kapott csókok a legforróbbak…

Guillaume Musso

*Jill szemszöge*

Nem mondom azt, hogy megijedtem, amikor Shannon kifeküdt előttem, de nem is voltam a nyugodtság mintapéldája. Sose voltam az a pánikolós típus: ha beütött a krach, mindig bekapcsolt a vészpilóta…

Olyan fura volt ez a helyzet. Nehéz elhinni, hogy anélkül, hogy megmozdultam volna, ellökök egy nem épp cérna srácot több méterre, ráadásul úgy, hogy nem is tudok róla. De a tények önmagukért beszéltek. Erős vagyok, csak ezt még felszínre kell hozni. És akkor a földbe döngölhetjük Russellt az összes mocsokságával együtt.

Bár a materialista világnézetem teljesen megszűnt ezen a helyen, ha ez az ára annak, hogy visszafizessek mindent a nagybátyámnak, ám legyen. Elfogadom a feltételeket.

Kicsit elgondolkodtam, de rájöttem, hogy inkább Shannonnal kéne foglalkozni, aki még mindig eszméletlenül feküdt a közelemben. Fogalmam sem volt, mennyire sérült meg, de nem ez aggasztott a legjobban: sokkal inkább Shannon védőfala, amit körénk emelt. Se be, se ki nem tudott senki sem jönni, a hangokat sem hallhatta meg senki, így nem tudok segítségért menni, vagy kiáltani valakiért. Patthelyzet.

Felálltam és járkálni kezdtem, hogy az agyamat is egy kis mozgásra ingereljem és kitaláljak valamit, de egyetlen épkézláb gondolat se jutott az eszembe. Már épp csüggedten leültem volna, amikor a lábamnál a levegő megremegett, mint a tűz felett szokott és lassan kibontakozott valami előttem. Vagy inkább valaki. Történetesen a kilencfarkú rókám.

Először nem tudtam hova tenni a dolgot, de utána eszembe jutott, hogy Daniel említette, hogy ritkán látják az emberek őket, mert láthatatlanná tudnak válni. Ezen kívül eszembe jutott az is, hogy a kilencfarkú mágikus lény és egyszeriben felvillanyozódtam.  Lehajoltam, megsimogattam és megpróbáltam tenni valamit.

-   Itt voltál eddig is velem? – Egy átlagos helyen egy átlagos ember talán hülyének néz, ha egy állathoz beszélek, de ez az egész itt minden, csak nem átlagos.

Ahogy vártam, a róka boldogan vakkantott helyeslése jeleként. Feltettem a következő kérdést.

-   Tudsz segítséget hozni? Te talán át tudsz menni a falon.

A róka egy pillanatra a Shannon által emelt burokra nézett, majd vakkantott és elindult a falhoz. Egyik mellső mancsát rátette, mire a fal kissé elhalványult, így a kis barátom kijutott és elfutott a fogadó irányába. Nekem pedig nem maradt más választásom, mint hogy várjak.

Újra leültem Shannon mellé és valahogy megakadt a szemem az arcán. Olyan más volt. Nem volt ott a gunyoros félmosoly a szája sarkában, az ’énvagyokajani’ stílus is hiányzott róla. A homlokán az összpontosítás miatti ráncok kisimultak, szemöldöke nem adott akkora karaktert az arcának, mint amennyit beszéd közben szokott. Ajkai kissé elnyíltak, a be és kiáramló levegő meglibbentette a közeli fűszálakat. Nem tudtam levenni róla a szemem és talán nem is akartam, hiszen még sohasem vizsgálhattam meg őt közelebbről. Nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig azon a kissé borostás, napbarnította arcon, amely oly sok képét mutatta már felém. Csak éppen az igazit nem.

Talán ő mindig ilyen volt; magának való, öntörvényű, makacs… Egy magányos farkas. Ha rövid időre falkában is vadászik, nem örömmel teszi, csupán a közös cél miatt. A mi esetünkben ez volt Russell. Bár először nem tudta, ki vagyok és el is akart távolítani a „falkából”, most, hogy tudja, hogy egy az ellenségünk, megtűr maga mellett. De nekem valahogy ez nem volt elég. Igaz, nincs jogom azt kérni, hogy tiszteljen, kedveljen, vagy legalább ne utáljon, mégis: ha tudnám, hogy engedne a kérésemnek, megtenném. De így… Nem tudok vele komolyan beszélni ezekről a dolgokról. Vagy kiröhögne, vagy lecseszne és ehhez semmi kedvem sincs. Így hát marad a bizonytalanság; a hol jobb, hol rosszabb kapcsolat, a néha megértő, viszont néha iszonyúan kegyetlen Shannon.

Annyira elbambultam, hogy nem is vettem észre az éppen hozzám lépő Cedricet, aki rögtön Shannon mellé térdelt, majd várakozón nézett rám. Elmagyaráztam mi történt, mire eléggé elkerekedett a szeme, de nem szólt semmit. Ugyanilyen csendben hunyta le a szemét és helyezte kényelembe magát, hogy meggyógyítsa Shannont, de mielőtt elkezdte volna, hirtelen kipattant a szeme és rám nézett.

-   Nem akarod te csinálni?

Tudtam, hogy Shannon után úgy is ő következne a tanításban a gyógyító mágiával, és pont ezért kérdezi a dolgot, de mégsem mertem rá vállalkozni.

-   Ne haragudj, de még nem értek hozzá. Nem akarom, hogy bármi balul süljön el.

Bár mulattatott a gondolat, hogy véletlen Shannont egy békává változtathatnám, de megpróbáltam komoly arcot vágni a szavaim után. Cedric nem hatódott meg.

-   Én is itt vagyok, úgyhogy nem lehet baj. Meg kell próbálnod.

Hatalmas sóhajjal elfogadtam vereségemet és próbáltam a feladatra koncentrálni.

-   Mit kell tennem?

Cedric átjött mellém, Shannon jobb oldalára, hogy könnyebben magyarázzon.

-   Shannon gondolom megmutatta, hogy hogyan használhatod a mágiát. – Bólintottam. – Jó. Akkor azt is mondta, hogy varázsigékkel létrehozhatsz varázslatokat. A gyógyító mágiával sincs ez másképp, csak éppen nagyon hosszúak a szövegek, és pontosan kell őket tudnod.

Pontosan kell tudnom? De hát én egyet sem ismerek, arra pedig, hogy bebiflázzak egyet, az esély nullával egyenlő. Magolni sose tudtam, így most se menne. Azonnal elfelejtenék mindent. Vagy a mozdulatokat, vagy a koncentrálást, vagy a szöveget.

