12.fejezet

Sziasztok! :) Ismét jöttem egy újabb fejezettel, amiben Shannon és Jill viszonya egyre felhősebb lesz a sok vitától és kérdéses, hogy lesz-e valaha napsütés... De lesz, hölgyeim és uraim, hiszen Shannon és Jill a főszereplő párosunk és aki okos, az levonhat pár következtetést :P Bár ez unofficial ;)

Jelenleg nagyon jól haladok :D A nagy melegben nem tudok igazán sehová sem menni, így marad a hideg sör, na meg az írás :D De ez sajnos nem jelenti azt, hogy korábban frissítek majd jövőhétnél :/ El leszek havazva sajnos :/ De azért majd próbálkozok! ;)

Mindenkinek jó olvasást! ^^

xoxo: Ann :)

  

12. fejezet: Remény kontra Reménytelenség

Célt kutatok a céltalanságban,
hogy a reménytelenség útvesztőjében
reményeket keressek.

Lakatos Menyhért

*Jill szemszöge*

Egész nap olyan ideges voltam, hogy semmi és senki nem tudta volna kisimítani a ráncokat a homlokomon. Fogalmam sem volt, létezik-e még az átjáró és, hogy láthatom-e az otthoniakat valaha még.
Biztos voltam benne, hogy nagyon aggódnak már értem. Soha nem tűntem el huzamosabb ideig, most meg már lassan két napja nem jártam otthon. Lehet, hogy már a rendőrséggel kerestetnek.
Be kellett vallanom, hogy azért egy kicsit féltem. Ha tényleg kerestetnek már a rendőrökkel, akkor milyen fejmosást fogok kapni, ha haza értem? Adam és a fiúk napokig csüggenének rajtam és csak mikor már biztosak benne, hogy nem tűnök el még egyszer, akkor szállnának le rólam. Lily biztos, hogy sírva ölelgetne, hálaimát rebegve, majd miután megnyugodott, úgy lehordana, hogy azt még ő is megbánná. Mrs. Watson se azt észre nem venné, hogy eltűntem, se azt, hogy visszajöttem.

Claire más tészta. Vigyorogna, mint a vadalma, ő is megölelne, aztán mielőtt elengedne, a fülembe súgná, hogy maradtam volna ott, ahol eddig, vagy ehhez hasonlót. Greg pedig… Nos Greg addig csókolna, amíg  levegőért nem kapkodnék, addig ölelne, amíg már fáj, és addig nem engedne el, amíg csak meg nem ígérném neki, hogy soha többet nem csinálok ilyet. De soha nem fogom tudni biztosra, hogy ezt tenné-e. Soha.

Reggeli után felszedelőzködtünk, felnyergeltük a lovakat és megindultunk kifelé az erdőből. Mivel nem volt elég ló és nem tudok biztosan lovagolni, Cedric mögött kaptam helyet. Amit nem is bántam, mert ha még egy percet kettesben kéne töltenem Shannonnal, elfutna a méreg. Egész reggel nem lehetett lelőni, annyira örült annak, hogy elmegyek végre és ezt nem is mulasztotta el az orrom alá dörgölni. Végül engem is átjárt az izgatottság, amikor elértük az erdő szélét. Végre hazamehetek!

De örömöm hamar keserűséggé változott. Nem volt ott a kapu ahol földet értem, pedig Daniel elmondása szerint egy normális kapunak egy kis energiája ott marad még bezáródás után is, hogy esetleg újra ki lehessen nyitni. De ennek nem. 

Leszálltam Cedric mögül és körülnéztem. A fű még őrizte a testem nyomát és a Shannonnal való húzódozás jeleit is, de a kapunak nyoma sem volt. Eléggé elszomorodtam és csak állni tudtam egyhelyben, nézve azt a helyet, ahol minden reményem szertefoszlott.

Mivel a többiek sem ezt várták, Cedric pihenőt rendelt el a továbbiak megbeszélésére. Miután mindenki leült kényelmesen, elkezdte mondandóját.

