11.fejezet

Sziasztok! :) Nos, itt az újabb fejezet, "kis" kihagyás után :D Kicsit nehezen szültem meg a részt és többször átírtam,  de végül meglett, és nem is sikerült olyan rosszul, mint amilyennek képzeltem :) 

Véleményeket, kritikákat még mindig szívesen fogadok! :)

Csináltam egy csoportot Facebookon :) Ha valakit érdekel, nyugodtan beléphet, felteheti a kérdéseit, megtudhatja az újdonságokat. :) https://www.facebook.com/groups/391287407639569/

További szép nyarat mindenkinek! ^^
xoxo: Ann :)

11. fejezet: Ködös élet, ködös út

Nem tudod, hol jársz,
s honnan jössz. Eltévedt
alattad az út.

Nagy Bandó András

*Jill szemszöge*

Nem tudom meddig sírtam a fának dőlve, felhúzott lábakkal, de lassacskán a zokogásom hüppögésekké halkult. A hosszas sírógörcs után hálásan fordultam Shannon felé, aki még mindig mellettem ült, ahhoz képest, hogy tudtam róla, hogy ki nem áll és legszívesebben itt hagyna. Én sem kedveltem őt, mégis hálás voltam. 

  -   Köszönöm, Shannon.

A srác nem szólt semmit. Nem nézett felém, egyáltalán nem figyelt rám. Felhúzott térdére fektette két karját, és fejét rátéve, homlokráncolva révedt a semmibe. Úgy tűnt, nagyon gondolkozik valamin, így inkább nem folytattam a hálaimát. Ha nem akarja meghallani, én nem beszélem rongyosra a számat, az egyszer biztos.

Attól még, hogy ő nem figyelt rám, az én gondolataim még körülötte forogtak.

Egyáltalán nem értettem őt. Az előbb olyan nyílt és kedves volt, de most, visszahúzódottá és csendessé vált, amit - ha jól sejtem – majd a nem éppen kellemes modora követ. Egyszerűen taszít az az aura, ami körülveszi. Düh, sértődöttség, makacsság, érzéketlenség… Ő ebből épített maga köré egy falat, és emögött bujdosik a valódi emberi érzések elől. Azt hiszi, hogyha kimutatja őket, azzal ő kevesebb lesz, holott az ember a ki nem mondott dolgoktól előbb-utóbb megfullad lelkileg. Ő mégis tovább rejtőzködik az emberek szeretete elől a kis burkában, ahol árnyék van: sötétség és negatív érzések veszik körül és ezt másokra is átsugározza. Nem érdekli senki és semmi: az önmaga által felhúzott fal elzárja előle a társai, és a többi ember lelkét: egyszerűen nem látja, nem veszi észre, hogy néha mekkora fájdalmat okoz egy-egy szavával. Csak azért, mert ő már ebben él és megszokta.

Amint láttam, a könnyek nagy hatással voltak rá, de sajnos ez nem volt elég ahhoz, hogy széttörje a védőbástyáit. Pedig én látni akartam. Látni az igazi Shannont.

Amíg én gondolkodtam, Shannon felállt mellőlem és járkálni kezdett. Fél füllel hallottam, hogy valamiért megint morog az orra alatt és valahogy sejtettem, hogy én leszek a hibás, bármi is a probléma. Így hát nagy nehezen felálltam és vártam, mikor robban a bomba. Hirtelen megfordult és megláttam a morgolódás forrását, amit eddig észre sem vettem: inge cafatokra volt szedve és a kobold kék vére teljesen elborította. Mondjuk, én se panaszkodhattam: az a fekete, térdig érő ruha, ami rajtam volt, elég sokat mutatott már a lábamból és az egyik pántja is el volt már szakadva. Cedric és a srácok sokszor végigmustráltak és kissé kényelmetlenül éreztem magam. Alig vártam, hogy valami normális ruhát vehessek fel, remélhetőleg a sajátjaim közül.

Shannon irtó mérges volt, ez látszott rajta és éreztem, hogy azért a kis kedvességért, amit kaptam, meg kell még fizetnem.

-   A francba, Jill! Tönkretetted az ingem! – fakadt ki a srác.

     -   Mit idegeskedsz annyit? Van másik, nem?

Egyelőre nyugodtan viselkedtem, de tudtam, hogy rövid időn belül fel fog idegesíteni.

     -   Van, de akkor is! A baj meg te ikertestvérek vagytok, vagy mi? – Nagyon gyorsan felment bennem a pumpa, hiába határoztam el, hogy próbálok nyugodt lenni.

     -   Tudod mit?! Ha legközelebb egy kobolddal hancúrozok, ne lépj közbe, ilyen marha egyszerű! Különben is, ha ennyire ki nem állhatsz, mi a fenéért jöttél utánam?! Azt mondtad, nem kockáztatod az életedet többet értem!

Más reakciót vártam a sráctól. Ahelyett, hogy azonnal leteremtett volna, ahogy eddig is tette, most egy ideig habozott; mintha maga se tudná, hogy egy tök idegen csajt miért mentett meg. De ez a kis hatásszünet nem tartott sokáig.