Épp készültem, hogy megmagyarázzam Cedricnek, hogy túl sokat vár el tőlem, amikor egyszerűen rátette az ujját a szólni készülő számra.

-   Nem kérek kifogásokat. Segítek a szöveggel, de a többi a te dolgod. Mehet?

Nagyot sóhajtottam, mert feladtam a küzdelmet a fiúval.

-   Mehet.

Cedric pár ujját ráfektette a homlokomra, mint Shannon tette és beszélni kezdett hozzám.

-   Hunyd le a szemed. Koncentrálj arra, amit Shannon tanított neked, a varázsige az én dolgom. Ne gondolj semmire, csak légy könnyed, akár a levegő. Lásd a saját erődet, add hozzá a környezet mágiáját, de még ne zárd le.

Cedric szinte hipnotikus hangja ugyanúgy hatott rám, mint Shannoné. Mindazt megcsináltam, amit mondott, amikor újra beszélni kezdett.

-   Jól van. Most hallani fogod a varázsigét és meg kell ismételned. Nem fog érdekelni, mit hallasz, meg sem kell jegyezned, engedd elszállni, miután felhasználtad.

A srác ezután kimondhatatlannak tetsző szavak sokaságát ismételtette meg velem, amelyeket nem ismertem, de nem törődtem vele. Hozzáadtam a kis gömbömhöz és utána elengedtem őket. Éreztem, hogy Cedric valamilyen módon látja, ami a lelki szemeim előtt történik, mert pont akkor szólalt meg újra, amikor befejeztem a folyamatot.

-   Zárd le, mint ahogy gyakoroltad. Úgy. Most nyújtsd ki a kezed, és lassan engedd el a gömböt. Nagyon lassan. Nem robbantani akarsz, hanem gyógyítani. Folyjon a kezeden keresztül, légy te a csatorna Shannon és a mágia között.

Melegséget éreztem végigfutni a karomon át, egészen a kezemig. Halványan tudatában voltam annak, hogy tenyerem Shannon arca mellett nyugszik, de elsősorban a gyógyításra koncentráltam. Éreztem, hogy Shannon teste visszarezonál egy pontban, ahol a sérülés történt. Addig bombáztam a melegséggel, amíg nem reagált az „érintésemre”. Ekkor óvatosan kinyitottam a szemem és Cedric vigyorgó arcával találtam szemközt magam.

-   Na ugye, hogy megy? Ügyes voltál.

Rendkívül büszke voltam magamra, hogy elsőre sikerült a dolog és elégedetten dőltem neki a sziklának és megpróbáltam kifújni magam.

Shannon nemsokára ébredezni kezdett: óvatosan felült, megtapogatta fejét, körülnézett és tekintete megállapodott először Cedricen, majd rajtam. Pillantása kiszámíthatatlan volt; nem tudtam, mire gondolhat. Viszonylag sokáig nem szólt semmit, majd kissé kábán, de velős megállapítást tett.

-   Te voltál. Nem Cedric.

Vigyorogva bólintottam, majd megkérdeztem.

-   Honnan tudod?

Shannon komolyan megrázta a fejét és meglepő választ adott.

-   Nem tudom. Fogalmam sincs.

Meglepett, hogy herceg őnagysága nem tud valamit. Teljesen felcsigázott a dolog, de mielőtt továbbkérdezhettem volna, Shannon felállt és megindult lefelé, de még hátra kiáltott.

-   Felküldöm a fiúkat, hogy megismertessenek a fegyverekkel, addig ne menj sehova. És ha kérhetem – az ő nevükben is – ne üsd ki őket, mint engem, jó?

Nem igaz! Újból sikerült teljesen felbosszantania. Helyrehoztam a hibámat, pedig nem is tehettem róla. De ő ismét csak lecseszni tud. Mielőtt még eltűnt volna a szemem elől, úgy ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

-   Szívesen, Shannon! És ne félj, ez csak neked van fenntartva! Barom.

*Shannon szemszöge*

-   Szívesen Shannon! És ne félj, ez csak neked van fenntartva! Barom.

Általában azonnal visszapofáztam volna valamit Jillnek, de most nem voltam képes erre az egyszerű mozzanatra sem. Csak ballagtam lefelé a hegyről és megpróbáltam a zsibbadást kirázni a fejemből, de ez nem ment könnyen. Amint megtettem, szédülni kezdtem, így többet ekkora ökörséggel nem próbálkoztam. De valamit mégis tennem kellett magammal, mert ez a zavarodottság nagyon nem tetszett nekem.

Úgy éreztem magam, mintha most gurítottak volna le egy hordóban a hegyről. A fejem őrjítően lüktetett, nemcsak a sérülés miatt, hanem Jill miatt is. Hihetetlen volt nyugtázni azt, hogy hatalmas ütőkártyám lehet még Russell ellen, ha kitanítjuk. Még sohasem tapasztaltam olyat, hogy ha valakinek megérintik a mágiaközpontját, ellök magától. És ő nemcsak erre volt képes: több méterre álltam meg tőle, annyira elsodort az ereje. Annyiféle érzés volt bennem; ezért is zsibogott főleg a fejem. Örültem, hogy Jill erős, de irigy is voltam. Persze nem rosszindulattal: nem vagyok az az ember, akinek ha megdöglik a tehene, a jó tündértől azt kéri, hogy dögöljön meg a szomszédé is, hogy neki se legyen jobb. Nem erről van szó. Csupán csak irigylem, mert ha nekem megadatott volna csak a fele adottság, ami neki van a mágiához, akkor már rég lerendeztem volna mindent Russellel és nem kéne itt tökölnöm és terveket szövögetnem. Dühös, csalódott és elkeseredett vagyok, mert ha nekem ennyi erőm lenne, apám segítségére lehettem volna, és most nem lennénk ekkora szarban.

Egy kőben való felbukás emlékeztetett arra, hogy nem kéne annyira elmélázni, így befejeztem az eszmefuttatást és próbáltam csupán az utat figyelni.

A fogadóba érve Danielék szobájába indultam, hogy szóljak nekik, hogy mehetnek Jillt edzeni, de még az ajtóban összetalálkoztam velük. Alaric egyből észrevette enyhén borús hangulatomat és kérdőre is vont.

-   Mi a gáz, Shannon? Ennyire rossz volt Jill?

Majdnem felröhögtem, de a hangulatom mindennek gátat szabott.