-   Mivel az átjáró már nincs meg és esély sincs rá, hogy újra kinyissuk, van valakinek ellenvetése, hogy Jill is velünk tartson?

Shannon kivételével mindenki azt akarta, hogy velük menjek. De ő nem. Ki gondolta volna?

-   Cedric, gondold végig. Ő egy lány! Gyenge, mint a harmat.

Alaric felkuncogott.

-   Amikor felpofozott, az arcod nem erről tanúskodott.

Erre mindenki felnevetett, de Shannon nem adta fel.

-   Csak bajt hozna ránk! Ki tudja, miféle jött ment! Ráadásul mágiahasználó támadt rá, így gondolom mi is veszélybe kerülnénk!

Most Bryant kelt a védelmemre.

-   Ezt úgy mondod, mintha nem te lennél az egyik legjobb kardforgató és mágus Moonhillben, és nem lennénk már így is elég bajban.

Izgalmas volt látni, ahogy a saját emberei törik le ellenkezése szarvát.

-   Csak a baj van vele! Vigyázni se tud magára rendesen!

Cedric is bekapcsolódott a vitába.

-   Az Orákulum is megmondta, hogy meg kell védenünk.

Shannon utolsó próbálkozását vitte véghez.

-   De kirí a tömegből…

Daniel következett a sorban.

-   Majd teszünk róla, hogy ne így legyen.

Alig bírtam magamban visszafojtani a nevetést Shannon arcát látva. Elvégre nem gyakran mondtak ellent neki a saját emberei… Végül nagyot sóhajtott.

Feladta a küzdelmet, de azért még egy szúrós pillantást rám vetve nem hagyta, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.

-   Felőlem… De én szóltam…

Bár szomorú voltam, hogy nem térhetek egyelőre vissza, azért kissé megnyugodtam. Attól még, hogy nem ehhez a világhoz tartozom, elfogadtak és befogadtak; és ez a jelen helyzetben mindennél többet ért.

Shannon kivételével mindenki odagyűlt körém és nevetve megölelgettek.

-   Most már te is a csapat hivatalos tagja vagy! – mondta Alaric. – Hát nem nagyszerű? Srácok, lehetne a kabalánk! Vagy rendezzünk egy ünnepséget!

-   Alaric, hagyd abba. – Daniel hangja bár szigorúan hangzott, mégsem tudta elrejteni mosolyát.

Miután kiörömködtük magunkat, Cedric félrehúzott a többiektől és komoly arccal beszélni kezdett.

-   Figyelj, Jill. Bár Shannonnak nem mindenben volt igaza, abban azért igen, hogy nem tudsz rendesen harcolni. És ez nem jó.

Ezt én is tudtam, de nem otthon voltunk, ahol be lehet sétálni hipp-hopp egy önvédelmi tanfolyamra… Ha tudnék ellene tenni valamit, már megtettem volna. Nekem sem volt ínyemre, hogy itt még egy kanál vízbe is bele tudnak fojtani. Cedric tovább folytatta.

-   Most egyelőre annyi a dolgod, hogyha harcra kerül a sor, te azonnal bújj el, vagy legalábbis ne légy láb alatt. Odaadom az egyik tőrömet, hogy ne legyél fegyvertelen, de csak ésszel használd. Ha pedig elérjük Phil Fogadóját, majd megbeszéljük a továbbiakat. Rendben?

Ritkán látni Cedricet komoly arccal, de még ez is aranyosan állt neki. De megértettem, hogyha még engem is védeniük kell harc közben, akkor csak hátráltató tényező vagyok. A derekán hordott egyik tartóból előhúzott egy apró, jáde kövekkel kirakott tőrt. Markolatán cikornyás indák futottak végig; pengéjébe ismeretlen jeleket vésett az alkotó. Ha nem undorodnék a fegyverektől és a gyilkolástól, talán még szépnek is mondtam volna. Így viszont, ahogy belesimult a tenyerembe csak a gyilkos hidegségét éreztem, ami természetellenes volt a kezemben, de elfogadtam, mert az életem függhetett tőle.  

-   Rendben. Cedric?