     -   Mert a többiek leszednék a fejemet, ha valami történne veled, azért! De totál felesleges volt eljönnöm, én is úgy érzem! Lehet a koboldot kellett volna megvédenem. Elegem van belőled!

     -   Végre valamiben egyet értünk! Seggfej.

     -   Hülye liba.

Tovább is tudtam volna folytatni a veszekedést, de inkább a fákat néztem, hogy lenyugodjak végre. Elegem volt a mai napból; megkockáztatom, hogy ez életem legszarabb napja. Ha még ezt is űbereli valami, ahhoz már tehetség kell.

Mivel nem szóltam Shannonhoz, ő se szólt hozzám; mintha valami kompromisszumot kötöttünk volna a másik figyelmen kívül hagyására. Hosszú ideig csak az erdő fáinak susogását hallgattam és nem figyeltem semmire.

Valamivel később újból neszezést hallottam a hátam mögül, de tudtam, hogy nem egy kobold az, csak Shannon, így nem idegeskedtem. Nem volt kedvem hozzászólni, de annak érdekében, hogy szent legyen a béke megfordultam és ránéztem. Kíváncsi voltam, hogy mit csinál, valamint ’okos enged, szamár szenved’ alapon megpróbáltam elnézést kérni tőle, de a szám tátva maradt, a levegő pedig benn akadt, és csak bámulni tudtam.

A srác levetette fehér ingét, amire én totál nem számítottam. Felsőtestének minden porcikáját láttam és az összes gondolat kiszállt a fejemből, amit előre megterveztem. Szemeimmel Shannon felsőtestére tapadtam és nagyot nyeltem. Egy modellújság címlapján is megállná a helyét. Napbarnított bőrén a Hold fénye miatt megcsillant az izzadság; a cseppecskéket akaratlanul is követte a szemem. Az egyik a gerince vonalán szánkázott végig és én újra nagyot nyeltem. Válla és karjai rendkívül erősnek tűntek, de ezt már tapasztaltam is korábban, amikor fogva tartott. Nem volt kigyúrva, de pont annyira voltak izmosak, amitől tudatosult az emberben, hogy nem a villa- és a kanálemelgetéstől ilyen, hanem kemény munka áll mögötte.

Mellizmai lehet dacoltak volna a realitással és bármiféle támadásnak ellenállna, olyan keménynek tűnt. Hasán is látszott a rengeteg edzés: olyan volt, akár egy tábla csoki: rendkívül élvezetes és kockás. Csípőjére a nadrág érzékien ráfeszült, és mint minden lány, én is azt kívántam, bárcsak tovább vetkőztethetném még a szemeimmel.

Shannon baromi helyes volt és irgalmatlan szexi, de mivel nagyon nem szimpatizáltam vele, ezt a tényt inkább letagadtam.   

Egy isten, de akkora tuskó, hogy a láncfűrész is lefulladna tőle… Semmi sem tökéletes.

Shannon torokköszörülésére eszméltem föl és rájöttem, hogy lebuktam: vigyorgó arca elárulta, hogy észrevette, hogy vizslatom. Bravó, Jill. Növeld csak tovább az egóját. Idegességemben elpirultam és lesütöttem a szemem, de nemcsak azért, mert kényelmetlen volt a helyzet, hanem azért is, mert újból eszembe jutott egy bizonyos ember, és bizonyos érzések, amelyek miatt a lelkiismeretem folyamatosan azzal ostorozott, hogy mennyire hűtlen és szánalmas vagyok. Már nemcsak a zavar pírja volt az arcomon, hanem a szégyené is. Elég volt egy férfi felsőtest, és elfelejtettem mindent és ezért gyűlöltem magam. Imádkoztam, hogy Greg ne lássa, milyen vagyok, bárhol is legyen most.

Miután nem égett úgy az arcom, újra fölnéztem és Shannon vigyorogva intett egy kitaposott ösvény felé.

     -   Ha kibámészkodtad magad, indulhatnánk is.

Én pedig átkozva női gyengeségemet, engedelmesen követtem.

*Shannon szemszöge*

Igazán vicces volt, ahogy Jill zavarba jött tőlem, így most már biztos voltam abban, hogy ő is csak nőből van és neki is ugyanaz a gyengepontja, mint mindenki másnak. Mondjuk, megszokhattam volna már, hiszen általában minden lánynak bejöttem, és ezt néha ki is használtam. De Jill valahogy különbözött azoktól az egyéjszakás kalandoktól, akiket ismertem.