-   Inkább túl jó. Vigyétek a fegyvereket és dolgozzátok meg egy kicsit. – És több szót nem vesztegetve Cedriccel közös szobánkba vonultam.

Ledőltem az ágyra; hullafáradt voltam és a plafont kezdtem el bámulni pár hasznos tanácsért, de csak nem akart segíteni.

Annyi dolog történt, hogy az valami elképesztő. Hála istennek, legalább a sérülésemet felgyógyították, azzal nem kell tovább foglalkoznom. „Felgyógyították”? Inkább csak „felgyógyította”. Ha agyon vernének, se tudnám megmondani, hogy honnan tudtam, hogy az ő mágiáját érzem és nem másét. Csak tudtam. Éreztem őt, kellemesen hűvös és picit remegő ujjait a halántékomon, az egész jelenlétét. Az ő tiszta illata kígyózott az orrom előtt, az ő melegsége űzte el a ködöt a fejemből. Minden rémisztően valós volt, pedig nem lehettem ébren.

Szinte láttam azt a homokszőke hajzuhatagot, ahogy kibomolva a laza fonatból, körbekeretezi az arcát, a sápadt búzavirágkék szemeket, azokat a halványpiros ajkakat és azt a selymes bőrt…

Semmi sem fért a fejembe. A gondolataim folyamatosan cikáztak, néha teljes körfordulatot vettek, majd lassan visszatértek a kezdőponthoz, a nagy semmihez. Hatalmasat sóhajtottam, mivel nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, majd lecsukva szemeimet lassan álomba merültem.

*Jill szemszöge*

Shannon szó nélkül ballagott le a fogadóig, amit nagyon furcsának találtam és nem tudtam hova tenni. Sosem bírta kihagyni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, ráadásul úgy, hogy közben szúrhasson is egy kicsit rajtam. De most… Majdnem, mint egy zombi. Szinte se lát, se hall. Oda se figyel az útra, csak a lába viszi előre, mint akinek mindegy, hogy merre megy. Az előbb mérges voltam rá, de most aggódtam érte. Nem tudtam, hogy a feje miatt, vagy miért ennyire… zavart. 

De nem foglalkozhattam túl sokáig a témával, mert perceken belül megjelent Daniel, Alaric és Bryant hátukon jópár nehéznek tűnő fegyverrel megpakolva és tudtam, hogy most kezdődik majd csak az igazi edzés.

-   Szia Jill. Mi újság? – Alaric talán a pokolban is vidám lenne, még ha egy kondérban lenne is a végső nyughelye…

De a vidámsága engem is magával ragadott és örömtelibben viszonoztam a köszöntést.

-   Semmi különös. Ezt mind nekem hoztátok?

Daniel kedvesen bólintott.

-   Az edzés idejére. De aztán nem ám elkapdosni!

Bryant elvigyorodott.

-   Dan, most nézz rá. Szerinted ő az a lopós fajta?

Erre mindannyian felnevettünk. Cedricről hirtelen meg is feledkeztem, de mire keresni kezdtem volna, már nem volt fenn a hegyen. Sajnáltam, hogy nem maradt velünk, de neki is pihennie kellett és most a többiek voltak soron a tanításomban.

A fegyverarzenál felé tereltem a figyelmemet és a fiúk határozott utasítására megpróbáltam alaposan megfigyelni őket. Volt köztük íj, kard többféle, kisebb-nagyobb tőrök, lándzsák, bárdok… Minden, mi szem szájnak ingere. Már aki szereti, mert én egyenesen rettegtem tőlük. Láttam a gyilkos hidegséget rajtuk és nem akartam hozzájuk sem érni. De én kértem szívességet, így muszáj volt jó képet vágnom a dologhoz.

Miután alaposan megnéztem mindegyik fegyvert, következett az elmélet. A három srác elmondásai alapján körülbelül 1 óra múltán meg tudtam különböztetni a különböző kard-, tőr-, íj-és bárdfajtákat, mert eddig mindegyik egyformának tűnt, de közel sem voltak azok. Nem mindegy, hogy az ember pallost, klemort, rövid, illetve hosszúkardot fog a kezébe vagy esetleg katanát, mert súlyban, méretben, vágóélben, használatban és még sok másban is különböznek. Eddig ezeket egyszerűen „kardnak” hívtam, de most már soknak megtudtam a nevét, előnyeit, hátrányait.

A „tőr” nevű csoportba tartoztak a rövid és hosszú tőrök, a vívótőrök és a sai: a háromágú tőr, az íjakhoz a hagyományos rövid, valamint hosszú íjak, plusz a számszeríj és a kézi nyílvető volt sorolható.   

Nagy meglepetésemre könnyen megtanultam róluk mindent, pedig kissé undorodtam tőlük. Daniel ezt a mondókájuk végére észre is vette és nagy komolyan így szólt.

-   Nézd. Tudom, hogy borzasztó dolog a gyilkolás és ha rájuk nézel, néha meglátod a fegyverekben azt, amit pont nem kéne. De az, hogy tudod őket használni, nem azt jelenti, hogy kell is őket. Elég végszükség esetén. Szerinted mi szeretjük ezt? Dehogyis. Más dolog, hogy beletörődtünk.

Nagyot nyeltem.

-   Szóval… Megszoktátok?  

Alaric felcsattant. Hangjába szemrehányás és keserűség vegyült a kérdés miatt.

-   Hogy mondhatsz ilyet? Daniel direkt nem ezt a szót használta. Beletörődtünk, mert nem volt más választásunk. Besoroztak és azzal nem lett jobb, ha nyavalyogtál a feletteseidnek, hogy te nem bírod. „Vért láttál, fiam? Majd hozzászoksz…” Ez volt a válasz. De ez nem így működik. A vért, a kínt, a sebeket és a halált ép ember nem tudja figyelmen kívül hagyni, ebben igazad van. De minek nézel te bennünket? Nem vagyunk gyilkológépek. Tudod, hányszor hánytunk egy-egy csata után? De már annyi mindent láttunk és annyiszor, hogy már nem lepődünk meg semmin. Nem hagy hidegen, de már nem ráz meg úgy, mint régen.

Már éppen szólni akartam volna, de Alaric intett, hogy még nem fejezte be.