-   Hmm? – Felhúzta a szemöldökét.

-   Mondták már, hogy néha apa komplexust váltasz ki az emberekből? – A srác felnevetett és visszamentünk a többiek közé.

A nap további részében megállás nélkül haladtunk. A fiúk jókedvűen társalogtak, én meg Cedric mögött ülve a lovon sirattam a hátsó felem. Akárhány filmet néztem eddig végig, erről sosem volt szó. Már lassan a lábaim is elzsibbadtak, pedig nem is vágtattunk. El nem tudtam képzelni, hogy Cedricék ezt hogy bírják elviselni napokig. Nekem már az első napon fájt mindenem, és ha tudom, hogy Phil Fogadójáig egy hét az út, el sem indulok. A fájdalmon kívül azonban más is elnyerte a figyelmemet. Kedvtelve néztem Shannon sudár, egyenes alakját a nyeregben és hiába tiltakoztam ellene, a legtöbb meséskönyvbe az ő képét raktam volna bele, mint mesebeli herceg. Fehér ingébe bele-belekapott a forró, nyári szél, haját folyton a szemébe söpörte, de őt mintha nem is érdekelte volna. Más világban járt, ahol csak egyedül ő, a természet és lova, Dream kaphatott helyet, méghozzá páholyban.

Az égbolt alja már vörös volt, mire egy hét után beértünk abba a faluba, ahol Philnek kellett lennie. Jóval kisebb volt annál, mint amire gondoltam. Itt-ott elszórva álltak a kunyhók, néhol álltak csak kőből épült házak. Nagyon békés helynek tűnt, mígnem az egyik ilyen épületből ki nem penderítettek egy részeg embert nagy ordítozások közepette. Még ilyen fogadtatást… A fiúknak látszólag ez megszokott volt, de nekem nem. A kilökött pasas után megjelent az ajtóban egy kb. 50 év körüli, majdnem kopasz, szakállas, kissé tömzsi ember és fülsértően káromkodva rugdosta el végképp már egyáltalán nem szomjas vendégét. Reménykedve néztem fel a kopott gerendák alatti cégérre, hogy ne ez legyen Phil Fogadója, de az imáim nem találtak meghallgatásra.

Mikor Phil, az iménti kidobó ember meglátta díszes társaságunkat, egyből rám vetült ijesztően világos barna, mézszínű szeme, és Shannonra recsegett sörön és dohányon nevelgetett hangján, aki időközben leszállt a lóról és megölelgette.

-   Te, Shannon… Mennyiért adod a lánykát?

Shannon rám nézett és sunyin megvillantotta szemét.

-   Attól függ, miről volna szó, Phil.

Az a mocskos tetű! Vigyorogva élvezte, hogy kínozhat. Márpedig én nem leszek egy koszos, kapzsi vénember házi macskája!

-   Táncolnia kéne. Holnap este tehetős vendégek jönnek és kéne nekik valami szórakoztató, amin persze én is kereshetnék valamicskét. De ebben az isten háta mögötti faluban nincs olyan asszonynép, ami megfelelne az elvárásaimnak. De ez a kislány csodás lenne. Egy éjszaka kéne dolgoznia, de ha eladod nekem, minden fellépésének a nyereségéből 10% a tied.

Én időközben leszálltam a lóról, hogy lejjebb ne essek a döbbenettől. Most ezek komolyan rajtam alkudoznak? A vénember és Shannon vigyorogva legeltették rajtam a szemüket, a többiekből pedig már majdnem kitört a röhögés, de én valahogy ezt nem találtam mulatságosnak. Egyre jobban elfutott a méreg és nem álltam már messze a robbanástól. Tudtam mi jár Shannon fejében, épp ezért voltam rendkívül dühös.

-   El ne képzeld, hogy itt hagyhatsz! Inkább öngyilkos leszek, mint hogy itt kellessem magam a részegeknek. Megölöm magam és kísérteni foglak egész hátralevő életedben, amíg meg nem döglesz! – sziszegtem oda Shannonnak. 