Nem értettem, hogy egyáltalán miért szólok hozzá, sőt, mentem meg. Nem kötelességem, hogy védelmezőt játsszak. De kétségtelenül megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy nincs baja. Pedig egyáltalán nem kedvelem őt. Állandóan felidegesít, így lehet, hogy megkockáztatom az utálatot is. Viszont, ahelyett, hogy leteremtettem volna, amiért egy kis hülye, csak kedvesen szóltam hozzá, pedig ordítani akartam, hogy hogy lehet valaki ekkora idióta. Nem akartam tudomást venni arról, hogy hiába szuggerálom magamnak, hogy ki nem állom, valamiért egyszerűen nem megy. Nem volt elég, hogy mindig rajtam csattan az ostor az ő ostobasága miatt, még ez a „valami” is itt volt, hogy idegesítsen.

De egyelőre letojtam az egészet és csak aludni akartam, túl fáradt voltam egy álmatlan éjszakához.

   

Lassacskán elértünk a táborhoz én pedig egy halk jóéjt mormoltam Jillnek és nyugovóra tértem. Azonnal el is aludtam, de sajnos nem tartott sokáig a pihenésem, mivel mocorgásra ébredtem hajnalban, amihez lázas suttogás is társult. A hangról felismertem, hogy Jill az. Ha a fiúkról lenne szó, egyszerűen odamegyek a delikvenshez és megrúgom kicsit, vagy befogom orrát-száját, hogy felébredjen, de van bennem annyi erkölcs, hogy egy lánnyal ilyet nem teszek. Bár rendkívül álmos voltam, felkeltem, hogy megnézzem, mi van vele.

Rémálma volt. Az arcára óriási fájdalom ült ki, lezárt szemhéja alól patakzottak a könnyek. Ma már másodjára láttam így, és a próbálkozásom ellenére nem akart hidegen hagyni a dolog. Kissé meg is rökönyödtem rajta. Ahogy én ismertem őt - már ha kevesebb, mint 24 órát ismeretségnek lehet nevezni-, akkor Jillt egy erős és makacs lánynak mondanám, aki csak végszükség esetén ijed meg. A kobold miatt már kisírta magát, épp ezért nem értettem, hogy mi miatt él át ekkora fájdalmat, és mitől van ennyire erős rémálma. Zokogott és lázasan beszélt magában, hadonászott, közben elég rendesen zihált, így fel kellett keltenem. Mivel a szólongatásra nem reagált, gyengéden megrázogattam, mire hirtelen felült.

     -   Nem! Greg! – ordította.

Hangosan kapkodta a levegőt a száján át, kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy ujjai elfehéredtek. Egyik kezét a mellkasára fektette és próbálta lassítani a légzését, egyelőre sikertelenül.

Mikor végre észrevette, hogy ott guggolok mellette, nagyon megijedt és megpróbált elmenni, de gondolom elfelejtette, hogy a lába még mindig el van törve, így ahogy felállt, orra bukott.

Nem tudom, mit álmodhatott, amitől így kiborult, de most az egyszer megfogadtam, hogy félreteszem az érzéseimet vele kapcsolatban és megpróbálom fékezni a modoromat, mert ahogy kinézett, ez nem volt egy szimpla álom. Sokkal több volt annál, de sejtésem sem volt róla, hogy mi történhetett vele. Ez is azért, mert nem mondta el, hogy kicsoda. Újból felment bennem a pumpa, de gyorsan lecsillapodtam, amikor újból Jillre néztem, aki még mindig a földön kínlódott. Odamentem hozzá, felsegítettem és visszatámogattam a fekhelyére. Rendkívül zaklatott volt, könnyein keresztül szabadkozva pillantott rám, én pedig nem tudtam, miben is segíthetnék.

A harcban mindig otthon voltam, de az érzelmekkel sohasem törődtem. Soha nem vigasztaltam, vagy szerettem; ezt már jókor kinevelték és kiölték belőlem. És most, Jill mellett ülve tanácstalan voltam, akárcsak a koboldos esemény után. Mi a fenét kéne tennem?

Egy hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan magamhoz húztam, bár meg voltam róla győződve, hogy meg fog ütni, hiszen tudtam, hogy ki nem állhat, de más nem jutott az eszembe.

Vártam az ütést, de az csak nem jött. Jill hozzám bújt, arcát a nyakamba fúrta, akár egy kismacska; vékony, gyönge kezeivel átölte a nyakam és csak sírt. De most az egyszer nem róttam fel neki.

Mikor már valamelyest lenyugodott, elhúzódott és elfordult. Most komolyan, mintha nem rajtam sírt volna egy pillanattal ezelőtt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni.

     -   Miért fordulsz el? – kérdeztem. – Az előbb szétáztattad a nyakamat. Teljesen fölösleges elrejtőznöd, láttalak.

Jill visszafordult, de nem szólt semmit. Még nem volt rendben.

Mivel az álom már úgyis kiment a szememből és Jill számos új sérüléssel gazdagodott, köztük egy ronda orrvérzéssel, elhatároztam, hogy megkönnyítem Cedric holnapi, vagyis már mai munkáját és meggyógyítom Jill lábát is egyúttal. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fog reagálni, mivel mágiát készültem használni és ő csak egy szimpla ember volt, aki valószínűleg még nem látott ilyesmit, de mégis belevágtam.