-   Minden a felfogáson múlik. Ölsz vagy téged ölnek meg; ez így megy már évmilliók óta. Az összes állat így gondolkodik, így az ember is; ez a legmélyebb ösztönünk. De ahogy Daniel mondta, nem kell fegyvert használnod mindig. Mi itt vagyunk neked, de biztosabbak vagyunk a dolgunkban, ha tudjuk, hogy saját magadat is meg tudod védeni, ha arra kerül a sor. Most, hogy kiderült rólad egy s más, nehogy azt hidd, hogy habostorta lesz az életed. Ha jól sejtem, ami veled történt a közelmúltban, piskóta lesz ahhoz képest, amit itt fogsz megélni. Erre szerintem mérget vehetsz. Lehet nyafogni, de itt mások a törvények és a szabályok, amiket ha nem tartasz be, könnyen a halál mellett találod magad, onnan pedig ritkán van visszaút.

Csak pislogni tudtam. Nem emelte meg a hangját, nem káromkodott, nem szidott, mégis annyira elszégyelltem magam, hogy megszólalni sem mertem. A Lilytől kapott fejmosások ehhez képest semmiségek voltak. A mindig vidám srác olyan komoly monológot adott, hogy abba szinte belesápadtam. De észrevette hangulatváltozásom és azonnal visszatért megszokott önmagához. Megfogta egyik kezemet az ölemben, közelebb húzódott és elmosolyodott.

-   Tudom, hogy kemény voltam, de meg kellett értened. Itt másképpen vannak a dolgok. A fegyverek azért vannak, hogy megvédjenek engem, téged, minket a rosszabb kimenetelektől, ezért tekints úgy rájuk, mint az életed biztosítékaiként, ne a gyilkolás eszközeiként, mert lesz olyan, hogy a tudásodtól és tőlük fog függeni, hogy életben maradsz-e, avagy sem. És jelenleg ez most a legfontosabb. Rendben?

Bólogattam, mert megértettem mindent. Annyira megbántam azt az egy kérdést és annyira szégyelltem magam érte, hogy majdnem sírva fakadtam. Alaric még mindig fogta a kezem és kedvesen nézett rám, mintha mi se történt volna, de nekem még zavart volt a lelkivilágom. Halkan kérdeztem meg tőle, ami most a legjobban nyomta a szívemet.

-   Ugye nem haragszotok? Olyan hülye vagyok…

Megkönnyebbülésemre halkan elnevette magát, szorosan átölelt, amit egyáltalán nem vettem rossz néven.

-   Jajj, te kis buta, hogy is haragudhatnánk rád?

Pár percig csöndben öleltük a másikat és mintha elfújták volna a beszélgetés baljóslatú fátyolát a fejünk fölül. Nevetve álltunk neki fakardokkal és botokkal gyakorolni a különböző mozdulatokat, amíg csak a fáradtság térdre nem kényszerített bennünket és ki nem dőltünk mind a négyen. A hátunkon fekve bámultuk a ragyogóan kék nyári eget és nem szóltunk semmit sem. De pont így volt megfelelő a pillanat.

Az édes csend, a fülledt meleg és a forró nyári szellő kellemesen ellustított bennünket, de ez nem akadályozott meg abban, hogy egymással beszélgessünk. A gondolataim visszakanyarodtak Shannonhoz, és úgy éreztem, megfelelő a hely és az idő is ahhoz, hogy kicsit többet is megtudjak róla, mint amennyit ő elárul magáról. A fiúk több éve ismerik és így több mindent tudhatnak róla.

-   Mondjátok, Shannon mindig ilyen…?

Bryant sóhajtva félbeszakított, mert tudta mit akarok kérdezni.

-   Igen, mindig. Ne is próbáld meg követni.

Alaric is bekapcsolódott.

-   Láttad volna évekkel ezelőtt! Ahhoz képest angyalian kedves.

Elnevettem magam. Kíváncsi voltam, hogy ha ilyen az „angyalian kedves” Shannon, akkor milyen az „angyalian-nem-kedves”?

-   Na ne mondd. Mégis mi változott azóta? – kérdeztem nevetve.

Bár Alarictól vártam a magyarázatot, mégis Daniel válaszolt kérdésemre.

-   Sok minden. A körülmények, ő maga… Az elmúlt másfél évben óriási változáson ment át.

Felkönyököltem a földről, mert kezdett nagyon érdekelni a dolog.

-   Hogyhogy? Miért?

Bryant rám pillantott.

-   Nem mesélte?

Kicsit epésen felhorkantam.

-   Chh… Szerinted? Majd pont nekem fecseg róla – morogtam.

Alaric megpaskolta a karom.

-   Ne vedd a szívedre.

Bryant helyeslően bólogatott.

-   Nem érdemes rágódnod rajta.

Elhúztam a szám. És ha én mégis akarok? Igazán érdekelt, milyen ő valójában. Daniel látta az arcomon, hogy itt még nem fejeződött be ez a téma, így színpadiasan sóhajtott.

-   Ha ennyire tudni akarod…

Elvigyorodtam.

-   Igen, Dan. 

A srác is felkönyökölt és egy sóhajjal belekezdett a történetbe.

-   Arról, hogy milyen volt, sokat tudnánk mindhárman neked mesélni, de röviden elég annyi, hogy elég kicsapongó életet élt. Az apja próbálta keményen fogni, de ő makacs, önfejű és gőgös volt, bár igaz, ami igaz, hogy nagyon ügyes. Sokszor harcoltam ellene párviadalban, de mindig legyőzött egy-egy kis trükkel. Aztán, olyan két éve Russell hirtelen betört Moonhillbe az Árnyakkal és könnyedén el is foglalta a nagy részét.  Mi; Bryant, Alaric és én, a Belső Körbe tartoztunk, és főleg a királyi család védelme volt a feladatunk. Avery, Shannon apja, a király, felavatásunkkor az összes Belső Körhöz tartozó katonát megeskette, hogy ha háborúra kerül a sor, elsősorban a fiát kell védenünk, ő nem számít. Ő már tudta, mi jön. Sokan nehezen fogadtuk el a kérést, de megtettük. Az eskü része volt az is, hogy Shannon erről nem tudhatott semmit. Így, amikor már a palotát kezdték ostrom alá venni, a király parancsának eleget téve el kellett menekítenünk Shannont a palotából, de sokkal nehezebb volt, mint hittük. Az a srác, aki teljesen figyelmen kívül hagyta az apját, amikor az a kötelességről és az erkölcsökről papolt, ott, abban a pillanatban ordítva könyörgött, hogy ne hagyjuk ott az apját, de az csak megrázta a fejét és szomorú szemekkel arcon csókolta a fiát. Nem búcsúzkodott, pedig számíthatott a halálra.
”Édes gyermekem. Tudom, nem úgy alakultak az események, ahogy te, vagy én szerettük volna, de most már mindegy. Russell itt kopogtat a kapunkon és nincs már sok időnk. A kapcsolatunk igaz, hogy nem volt felhőtlen és nem voltam a legjobb apa, de én mindig szerettelek és szeretni is foglak, még ha a szigorúságom miatt te ezt nem is vetted észre. Sajnálom, amit tettem vagy éppen, nem tettem meg érted. Nem is várom, hogy megbocsáss nekem. Egyet kérnék tőled, lehet, hogy életemben utoljára. Találd meg Sunhill örökösét és vessetek véget ennek a borzalomnak, mert ha ez így megy tovább, itt kő kövön nem marad.”
Shannon pedig, aki már régóta semmibe se vette az apját, esküt tett, hogy megteszi, amit kér tőle: addig ne leljen nyugtot a holtak birodalmában, amíg nem teljesítette apja kívánságát.
Ezután az apja intett és erővel kellett elhurcolnunk Shannont a közeléből. Ordított és mindenáron vissza akart menni, hogy az apját kimenthesse. Le kellett ütnünk, hogy ki bírjuk menekíteni a várból.