A férfiak egyöntetűen felnevettek. Philnek kivillant hiányos és sárga fogsora és bár jó két méterre álltam tőle, még így is megcsapott az alkoholbűz.

-   Hallod-e! – nevetett. – Jól fel van vágva a nyelve a kicsikének! – Itt felém fordult. – Ne aggódj, csak vicceltem az eladásos dologgal. Mindazonáltal Shannon, szeretném, ha holnap ez a leányzó kisegítene. Tényleg csak táncról lenne szó, másról nem. Szállást és felszerelést is adok. Na?

Shannon rábólintott a dologra. Kezet fogtak Phillel és előre indultak a fogadóba meginni az áldomást. Én pedig még mindig magamban füstölögtem, hogy mégis mibe és hova kerültem, valamint, hogy Shannon mekkora egy állat. Hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon. Cedric volt az.

-   Ne tévesszen meg Phil külseje. Ő jó ember. Jópárszor kihúzott bennünket a csávából azzal, hogy szállást és fegyvert adott; mikor mivel segített. Bár rendkívül kapzsi, az életünket rá mernénk bízni és sokkal tartozunk neki.

Még mindig nagyon mérges voltam, de legalább a Philhez fűzött ellenszenvem kissé alábbhagyott.

-   Bocsi, de TI tartoztok neki és nem ÉN. Innestől kezdve engem nem érint az egész.

Cedric elkomorulva, szinte szomorúan nézett a szemembe.

-   Hát már elfelejtetted, hogy mit tettünk érted? Való igaz, Philnek nem tartozol, de nekünk igen. És nem tudom, hogy ti odaát hogy vagytok vele, de itt a kölcsönt minél előbb vissza szokták adni. Akár így, akár úgy. Érted már?

Nem tetszett a dolog, de már ezen nem változtathattam. Tényleg sokkal tartoztam nekik. Így két legyet üthettünk egy csapásra: ők leróják adósságukat Philnek azzal, hogy táncolok, én pedig kisegítem a csapatot. Tiszta sor.

-   Igen. Ne haragudj a hisztimért. Ostoba voltam. Csak kicsit félek.

-   Semmi gond. Phil tényleg jó ember és nem engedi, hogy bármi baj történjen.

Cedric arcára visszatért az ismerős, kisfiús mosoly, és átölelve a derekamat megindult velem újdonsült munkahelyem felé.

Belépve a fogadóba kissé feszült lettem. Teljesen ledöbbentem. Ha nem láttam volna azt a pár házikót, ami odakinn van, akkor még azt mondanám, hogy nincs ezzel a tömeggel semmi baj. Viszont sokkal több ember nyomorgott odabenn, mint amennyi ház van odakinn. Volt egy olyan sejtésem, hogy a fele nem is idevalósi. És milyen igazam volt!

-   Látom, a forgalmad nem csökkent – nevetett Cedric, ahogy odaléptünk a pultnál sört kortyolgató Shannonhoz és Philhez.
– Igen – bólintott büszkén pasas. – Messziről is ide utaznak, hogy megízleljék Phil bácsi híres bodzasörét. A befolyt pénzből sikerült újjáépítenem a fogadót, ezen az isten háta mögötti helyen. – Ezt nekem mondta, mert felém kacsintott, majd bemászott a pult mögé, ahol egy vékony lány a korsókat törölgette.

Őrjítően világos, szürkéskék szeme éles ellentétben állt barna hajával.

Engem módfelett kutatón vizslatott, amitől olyan érzésem lett, mintha a vesémbe látna és röntgen-szeme lenne. A lány észrevehette megrökönyödésemet, mert bátorítóan elmosolyodott és visszatért a sörös kriglik tisztára törléséhez.  

-   Ő itt Lynx, a lányom. Nemrég tért haza.

Lynx kedvesen mosolyogva biccentett, főleg felém.

-   Ha bármire szükségetek lenne, csak szóljatok.

Phil átvette a szót és belekezdett az üzletbe.

-   Két szobával szolgálhatok – mondta Phil, miután megnézett egy könyvet, gondolom a nyilvántartást vagy valami ilyesmit. – Ti is láthatjátok, hogy elég sokan vagyunk most.