Felálltam Jill mellől és szótlanul a lábához mentem. Kivettem a sínből és kérdő tekintetét figyelmen kívül hagyva lehunytam a szemem és koncentráltam. Kezeim körül megjelent a számomra ismerős halványzöld fény: az életerő-gyógyítás energiája.

Ráfektettem kezeimet Jill lábára és csöndben elkezdtem helyrehozni a sérüléseket. A különböző karcolások, horzsolások előbb összehúzódtak majd teljesen eltűntek, bokája egyre természetesebb kinézetű lett, ahogy a dagadás lelohadt. Percekig tartott a folyamat, aztán levettem róla kezeimet és Jillre néztem.

Tágra nyílt szemében felismerés, hitetlenkedés és talán egy kis csodálat tükröződött; szájszéle remegett. Láttam, hogy kissé rémült is, de nem törődtem vele. Felálltam, közelebb mentem hozzá és leguggoltam elé, hogy az orrát is rendbe hozhassam. Az arcunk közel egy magasságba került és én újra megcsodálhattam azokat a gyönyörű, búzavirágkék szemeket, amely mintha hipnotizált volna és szétáradt bennem a nyugalom.

Végül nehezen, de elszakítottam tekintetemet és csakis a gyógyításra koncentráltam. Pár perc múlva ezzel is végeztem és lefeküdtem Jill mellé. Nagyon elfáradtam; túl sok energiát adtam át neki, de legalább mindene rendbe jött. Félig lehunyt szemhéjam mögül láttam, ahogy Jill kissé aggódva néz rám, de csak legyintettem, így szemében az aggodalmat felváltotta a hála.

-   Köszönöm Shannon – suttogta.

Nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy most válaszolnom kell majd egy pár dologra.

     -   Nincs mit. Jobb? – kérdeztem halkan. Közben átkoztam a hülyeségemet, amiért újból teljesen lefárasztottam magam.

     -   Igen… Shannon?

     -   Hmm?

     -   Te mágiát használtál? – Tudtam, hogy nem kerülhetem el a dolgot, így belefogtam a magyarázatba.

     -   Igen. Egyfajta gyógyító mágiát. Az életerőmmel hozom rendbe a tiédben lévő sérüléseket, így fizikailag is meggyógyulsz. Mivel a saját tartalékaimat használtam fel, nem nevezhető eredményes gyógyításnak, de én csak ezt az egy fajtát tudtam megtanulni, az összes többire képtelen vagyok. A csapatban Cedric az, akinek legjobbak a gyógyítási képességei, ezért is lett volna az ő feladata, hogy meggyógyítson, mert ő úgy is meg tudja csinálni, hogy ne legyen utána hulla fáradt, mint most én. Úgyhogy mentem aludni.

Mielőtt elindulhattam volna, Jill megfogta a könyököm és komoly arccal rám nézett. 

   -   Akarod tudni, mi történt?

Rögtön tudtam, mire gondol. Ez az egy kérdés maradásra bírt és felébredtem tőle. Bólintottam. Újra lefeküdtem mellé és kíváncsian vártam, hogy belekezdjen. Látszólag nehezére esett, de végül belefogott.

     -   A 18. szülinapomat ünnepeltem a barátaim körében. Egy gyönyörű torta és ajándékok leptek el, és… minden olyan csodás volt. Egy számomra nagyon fontos emberrel kimentem sétálni és… egy mágiahasználó ember megtámadott és… és… megölte őt… - Itt elfulladt a hangja, így idejét láttam, hogy kérdezzek.

     -   Ő az a Greg, akit említettél, mikor felébredtél?

Nehezére esett újra megszólalni, de láttam rajta, hogy el akarja nekem mondani és ez jól esett.

     -   Igen. Ő a legjobb barátom… volt. És… végre teljesen megértettem őt és saját magamat is, de elválasztották tőlem… Amikor megölték, teljesen kétségbeestem és az életemért kellett küzdenem. Aztán egyszer megnyílt egy nagy fehér valami, amit egy átjárónak gondoltam, így át akartam jutni, de őt nem hagyhattam ott. De te nem engedted… És ő ottmaradt… Azt se tudják, hol lehetek…- És itt már nem bírta tovább folytatni.

Nem éreztem éppen kellemesen magam. Hiába kényszeríthettem ki belőle, amit akartam, nem éreztem elégedettséget. De nem tudhattam, hogy ennyire fájdalmas igazságot fogok belőle kicsikarni.

Újra magamhoz húztam és hagytam, hogy megnyugodjon a karomban. Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz.

Egy idő múlva elengedtük egymást. Jill felnézett rám: szemében könnyek csillogtak.

Én pedig hálát adtam az égnek, hogy most az egyszer vissza tudtam fogni magam.

Régen, Moonhill hercegeként egy más világban éltem. Én voltam a herceg, más szóval a trónörökös, még másabb szavakkal a kötelesség, a tanulás, a hercegi teendők. Herceg voltam, nem gyerek, kamasz vagy fiatal. Én magam nem, csak a herceg számított.  Én voltam az, aki követi apámat a trónon, aki Moonhill új, felelősségteljes uralkodója lesz majd egyszer.