Teljesen lehidaltam. Igaz, mondott valamit Shannon erről, de szóval sem említette a részleteket. Gondolom, még most is fájt neki az emlék. De így már értettem, amire Cedric korábban rákérdezett a fogadóban: akkor is az ígéretéről volt szó. Most már értettem…

-   És ezután mi történt? – Mielőtt elkezdte Daniel a történetet, aludni is tudtam volna, most pedig a kíváncsiság és az éberség, a kézzel fogható borzalmak szinte pislantani se engedtek.

Daniel folytatta.

-   Megpróbáltunk eltűnni minél előbb Russell elől. Shannon, mikor magához tért őrjöngött és zokogott, akár egy gyerek. Mágiával támadt ránk, de Cedric mágiával elaltatta, mielőtt bármi is történt volna. Cedric kiskora óta Shannon mellett van, együtt nőttek föl. Bár nemesi származású, eldobta a rangját és velünk jött, hogy Shannont ne hagyja egyedül. Óriási áldozatot hozott érte, mert ezzel Russell szemében árulónak minősült ő is. Shannon egy nap múlva felébredt, de megváltozott. Nem üvöltözött, nem hadakozott velünk; csak ült csendben, üveges szemekkel egy fának dőlve. Egy szót sem szólt és nem is csinált semmit, csak ami létszükséglet volt. Enni alig evett, aludni alig aludt. Körülbelül két hét után hallottuk először a hangját, de nem sokat beszélt. Egy hónapba tellett, mire valamennyire rendbe hoztuk lelkileg és másfél éve nagyjából olyan, mint most. Nagyjából, mert a hangulata folyamatosan ingadozik és a modora is, így teljesen kiismerhetetlen lett. De már megszoktuk. 

Nehéz volt elhinni, hogy az a srác, aki erős, nagypofájú és szemtelen, igazából borzasztó gyenge és megtört lehet. Sohasem gondoltam volna, hogy ezt rejtheti a felszín.

Már-már így is többet tudtam a kelleténél, de kicsúszott a számon egy költői kérdés, amire, bár nem vártam, választ is kaptam.

-   Ennyire letaglózta az apja elvesztése?

Alaric szomorúan megrázta a fejét.

-   Nemcsak ez. Önmagát okolja a fejleményekért. Tudod, ő nem volt mintaherceg. Csak rangban volt az, érzelmileg, erkölcsileg nem. Szerintünk úgy hiszi, hogyha nem lett volna régen olyan, amilyen, akkor most nem kellett volna otthagynia az apját, mert már együtt legyőzhették volna Russellt. Mondjuk, valamilyen szinten az apja is hibás volt ebben és csak későn jött rá, hogy nagyot hibázott Shannon nevelésében. Ez egy. Másrészt nehéz volt elviselnie a tudatot, hogy az anyja után az apját is elveszítheti. Megvan rá az esély, hogy Russell esetleg kivégezteti. Elsőre hagyta elfutni, de lehet, hogy másodjára megteszi.

Kifutott a vér az arcomból és halottsápadtan ismételtem meg Alaric szavait.

-   Az anyját is elvesztette…? Elsőre hagyta elfutni…? – kérdeztem.

Bryant komoran bólintott.

-   Igen.

Borzasztóan sajnáltam Shannont, mivel tudtam, valószínűleg, hogyan érezhet. A szülőket nem pótolhatja semmi.

-   De hiszen ez szörnyű… Őt is Russell…? – kérdeztem halkan.

Bryant sóhajtva helyeselt.

-   Igen. Shannon ugye mesélte neked, hogy jó barátságban volt a családja és a tied egymással? Nem sokkal miután megszülettél, a szüleidnek menekülnie kellett, ha nem akarták, hogy bajod essen. Senki sem tudta, hogy hová tűntetek és miért; ez óriási rejtély volt. Russell pedig ártatlan arccal elfoglalta a trónt, mivel ő volt az utolsó a rokonságban, aki követelhette magának a királyi tisztséget. Nos, miután ti eltűntetek, Shannon szülei hírt kaptak arról, hogy Russell esetleg mesterkedhetett valamiben, így megindultak Sunhillbe, hogy kérdőre vonják. Persze egy kisebb sereg kíséretében, ha netán harcra kerülne sor. A csata részleteiről nem sokat tudok, de lényeg az, hogy Russell könnyen leverte a moonhillieket, elfogatta Shannon szüleit és Sophiának, Shannon anyjának a torkát a férje szeme láttára vágta el. Majd Moonhill királyát mindenétől megfosztva útra bocsátotta.
Shannon apja egy év múlva érkezett vissza Moonhillbe, szakadtan, rongyosan, koszosan és mezítláb, akkora borostával, hogy senki még csak rá sem ismert. Ahogy visszatért, Shannont olyan intenzíven kezdte el taníttatni, és olyan körültekintően, ahogy csak lehetett, mert mindenáron le akarta győzni Russellt. Shannon pedig, mikor megtudta, hogy meghalt az édesanyja, egyszerűen nem tudott nem eleget tenni az apjának.  Ennyi a történet.

Visszafeküdtem a hátamra és újra az eget kezdtem el bámulni a beállt csöndben. Szegény Shannon… Nem lehetett könnyű neki. Valószínűleg a lelke mélyén még most is őrlődik, mert biztos, hogy nem békélt még meg magával; épp ezért olyan zavaros a természete… A gondolatmenetemet Alaric hirtelen félbeszakította a közbeszólásával.