Végignézve a zsúfolt vendéglőn, csodáltam, hogy egyáltalán két szobája maradt. Szabad asztal már nem volt, ezért néhányan még álltak is. Viszont ez felvetett egy újabb problémát. Most akkor a fiúkkal kell, hogy aludjak?

-   Semmi baj – nevetett fel Shannon, én meg egy szúrós pillantással válaszoltam. Neked nem baj, seggfej.

Nem terveztem, hogy férfiakkal osztozok az egyik szobán. Jó fejek, de azért túlzásokba ne essünk. Phil jött a mentő ötlettel, amiért roppant hálás voltam neki.

-   Ha a kisasszonynak megfelel, akkor ő alhat Lynx szobájában is.

Ezek a szavak egyenlők voltak a megváltással. Mélységes hálát éreztem Phil iránt. De persze Shannonnak bele kell ugatnia mindenbe.

-   Áhh, hagyd csak. Nem szükséges. Jill majd velem és Cedric-kel alszik.

Először Cedricre néztem, aki kissé megdöbbent a tervtől, de még mindig nem volt annyira meglepődve, mint én. Aztán Shannonra vetettem egy újabb szúrós pillantást.

-   Még mit nem! – tettem csípőre a kezem. – Én aztán biztos, hogy nem alszom veled egy szobában!

Reméltem, hogy a kijelentésem eljut Shannon agyáig és befejezi a marháskodást. Aztán kedvesen Philre néztem, aki somolyogva, kíváncsian fülelt.

-   Szívesen elfogadom a szobát, ha Lynxnek sincs kifogása ellene.

Már éppen válaszolt volna, mikor Shannon megint kinyitotta azt a nagy száját.

-   Bocs, de nem tartom jó ötletnek.

Mintha ezzel minden el lenne magyarázva.

-   Miért ne lenne jó ötlet? Szerintem semmi bajom nem lesz Lynx mellett, nem úgy, mint két férfi mellett. Bocs, Cedric! – néztem egy pillanatra a srácra, aki csak legyintett.

-   Én sem a testi épséged miatt aggódom. Jobb, ha szem előtt vagy.

Nem tudom, miért, de erre muszáj volt egy gúnyos vigyort megejtenem. Azt már kezdettől fogva éreztem, hogy Shannon nem bízik bennem. Mégis valahogy furcsa volt nekem ez az egész. A srác szavainak hatására a felháborodás keveredett a kárörömmel.

-   Mi az, Shannon? Csak nem félsz egy lánytól?

Haláli nyugodtan kérdeztem, de közben forrt az agyvizem a dühtől.

 
Egy egész könyvet lehetett volna írni arról az arckifejezésről, ami felrémlett az arcán. A pulton tartott keze ökölbe szorult, egész teste megfeszült, aztán hirtelen engedett és megint nyugodt lett.

-   Miért félnék egy olyan lánytól, aki még egy kobolddal sem bánik el?

Ugyanolyan gúnnyal és vigyorogva kérdezett vissza, ami kissé lelohasztotta a győzelmi lelkesedésem.

Hogy mer ezzel visszavágni? Hogy lehet ekkora szemét? 

Szinte éreztem, ahogy fejembe fut a vér és egyre vörösebb lesz a haragtól.

-   Vigyázz, Shannon. Nehogy egyszer az a lány bánjon el veled, de nagyon csúnyán! – sziszegtem.

Az egész testem remegett a visszafojtott dühtől. Nem kellett sok, hogy nekiugorjak. A testem magától állt be támadó funkcióra.

A többiek körülöttünk rendkívül csöndben figyeltek minket. A fogadóban továbbra is iszogattak, beszélgettek, nevettek, csak a pult körül lett fagyos a hangulat.
A jókedvemnek lőttek, hála ennek a baromnak. De szép kerete volt a napnak. Szarul kezdődött, illő volt, hogy szarul is végződjön.

-   Akkor marad a külön szoba?