Érzelmek? Nekem egy kősziklának kellett lennem, nem holmi lélekbúvárnak: ez volt minden palotabéli véleménye és így is kaptam a neveltetést. Egyszóval belém nevelték az egót, a felsőbbrendűségi komplexust, és kiölték belőlem az alázatot és a megértést. Mert egy királynak nem kell megalázkodnia, és egy királynak csak annyira kell empatikusnak lennie, amennyire szükséges.

Egyedül anyám volt az, aki ellenezte mindezt, és nagyon korai taníttatásomat is, mivel szerette volna, hogy gyerek maradjak még. Véleménye szerint úgy is lehet királynak lenni, ha közben a nép nem a félelem miatt tisztel, hanem önmagamért, és érzelmekkel telin is lehet uralkodni. Ezt apámmal az oldalán ő tudhatta a legjobban, hiszen apám a keménykezű uralkodók mintapéldája volt. Nem volt gonosz, de egy egyszerű paraszt sem mert a színe elé járulni kihallgatásra, mert félt, hogy nem értik meg, vagy még ellene is fordítják azt a királyi jogart, amelynek kegyelmet kéne osztani és nem ok nélküli büntetést.

Anyám, mivel senki nem díjazta felvetését, miszerint ő nevelne engem, szánt szándékkal akadályozta apámat és jó párszor tiporta el terveit, csak azért, hogy én jól érezzem magam és ne kelljen korán felnőnöm.

De ennek hamar vége lett. Apám megelégelte ezt és anyámmal többet nem érintkezhettem, apám pedig ott korlátozta anyámat, ahol csak lehetett, azért, hogy őt ne akadályozza. A családi összejöveteleken és bálokon úgy kellett ott ülnöm, mintha minden rendben lenne, de ez nem volt igaz. Egy 4 éves gyerek anya nélkül minden, csak nem rendben lévő dolog.

A tanítók szabad kezet kaptak apámtól és mivel anyám több vizet nem zavart, apám mintájára próbáltak formálni, de én egyelőre anyámban bíztam és nem hallgattam rájuk. De egy kisgyerek reménye is megtörik egyszer.

 

Anyámat 15 évvel ezelőtt megölték, mikor én még csak 7 éves voltam. A szomszédos királyságot, Sunhillt egy testvérviszály során elfoglalta Russell McCormick, egy alávaló, mocskos ember.

Apám, Avery Casterwill és anyám, Sophia Casterwill mivel jóban voltak a McCormick családdal, egy kisebb sereg kíséretében elmentek, hogy segítsenek Sunhill uralkodóin: James és Clarissa McCormickon. Az a tetű Russell viszont játszva legyőzte apám seregeit és anyámat apám szeme láttára meggyilkolta.

Mikor apám egymagában, hosszú viszontagságokat kiállva 1 év múlva hazatért, újra a taníttatásomat vette célul, ezúttal még erőltetettebb menetben, mivel azt gondolta, hogy talán én képes leszek felvenni a harcot Russell ellen. Én anyám halálát megtudva többet nem ellenkeztem, így a taníttatásoknak hála bajvívásban, és harci mágiában is első voltam az országban. Az önbizalmam csak nőttön-nőtt és itt jött rá apám a terve hibájára. A sikerek és a visszajelzések egy felfuvalkodott, pöffeszkedő herceggé tettek, aki már vissza tudott szólni apjának és a tanítóknak is, nem úgy, mint régen. Mivel apám nem tudott velem mit kezdeni, azt csináltam, amit akartam: a nemesi kelletések és a lányok elbűvölésével foglalkoztam egyedül. Az összes felelősséget más nyakába varrtam, hogy élvezhessem az életet. Apám belátta hibáit, de már nem tudott mit tenni. Le is mondott a két vidék egyesítéséről és a békéről. Lelkileg megtört, és nem éppen a legjobb időben.

Russell az évek során egyre több területet hajtott zsarnoki igája alá és eljutott Moonhillre is. Végül, körülbelül másfél éve hosszas háború után legyőzött minket és elfoglalta a trónt és én végre feleszméltem. De ekkor már késő volt. Apám kívánságára nehezen bár, de elmenekültem egyetlen barátommal: Cedriccel és néhány harcossal: Alaric-kal, Bryant-tel és Daniellel. Egyetlen útravalóm apámnak tett ígéretem volt: le fogom győzni Russellt és egyesítem a királyságokat.

Mivel én elhagytam az országot, apámat pedig börtönbe zárták, Russell lett a király. Azóta a nép nyomorban él, én pedig bujkálok Cedricékkel, akik az elfogásomra kiadott parancsot megtagadva és a vérdíj csábítását figyelmen kívül hagyva velem tartanak.