-   Jill, nem téged keresnek?

Füleltem egy kicsit és ráismertem Lynx hangjára, amint a nevemet kiáltozza. Rögtön eszembe jutott: a tánc! Lynx említette, hogy délután fel kell próbálnom a ruhát, hogy esetleg igazíthasson rajta. Azonnal felpattantam és visszaordítottam neki.

-   Mindjárt megyek! – Majd a fiúk felé fordultam és bocsánatkérő pillantást vetettem rájuk. – Bocs srácok, de mennem kell. Majd este találkozunk!

-   Aztán ügyes légy! – kacsintott rám Alaric.

Vigyorogva visszaintettem, majd gyors léptekkel visszaindultam a fogadó és Lynx felé.

*Shannon szemszöge*

Arra ébredtem fel pár órával később, hogy Cedric óvatosan próbálja becsukni a nehéz faajtót, de nem sikerült: egy kisebb döndüléssel bevágódott, a kilincs nyikorgott és ezzel el is vágta az álomtalan álmom fonalát.

Morcos képpel felültem az ágyban és Cedricre néztem, aki bocsánatkérő arccal ült le a szoba egyik karosszékébe.

-   Bocs, nem akartalak felébreszteni.

Legyintettem egyet.

-   Úgyis fel kellene már kelnem. Mennyit aludhattam?

A srác elgondolkozott egy pillanatra, majd megrántotta a vállát.

-   A srácok most fejezték be az edzést Jillel, szóval olyan 3-4 órát. Most találkoztam velük a kocsmában.

Jól elaludtam… Pedig nem is voltam fáradt. Ennyit tesz, ha az ember fejsérülést kap és utána Jill gyógyítja. Egek, az a lány…

-   Hogy-hogy befejezték? Nem Jill könyörgött, hogy tanítsuk? Fogadjunk, hogy addig nyávogott, hogy abbahagyták…

Cedric azonban sóhajtva félbeszakított.

-   Erről szó sincs. Lynx hívta el, mert megvarrta a ruháját és szeretné, ha felpróbálná. Ha nem lenne olyan lyukas az agyad, akkor emlékeznél, hogy ma fog táncolni. Tudod, hogy a nőknek fél óra, ami nekünk öt perc.

Én marha! El is felejtettem…

-   Ja, tényleg.  – Eszembe jutott valami. – Várj. Ha ő vacsoraidőben fog dolgozni és most készülődik, akkor mikor fog enni? – kérdeztem.

Cedric tanácstalanul megrántotta a vállát, majd felállt.

-   Jó kérdés. – Megrázta a fejét. – Nők… - És kiment a szobából.

Amilyen hülye, elfelejt enni és összeesik nekem előadás közben, amire se Philnek, se nekem nincs szükségem. A francba, már megint nekem kell óvóbácsit játszani?

Felpattantam az ágyról és kimentem a szobából. Az előtérben folyt a késő délutáni traccsparti a sörök mellett, a szokásos duruzsolás megütötte a fülem. Arra vettem az irányt, majd a pulthoz érkezve megkerültem azt és a mögötte lévő ajtón beléptem a konyhába. Lábasok, üstök, üvegek tömkelege várta, hogy este sor kerüljön rájuk és bennük főjön meg az étel; a fa- és merőkanalak katonás rendben sorakoztak a falon felfüggesztve, ahol egy óriási polcon álltak a különböző borok és pálinkák, fogyasztásra készen.

Egyáltalán nem voltam itt járatos, de megkerestem a kamrát, ahol a különböző húsok voltak felakasztva. Felkaptam egy vaddisznókarajt és pár zöldséget és visszamentem a konyhába, hogy összedobjak valamit Jillnek. Szorgalmasan pucoltam, szeleteltem, pirítottam és körülbelül fél óra múlva kész is lett a ragu. Az egyik polcról lekaptam egy fatálat, egy kanalat és egy tálcát és megindultam kifelé, amikor megláttam egy másik asztalon egy tál gyümölcsöt is. Kis gondolkozás után ezt is feldobtam a tálcára, majd elindultam.

Ahogy elhaladtam az asztalok mellett, az emberek rám pillantottak, de vissza is fordultak sörükhöz és folytatták a beszélgetést. Phil az asztalok között mászkált: adagolta az újabb kupa sört és beszédbe elegyedett a vendégeivel, így nem vette észre, hogy meglovasítottam pár dolgot a konyhájából.

Kislisszoltam az ajtón, és a folyosón Jill és Lynx szobája felé vettem az irányt. Ajtójuk elé érve a tálca súlyát egyik kezemre helyeztem, a másikkal bekopogtattam, de nem jött rá válasz. Újból kopogtattam, de semmi. Harmadszorra kicsit erőteljesebben kopogtam, de mintha magamat szórakoztatnám. Lehet nincsenek bent. De azért próbaként lenyomtam a rézkilincset és engedett, így óvatosan benyitottam a szobába, ahol első pillantásra senkit sem találtam; csak a piperecuccokkal teli asztalka és ágy nézett vissza rám. Ránéztem a kezemben tartott tálcára és gondoltam itt hagyom neki, majd megtalálja, mert nem fogok rá várni, az biztos.

Éppen letettem az ágy egy üres részére a kaját, amikor dudorászás ütötte meg a fülem és Jill lépett be a szobába a fürdőből egy szál törölközőben. Meglátott és elhalt a hangja. Hirtelen fel se fogta, hogy itt vagyok, de utána szorosabbra fogta magán a falatnyi anyagot, beugrott az ajtó takarása mögé és onnan ordibált ki.

-   Te mi a fenét keresel itt?! Húzzál ki, de azonnal!

Ez a kis törpe ismét fel tudta baszni az agyam, de aztán nagyon tehetségesen! 

-   Ez aztán a szívélyes fogadtatás! – kiabáltam vissza neki. – Otthon is ilyen kedves voltál a vendégekkel?

Jill még mindig az ajtó mögül szidott.

-   Kopogni nem szokás, te barom?!

Ki a barom?! Hülye kis csitri…

-   Már nem azért, de kopogtam, csak senki sem méltóztatott kiszólni, hogy bemehetek-e vagy sem!

Jill enyhébb hangon folytatta a veszekedést, de még mindig ideges volt.

-   Miért jöttél? – kérdezte.

Egyre jobban felhúztam magam. Háromszor csináltam neki külön kaját: először, utoljára és soha többet!

