Prológus

Ez a történet már régóta motoszkált a fejemben, így végre vettem hozzá a bátorságot és készítettem egy blogot, hogy leírjam és megörökítsem az utókor számára... Dehogy :D Azért, hogy az iskolai hülyeségek elől más is eltudjon menekülni a fantázia, az álmok és a nem is annyira tündéri tündérmesék világába. Mindenkinek jó szórakozást hozzá! :) 

xoxo: Ann :)

Prológus: Fekete ember, fekete éjjel, fekete vég

„A dolgok elvesztése tesz minket azzá, amik vagyunk. Egy szülő elvesztése. A szüzességünké. Annak, aminek hisszük magunkat. Az ártatlanságunké. Ezek a veszteségek az első lépések a felnőtté váláshoz. Az élet sokkal bonyolultabb lesz. Ugyanakkor tele lesz lehetőségekkel, és esélyt ad, hogy új kezdetek felé nyissuk meg a szívünket.”

Carrie naplója

         Egy idősebb, kicsit kopottas BMW száguld a kihalt országúton az éjszaka közepén.

-         Ne félj, kicsim, nemsokára otthon leszünk, meglátod!

-         Süssek egy kis palacsintát, ha hazaérünk, Jill?

De a kislány rájuk se hederített. Az ablakhoz nyomta pozsgás arcát és pici, fitos orrát és a kinti sötétséget figyelte.

Félt. Valami megmagyarázhatatlan idegesség férkőzött a szívébe, amit szülei kedves szavai sem oszlattak el. Egyedüli biztonságot egy érdekes nyaklánc adott neki a nyakában: úgy szorongatta, mintha az élete függne tőle.

Az autó megérkezett a városba és a kis család hamarosan hazaérkezett.

-         Na, Jill drágám? Jöhet az a nutellás palacsinta?

-         Igen, mama! – A kislány végre nyugodtabbnak tűnt.

-         Hé, én is kérek!

Ahogy a bejáróra léptek, kámzsás férfiak tűntek elő a semmiből. A legmagasabb alak hátravetette csuklyáját. Hosszú, lófarokba fogott fekete haja, kisugárzása kissé rémisztő benyomást keltett. Sötét, mélyen ülő szemei a harag és a gúny tüzében csillogtak.

-         Nahát-nahát! Clarissa és a jó öreg James. Micsoda meglepetés! Nem hívtok meg minket is vacsorára?

-         Jól kérdezted: nem. Mit keresel itt Russell? Tudtommal nem jöhetnél ebbe a világba.

-         Jaj, mi ez a fogadtatás? Nem vagy túl szívélyes, kedves bátyám! Családlátogatni jöttem, ha nem tudnád. Meg akartam nézni az unokahúgomat, elvégre 3 éve nem láttam. Megismerkedsz Russell bácsival, édesem? – A férfi bár mosolygott, az a mosoly olyan volt, akár a vadra pályázó hiénáké.

-         Jill maradj itt! Bármit mond, oda ne menj, megértetted?

-         Clarissa, már te is ezt csinálod? Jamestől már megszoktam ezt a modort, na de tőled…?

-         Eléggé rászolgáltál, te féreg, szóval ne panaszkodj! – sziszegte a nő.

Russell felkacagott.

-         Édes, édes sógornőm! Még mindig olyan a nyelved, akár egy kés: nagyon éles és szereted rajtam köszörülni, de… – James közbevágott.

-         Elég volt Russell, tűnj el innen!

-         Hát ez nem szép, James. Elküldeni a vendéget ilyen késői órán? Hát ez a földi vendégszeretet? 3 éve itt éltek és még nem tanultátok meg a jómodort?

-          Nem mondom még egyszer: takarodj a házamtól!

-         Tudod mit? Nem. Éhesek vagyunk a fiúkkal, adjatok valamit enni. Vagy… Inkább adjátok ide azt, ami az enyém.

-         Miről beszélsz? – A nő hangja idegesen csengett. Megpróbálta minél jobban takarni kislányát.

-         Ne játszd meg magad, Clarissa! Nagyon jól tudjátok, miről beszélek! Ide a nyakékkel!

-         Hiába tajtékzol Russell: nincs itt, úgyhogy akár haza is indulhatnátok a kis barátaiddal.

-         Ne hazudj! A nyakéket akarom! Hol rejtegetitek? Adjátok ide vagy meghaltok!

-         Nem.

-         Jól van, te akartad. Ki legyen az első, akit megkínoztatok? James? Clarissa? Esetleg te, picim? Mondjuk, én rád szavazok, James; úgyis elég sok elszámolnivalóm van veled!

-         Clarissa, fussatok! – És a két férfi összecsapott.

-         Mit álltok ott?! Utánuk idióták!! – ordította Russell.

A nő és a kislány rohantak, ahogy csak bírtak, de a kámzsás alakok egyre közeledtek. Mindenfelé fénygömbök és átkok csapódtak bele a házak falába és a fákba. Némelyik eltalálta az asszonyt, de az még mindig talpon tudott maradni és viszonozta a támadásokat.

- Le kell lassítanunk őket, mert beérnek minket! Jill, gondolj ezernyi üveggolyóra, gyorsan! Csináld úgy, ahogy tanítottam!

És bár a fizikai törvényeknek ez ellentmondott, a kislány az útra varázsolta a parányi üveggolyókat. A csuklyások rájuk lépve szép lassan kiterültek és a menekülők előnyhöz jutottak.

Az anya lassan mormolva egy átjárót készült nyitni. Azonban az egyik kámzsás felfogva a menekülési szándékot, egy újabb varázslatot küldött a páros felé, ami telibe találta őket; pontosabban a nőt, de eltűntek üldözőik szeme elől.

Keményen értek földet. A kislány meglátva anyját a földön feküdni, tetőtől-talpig vérben ázva; sírni kezdett.

-         Mama! Mama! Ne!