Egy háború döbbentett rá csak arra, hogy mit tettem, vagy inkább nem tettem, és, hogy milyen ember voltam, de ami belénk ivódik, azt nehezen lehet legyűrni. Már sok mindenben változtam a régi énemhez képest, de sokszor nem tudom levetkőzni a királyi neveltetést.

Arra eszméltem, hogy Jill elaludt és közelebb húzódott hozzám; fejét a mellkasomra hajtotta és átölelte a derekam. Elfojtottam egy morgást, hiszen így nem tudtam a helyemre menni aludni, de mégsem ébresztettem fel.

Egy ideig még fenn voltam, de végül engem is elnyomott az álom.

Halk röhögésre ébredtem fel reggel, és tudtam kikhez kapcsolódhat és azt is, hogy miért. Kinyitottam a szemem. Jill még mindig rajtam aludt, de ha nem akartam a tekintélyem utolsó morzsáit is elveszteni, föl kellett kelnem és szembe kellett néznem a gúnyolódásokkal. Óvatosan lefejtettem magamról a lányt és a tűzhöz indultam, ahol már vigyorogva vártak.

     -   Jó reggelt. Hogy aludtál, Casanova? – Ki is lett volna ez a szellemes egyén, ha nem Alaric?

     -   Reggelt. Mielőtt még kombinálgatni kezdenétek: nem, nem történt semmi köztünk.

     -   Akkor mégis miért aludtatok együtt? - kérdezte. – Tegnap még nem voltatok ennyire jóban.

     -   Most sem vagyunk. Ki mondta, hogy kedvelem?

A többiek a hátam mögé pislogva kuncogtak.

     -   Tuskó. – mondta az éppen előkerülő Jill és további figyelemre nem méltatva leült Alaric mellé.

     -   Jó reggelt, Jill! Ha lehet egy kérdésem: mi vezetett rá arra, hogy az éjszakát Shannon mellett töltsd? – Alaric, mint általában, ma is nagyon beszédes hangulatban volt.

Jill hatalmasat sóhajtott és kelletlenül bár, de elárulta az igazat.

     -   Tegnap megtámadott egy kobold, ő megmentett és meggyógyított, de mivel elfáradt, ledőlt pihenni. Én meg véletlen elaludtam rajta. Ennyi.

Cedric jócskán kikelt magából, mikor meghallotta, hogy megint életerővel gyógyítottam.

     -   Normális vagy, Shannon?! Azt hittem, megbeszéltük, hogy nem használod azt többet. Vagy megint be akarsz kómálni egy hétre és cipeltetni magad, mint a múltkor?

Daniel is rákontrázott.

     -   Tényleg nem jó, hogy ekkora terhelésnek teszed ki az életenergiádat. Igazán szólhattál volna nekem vagy Cedricnek, akik tudunk más technikával is gyógyítani. Utálom, ha önfejűsködsz.

Nem bírom elviselni, ha ok nélkül kritizálnak. Csak segítettem, mert nem akartam őket felébreszteni. Ez akkora nagy baj? Egyre idegesebb lettem.

     -   Ő tehet róla. Megint béna volt és megsérült. Ha meg otthagyom, Alaric megrúgott volna, mint tegnap. Szerintem sok választásom nem volt.

Jill paprikavörös képpel indult a patak felé, de még hátraordított.

     -   Fordulj fel!

Nem értem, mi baja van. Ő is hallotta: a tegnap más tészta volt. Ma nem vagyunk puszipajtások és valószínűleg holnap sem leszünk azok.

  

*Jill szemszöge*

Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Azt hittem a tegnap miatt ma minden megváltozott, de nem így lett. Pedig már azt hittem, hogy a sok probléma közül egyet megoldottam, de nem. Valamivel el kellett foglalnom magam, mert szétvetett az ideg, de gyorsan támadt egy ötletem.

Sokat nem kellett mennem, mert gyorsan megtaláltam a kis patakot. A vize tiszta volt, így belegázoltam, hogy egy kis halat fogjak. A ruhám maradékát feltűrtem, megálltam egy kisebb terpeszben, két kezemet könyékig elmerítettem a lassú folyású patakban, és vártam a halat, amelyik beleúszik a kezembe.
Hogy én mennyit szenvedtem ott... Mindig sikerült megfognom egyet, de olyan csúszós volt, hogy állandóan elszökött.
Talán úgy harmincadik fogásnál, sikerült végérvényesen megfogni egy kisebb példányt. Diadalittasan emeltem a magasba, majd a partra dobtam.

-   Ez az! – örültem magamnak.

-   Szép volt! – jött Shannon hangja az erdő széléről.

Gyorsan odakaptam a tekintetem. Egy fa mellett állt, abban a „laza vagyok” pózban, és engem méricskélt.

-   Ez most dicséret volt? – kérdeztem, ahogy letöröltem egy kis vizet az arcomról.

-   Dehogyis. Valójában oltári béna vagy.