-   Mert hoztam neked enni, te kis majom, és amikor itt akartam hagyni, akkor kijöttél. Azt hiszed én nem lepődtem meg, hogy van benn valaki? – kérdeztem, majd egy kis csend után morogva folytattam. – Szívesen. Elmentem.

Nem hallatszódott válasz az ajtó mögül, de nem is érdekelt. Dühösen odatrappoltam a folyosóra vezető ajtóhoz és megrántottam a kilincset, mire az hirtelen a kezemben maradt. Önkéntelenül elkáromkodtam magam.

-   Azanyád…

Jill még mindig nem jött ki az ajtó mögül, de óvatosan kinézett az ajtó takarásából.

-   Mi történt? – Hangja kissé rémülten és kíváncsian csengett.

Meg se fordulva, hátramutattam a kilincsdarabbal és szólás nélkül lehajoltam, hogy kezdhessek valamit az ajtóval. Pokoli dühös voltam, nemcsak Jillre, magamra, hanem a zárra is, mert hiába mondtam ezerszer is Philnek, hogy cseréltesse ki ezeket a régi vackokat, nem tette meg és most beragadtunk. Hacsak nem nyitnak be a szobába kívülről, innen nem megyünk ki egyhamar…

Jill is valószínűleg felfogta a helyzetet, mert újra kiabálni kezdett.

-   Mi a fenét csináltál?! – kérdezte.

Még mindig a zárat rángattam, így csak visszamorogtam az orrom alatt.

-   Remélem, ez csak költői kérdés volt, mert ilyen hülye még te sem lehetsz.

Jill nem válaszolt, én pedig tovább szerencsétlenkedtem az ajtóval. Körülbelül 10 perc telhetett el így, amikor megszólalt.

-   Sikerül? – kérdezte.

Nagyon idegesített a kérdése, mert nyilván, hogy nem bírtam kinyitni az ajtót, így csak rámordultam.

-   Kuss. – De utána emlékezve a hangszínére, éreztem, hogy valami nincs rendben vele. – Mi baj van? – kérdeztem.

Halk mocorgás hallatszódott Jill felől és dadogva megszólalt.

-   Fá…Fázom…

Még mindig törülközőben van?! Ezt az idiótát! Nem Jill kapja el a megfázást… a megfázás kapja el Jillt. Istenem…

-   Akkor öltözz fel, mielőtt megfagysz.

Újra felidegesítettem, mert mérgesen válaszolt.

-   Hogy öltözzek fel, amikor itt vagy?

Elfojtottam egy kuncogást, de Jill így is meghallotta. Nagyot sóhajtott és kinézett az ajtó mögül.

-   Akkor fordulj el. – Megtettem, de még látta, hogy elvigyorodom, ezért még azt is hozzátette. – Ha lesni mersz, meghalsz!

Hallottam, ahogy megreccsen a padló a talpa alatt, a törölköző halk puffanását, ahogy a földre hullt és nehezen, de megálltam, hogy ne pillantsak a hátam mögé. Hallottam a ruha suhogását és Jill megszólalt, de nem azt mondta, amit vártam.

-   Segítenél? – kérdezte.

Megfordultam és végigmértem. Fehér szoknyát viselt, amelynek csípő része telis-tele volt fényes érmékkel, amik folyton megcsörrentek. A szoknya anyaga combközépig volt felvágva, amely alól minden mozdulatára kivillant a selymes bőr. A lába érzékien feszes, ezt már az erdőben is megállapítottam, amikor a pataknál voltunk, de most még jobban feltűnt. Szememmel továbbpásztáztam, így megtaláltam a probléma forrását: a ruha felső részét nem tudta hátul megkötni. Egyik kezével melléhez fogta az anyagot, a másikkal hátul fogta a zsinórt, hogy le ne essen róla. Az arcára néztem és láttam rajta, hogy kissé bosszús, amiért megbámultam, de nem zavartattam magam. Aranyos volt.

-   Ha befejezted, és teljesen levetkőztettél a szemeiddel, akkor idejöhetnél segíteni.

Elvigyorodtam és odamentem hozzá. Megfordult, majd kezembe adta a zsinórt, de elöl még fogta az anyagot. Haját fél kezével átsöpörte az egyik vállára, így hátul szinte már nem is takarta semmi. Akkorát dobbant a szívem, hogy féltem, hogy a fél fogadó meghallotta. Gerince és lapockái formája finoman átütött a bőrén és csak nagyon nehezen álltam meg, hogy végig ne simítsak rajta a csípőjéig. Nagyon szexi volt, ezt meg kellett hagyni. El fogom veszíteni a fejemet…

Még mielőtt ez megtörténhetett volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve belefújtam a fülébe, mire arrébb ugrott és teljesen kikelt magából.

-   Te normális vagy?! – kiabálta, majd kicsit lejjebb vett a hangerőn, de így is kiéreztem belőle a gyilkos szándékot. – Ha nem lenne a fél kezem lefoglalva, most addig élnél. Kösd be és húzz innét!

Nem válaszoltam, mert jelenleg magammal voltam elfoglalva. A szívem őrült iramot diktált és a torkomban dobogott. Ha nem távolodik el tőlem… Erőt vettem magamon; nyeltem egyet és vigyort erőltettem az arcomra, és megnyugvásomra Jill a zavaromból semmit sem vett észre.

Újra közelebb léptem hozzá és kinyújtva a kezemet követeltem a zsinórt.

-   Jól van, na. Add, bekötöm.

Jill egy ideig szúrós szemmel méregetett, de utána hátat fordított nekem. Újra kezembe adta a szalagokat és én újra szembe kerültem hátával, nyaka ívével. Újra kezdődött az őrült roham bennem. Villámgyorsan összecsomóztam a zsinórokat, majd el akartam tűnni Jill közeléből, de a lábaim egyszerűen nem mozdultak.

Jill, mivel azt hitte, befejeztem, megfordult, de még mindig szorosan mögötte álltam. Meghökkent, de nem szólt semmit és kérdőn a szemembe nézett. Ezt nem kellett volna. Azok a szemek rabul ejtették a tekintetemet, és nem is szabadulhattak fogságából; nem volt annyi erőm, hogy elszakítsam a tekintetemet. Még mélyebbre merültem bennük és észrevettem, hogy az összes színpöttye és fénye annyira tökéletes és annyira szép… Abban a pillanatban borzasztóan vonzódtam Jillhez; és éreztem, hogy ha most meg nem érinthetem, azonnal szörnyethalok. Akartam őt.