Vágtam egy grimaszt, és visszatértem ahhoz, hogy valami reggelit szerezzek. Shannon persze még mindig ott állt a fát támasztva, és engem nézett.
Hát, igazából nem is csodálom. A szoknyám majdnem a combom közepéig fel van tűrve, nem is beszélve arról, hogy az egész jobb lábam kint van. A karjaimat sem fedte semmi és a ruha pántja is el volt szakadva.

-   Most bámészkodni jöttél vagy segíteni? – szóltam rá, miután már nagyon idegesített, hogy néz.

Nem szólt egy szót sem, csak sóhajtott, levette a csizmáját, feltűrte az ingujját, majd beállt velem szembe.
Neki már gyorsabban ment a halászat, mint nekem: amíg ő kifogott vagy ötöt, addig én semmit.

-   Ennyi elég lesz – mondta Shannon, miután kidobta a tizedik halat a partra.

Én csak helyeslően bólintottam, kimentem a partra és leengedtem a ruhám. Mire végeztem, Shannon már valami kis táskafélébe szedte a halakat, és az erdő szélén várt. Átadta nekem a halakat, és így indultunk vissza a táborba. Hirtelen szólalt meg.

     -   Nem viszünk magunkkal, ha nem lesz meg az átjáró.

Megtorpantam és kérdőn néztem rá.

     -   Tessék?

     -   Nem lányoknak való a bujkálás. A legközelebbi falu körülbelül 5 kilométerre van. Ha megtalálod a tegnapi rétet, ahol földet értél, akkor balra indulsz. Megértetted?

Ezt nem hiszem el. Nem élhetek itt!

     -   Te teljesen meghibbantál?! Szerinted be tudok illeszkedni egyedül egy olyan világba, amitől teljesen idegen vagyok?!

Rám se nézett, úgy folytatta a papolást.

     -   Nem hiszem. Saját magad árulnád el, és előbb-utóbb máglyán égetnének el, akár egy boszorkányt. Stílszerű lenne. De nincs más választás.

Biztos mondta volna még tovább, de az agyam olyan iramban kezdett elborulni, hogy éreztem, hogy menten felrobbanok. Az idegességtől megszólalni se tudtam. Fogalmam sincs, hogy miért bosszantott ennyire az, hogy szimplán leboszorkányozott. Valamiért tőle nagyobb sértés volt, mint bármelyik másik embertől.
Bevágtam elé, mire mindketten megálltunk.

-   Kapd be! – mondtam neki már füstölgő fejjel, aztán lendítettem a lábam, hogy jól tökön rúgjam, de szabad kezével elkapta, így nem ért célba.

Kárörvendően rám mosolygott, mire még jobban elborult az agyam, és megpofoztam. Döbbenten kapott arcához, de már nem foglalkoztam vele. Megfordultam, és otthagytam a meglepetten tátogó srácot.

     -   Hogy lehet valaki ekkora marha? – füstölögtem, mikor már beértem a táborba.

A többiek a cuccokat szedték rendbe, de trappolásomat meghallva mindenki megállt abban, amit éppen csinált.

     -   Hol van Shannon? – kérdezte Cedric, mikor meglátott a tűz mellett.

     -   Remélem, lassan a pokolban – morogtam, mikor kivettem egy halat a táskából. 

Nem tellett bele sok idő és az emlegetett meg is jelent. Pedig nagyon reménykedtem benne, hogy esetleg a kedvemért megeszi mondjuk egy medve.

     -   Ezt meg miért kaptam? – robogott felém Shannon egy szép vörös folttal az arcán, dührohamtól vezérelve.

     -   Mert egy szemét, aljas disznó vagy, azért! – keltem ki magamból egy pillanat alatt.

A többiek nyakukat behúzva hátráltak tőlünk, és próbáltak valami más elfoglaltságot keresni, de jól láttam, hogy még mindig felénk pislogtak.

     -   Hogy én disznó? – őrjöngött Shannon. – Soha életemben nem láttam még ilyen hisztis libát, mint te!

Nem is tudtam, hogy mit csinálok. Egyszer csak lendült a kezem, benne a hallal, majd szépen arcon dobtam vele.

     -   Hogy én vagyok a hisztis liba?! – Úgy üvöltöttem, hogy még a szél is elhalkult a hangom mellett. – Nem tudom, ki majrézik egy pofontól, mint valami csitri!

Egy kis szünet állt be; a dührohamtól mindketten fújtatva meredtünk a másikra. Ha pillantással ölni lehetne, már egyikünk sem élne.

     -   Elkísérünk a kapuig, és hazamész! Mindenképpen megoldom, hogy hazamehess, csak ne lássalak többet!

     -   Jó – vágtam vissza.

     -   Jó – mondta ő is, majd hátat fordított, és elindult összeszedni a lovakat, közben magában puffogott valamit, de már nem értettem.

Levágtam magam a tűz mellé, és megfogtam egy másik halat. Csak akkor ugrott be, hogy nincs semmim, amivel meg tudnám pucolni.

     -   Tessék – nyújtott felém egy kiskést Bryant.

     -   Kösz – mondtam még mindig duzzogva, ahogy elvettem.

Szegény halacskán kellett levezetnem a felgyülemlett feszültséget.

Hogy volt pofája leboszorkányozni, aztán meg hisztis libának nevezni? Nem férfi az ilyen. Egy hülye kölyök, aki már ahhoz túl idős, hogy játsszon, de túl fiatal ahhoz, hogy végre felnőtt módjára viselkedjen. Annyira idegesítő.

A mérgem azonban gyorsan elpárolgott, mert átvette a helyét az aggodalom. Vajon ott van még a kapu? Hazajuthatok-e valaha?

Merengésemből a mellém ülő Daniel riasztott fel. A többiek már rég a halakat tűzték pálcákra; volt, aki már evett is.

     -   Jól vagy? Valamin nagyon elgondolkozhattál.

Pont rá volt most szükségem. Ő volt a banda esze; így valószínűleg tudhat pár dolgot, amit a többiek nem. Mindent tudnom kell erről a világról ahhoz, hogy megnöveljem az esélyt a túlélésre és a hazajutásra.

     -   Igen. Kérdezhetek valamit?

     -   Persze.

     -   Tudnál mesélni a világotokról? Van valamilyen kapcsolat az enyém és tietek között?

Daniel gondterhelten ráncolta össze a homlokát.

     -   Az első kérdésedre még talán tudok is válaszolni, amire csak kíváncsi vagy. Na de a második… Az már érdekesebb. Kapcsolat az van, persze.

Nem értettem. Ha a saját világát ismeri, és az enyémről is tud valamelyest, akkor a kettő kapcsolata miért olyan bonyolult dolog?

     -   Érdekes? Hogy érted ezt? - Daniel nagyot sóhajtott.

     -   Hogy is magyarázzam meg… Tegyük fel, hogy van két ember két különböző szobában, amelyek egymás mellett helyezkednek el. Nem látják sem egymást, sem az ajtót, ami a másik szobába vezet; azt hiszik, csak ők vannak az egész házban.

Ugyanígy van a két világgal is, azzal a különbséggel, hogy mi látjuk azt az ajtót és a másik szobában lévő embereket, viszont az ott lévők közül csak nagyon kevesen ismerik az ide vezető utat. Érted?

Értettem, hogyne értettem volna? Hiszen ha tudnánk erről a helyről, valószínűleg már turistalátványosságot csináltunk volna belőle, jó emberi szokás szerint. Felfedezetlen? Egyedi? Gyerünk, mutassuk meg a világnak, nem számít, mit tiprunk el ezzel. De még egy dolog nem volt világos.

     -   Azt mondtad vannak átjárók a két világ között, és hogy az emberek ezeket nem látják. De attól még ott vannak. Véletlen sem tudnak rábukkanni? Vagy ennyire buták vagyunk, és nem látunk a szemünktől?

Daniel felnevetett a kérdés hatására.

     -   Sok más lény mellett itt is vannak emberek. Te és én sem különbözünk semmiben, csak máshonnan valók vagyunk. Az emberek nem buták. Csak mi nem engedjük, hogy ide találjanak.

     -   Egyszóval valamilyen módon őrzitek a kapukat?

     -   Igen. Mindkét oldalon. Minden kapu meghatározott helyen van, meghatározott számú katonával, akik jól végzik a feladatukat. Ezért volt furcsa a te megjelenésed.

Daniel ismét összeráncolta a homlokát és elhallgatott, de nekem még magyarázat kellett.

     -   Furcsa? Miért?

     -   Említettem, hogy a kapuk meghatározott helyen találhatóak és ezeket a helyeket a legtöbb evilági ismeri is. Ha más nem, onnan tudja, hogy ott az őrség. Persze az más kérdés, hogy átengedik-e őket. De a te kapudnál voltak őrök?

Leesett a tantusz és marha nagyot koppant. Én nem egy normális kapun jöttem ide! Azt hittem, hogy csak véletlenül történt, ami történt, de tévedtem! Méghozzá óriásit...

Daniel látta a felismerést az arcomon. 

     -   Látom, érted. Az Orákulum ugyan tudatta velünk, hogy valaki érkezni fog és, hogy segítsünk, de nem tudtuk hová fogsz pottyanni.Erre jött Shannon, hogy külön átjáró nyílt, így nem tudtuk, mit is higgyünk. Mégis, ki vagy te?

Nem akartam többet kérdezni. Nem tudtam, ki az Orákulum, hol is vagyok igazából; ez egyszerre túl sok volt nekem. Furcsa érzésem volt a történtekkel kapcsolatban és éreztem, hogy valami nincs rendjén velem. Ez teljesen paranormális volt, még itt is, ahol koboldok fenik a fogukat a friss húsra és mágiával gyógyítanak a fenemód bunkó kölykök. De ha én is tudtam mágiát használni, akkor mit kerestem az emberek között? Nem értettem semmit sem.

Hatalmasat sóhajtottam és a pattogó tűz lángjaiba révedtem.

     -   Jó kérdés, Daniel. Jó kérdés.