Nem tudtam, hogy mire ez a nagy fellángolás, de nem érdekelt; csak őrülten akartam csókolni, addig, amíg mindketten a levegőhiánytól fulladozva el nem lépünk a másiktól. Az elmémre óriási köd települt és önkéntelenül közelebb húzódtam hozzá. Ajkam egyre közelített az ő ajkaihoz; légvételeit már éreztem az arcomon. Szemei cikáztak a helyükön és keresték az enyémet.

-   Várj…

Hiába hallottam a hangot, a szavakat már nem értettem; nem tudtam rá figyelni és nem is érdekelt. A szívem összevissza kalapált, a légzésem felgyorsult és szabálytalan lett; gondolkodni már nemigen tudtam. Ugyan átfutott az agyamon, hogy nem kéne ezt tennem, de egy hang belülről igenis követelte a folytatást. Ahogy közeledtem, egyre jobban elpirult, de ez csak még szebbé tette és már nem volt megállás. Utoljára végignéztem az arcán, aztán lehunytam a szemem, hogy megtörténjen végre az a csók.

Hirtelen lenyomódott a kilincs és nyikordult az ajtó; valaki bejött. Azonnal feleszméltem a delíriumos állapotból és arrébb léptem Jilltől, amilyen gyorsan csak tudtam és amilyen messzire csak lehetett. Lynx jött be a szobába, kérdőn nézett ránk, de a szeme állásából rájöttem, hogy egy másodpercen belül levágta, hogy mi történhetett itt fél pillanattal ezelőtt. Csak a hülye nem vette volna észre: mindkettőnk arca rendkívül vörös volt és nagyon kerültük a másik tekintetét, na meg a távolság…

Lynx megértően elmosolyodott és megfogta a kilincset.

-   Nem akartam zavarni. Majd később visszajövök.

Rendeztem valamennyire az arcvonásaimat és megpróbáltam kipréselni magamból valami értelmeset.

-   Hagyd csak, épp menni készültem – és Jillre rá se pillantva kimentem a szobából.

Végigsiettem a folyosón és átvágtam a fogadón és az ajtó felé igyekeztem. Valaki az asztalok környékéről mintha nekem szólt volna, de nem is érdekelt.

-   Fiatalember, ne menjen ki. Esik.

Mint aki meg se hallotta, feltéptem az ajtót és kifutottam a szabadba. Az öregnek igaza volt: tényleg esett, de ez most csak jól jött nekem. Hűs zuhanyként kimosta a maradék ködöt is a fejemből; a gondolataim végre kitisztultak. El nem tudom képzelni mi ütött belém, de még most is félre-félrevert a szívem. Még éreztem Jill illatát az orromban, bőrének puhasága és selymessége is ottmaradt a tenyeremen. Mindenem telve volt tőle. Mindenem…

Ha visszaemlékeztem az elmúlt percekre, a szívem nagyokat dobbant és a fülemben hangosan dobolt a vér. Megráztam a fejem, hogy eltüntessem, de csak a vizet ráztam a hajamból. Folyékonyan kezdtem el káromkodni, de a sok mocsokság, ami a számon kijött, az sem tudta őt kiverni a fejemből; ehhez semmi nem volt elég.

Mégis mi a fene van velem? Sose viselkedtem még így, pedig volt már egy pár lánnyal dolgom. De ő… Beleégett az arca és a pillanat a retinámba, kitörölhetetlen lett. Még nem akartam ennyire őrülten egy nőt sem…

Mi ütött belém? Tetszik nekem, igaz, de ennyi nem lenne elég ahhoz, hogy ekkora vágyat érezzek iránta. Teljesen megbolondultam tőle… De miért most? Eddig semmi bajom se volt… A sérülés miatt? Ő gyógyította… Csinált vele valamit? Mi a fene van velem?!

Kínomban futni kezdtem. Lefelé a dombról, ahol a fogadó állt; minél messzebb tőle, annál jobb… Az eső változatlanul szakadt és már teljesen eláztam, de nem törődtem vele. Csak futottam tovább, mígnem elcsúsztam a vizes füvön és elterültem. Teljesen kifulladtam, akkora erővel és gyorsasággal futottam, így hangosan zihálva a földön maradtam. Az esés magamhoz térített, a hideg esőcseppek pedig, amik az arcomra hulltak, jól esően lehűtöttek. Pokoli hőséget éreztem és ez nem a nyár miatt volt.

Nem tudom, meddig feküdtem a hátamon, de amikor fázni kezdtem, felkeltem és visszasétáltam a fogadóhoz és próbáltam semmire sem gondolni. Benyitottam és Phillel találtam szembe magam, aki rám nézett és teljesen el volt hűlve a látványtól. Azonnal levette fehér kötényét: fejemre dobta, és erőteljesen elkezdte szárazra törölni a hajam, közben feddő hangon rám szólt.

-   Meg vagy te húzatva?! Ilyen időben kinn áztatni magad… Jól vagy? – hangja rendkívül aggódóan csengett.

Nem válaszoltam neki. Igen, meg voltam húzatva, de nem tehettem mást és nem, egyáltalán nem voltam jól.

Még mindig a fejemet törölte, de hirtelen két keze közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett. Tudtam, mit akar tenni, de elfordítottam a tekintetemet, hogy ne tudjon olvasni bennem és halkan súgtam neki.

-   Hagyj.

Phil ezt hallva, a vendégeivel nem törődve berángatott a szobájába, leültetett egy székbe és rám terített egy törölközőt, miközben ő a fürdőben megeresztette a vizet. Csendben vártam és mozdulatlanul, nem voltam rá képes, hogy akár egy életjelet is kipréseljek magamból.

Phil miután megtöltötte a kádat vízzel, visszajött hozzám és leguggolva elém, megpróbált újra a szemembe nézni, de ismerve a szándékát, ismét nem hagytam neki.

-   Kész a fürdő. Fürödj le, mielőtt megfázol – mondta.

Bólintottam, mire tovább folytatta.

-   Nem tudom, mi történt, de szedd össze magad, mielőtt megjönnek a vendégeim. Számítok rád – és megpaskolta az arcom.

Nem szóltam semmit; továbbra is ugyanúgy meredtem magam elé, mint eddig. Meglepne, ha az eseményeket egy forró fürdő elmosná; a gondolataim túl kuszák és rendezetlenek voltak ahhoz, hogy elfelejtsem, ami történt. Vagyis, ami majdnem történt… és amit immáron akartam, hogy megtörténjen.