Phil óvatosan motyogta közénk a kérdést, mire mindketten azonnal rávágtuk a magunk válaszát.

-   Igen – szóltam én.

-   Nem – mondta Shannon.

Újra elkezdtük a szemcsatát.
Annyira felidegesített, hogy maguktól tolultak a nyelvemre a szitkok. Rá kellett harapnom, nehogy valamelyik kiszökjön ajkaim közül. Legszívesebben ott helyben levágtam volna a fejét egy karddal. Biztos, hogy elbírtam volna, ha nagyon akartam volna, hiába dögnehéz. Amíg kirántom, amíg fel nem vágja azt a napbarnított, selymes bőrt, addig a lendület is nekem játszik…

Hirtelen olyan bűz csapta meg az orrom, hogy elfogott a hányinger és egy részeg faszi érces hangját hallottam közvetlenül a hátam mögül.

-   Mi az, cica? Nem hagynak a fiúk?

Éreztem, hogy meleg, izzadt keze végigsimítja a hátamat, le egészen a fenekemig, amibe egy hirtelen mozdulattal belemarkolt.

Hallottam, hogy a többiek már meg is indultak, hogy leszedjék rólam, de a visszafojtott düh olyan erővel robbant ki belőlem, hogy egyedül is elboldogultam. Meg sem fordulva, jó erősen rámarkoltam ágyéktájon. Kapóra is jött a dolog, mert ha valakin nem töltöttem volna le a feszültséget, biztos, hogy Shannon nem úszta volna meg élve.
A részeg fószer olyan hangosan ordított fel, hogy mindenki elhallgatott a fogadóban egy pillanat alatt. Úgy sziszegtem Shannonra nézve, mintha neki mondanám a figyelmeztetést, nem a tapizós részegnek a hátam mögött.

-   Ha még egyszer hozzám érsz, elbúcsúzhatsz a töködtől.

Még utoljára rámarkoltam, mire egy vonyítás volt már csak a válasz.
Miután elengedtem, a pasi térdre rogyott. Gyilkos tekintettel néztem Shannonra és elindultam kifelé a fogadóból. Dühösen trappoltam, de nem érdekelt, mennyire nyekereg a padló. Az ajtóból hátra sem nézve visszaordítottam.

-   Külön szoba, világos?! – És kimentem.

*Shannon szemszöge*

Jill dühösen trappolt ki a fogadóból és bevágta maga után az ajtót. Távozása után az élet tovább folytatódott az asztaloknál, de az én agyam még kissé le volt blokkolva. Nem tudom, hogy azért, mert nyilvánosan megfenyegetett, vagy azért, mert életemben nem láttam még egy lányt ilyen dühösnek. Vagy hisztisnek. Nem értem miért kell azon kiakadni, hogy velem kéne aludnia. Mintha valami pedofil lennék. A múltkori alkalommal se történt semmi.

Bár tudtam, hogy már eldöntött a játszma, azért eljátszottam a gondolattal, hogy ellent mondok Jillnek és vajon akkor mi fog történni.

-   Te meg mégis min vigyorogsz?

Alaric zökkentett ki a gondolatmenetből. Kissé értetlenül néztem én is, hogy vajon min vigyoroghatok, de aztán rájöttem. Ha újrakezdeném Jillel a vitát, még jobban felhúznám és olyan lenne, akár egy réti manó: toporzékolva fortyogna a méregtől és előbb-utóbb nekem ugrana. És ezt vicces volt elképzelni.

-   Semmi olyanon, amiről tudnod kéne, Al. – És visszafordultam a sörömhöz.

A fiúk leültek egy felszabadult asztalhoz, de én a pultnál maradtam Phillel, mert tudtam, hogy most vallatás következik. Elvégre egyszer sem hoztam lányt a csapattal.

-   Ki ez a lány, Shannon? Miért van veletek? A ti életmódotok nem neki való, ezt te is tudod.

Tudtam, hogy Phillel mindent megoszthatok, ezért nem titkolóztam előtte. Halkabbra fogtam a hangom, mert a falnak is füle van.

-   A másik oldalról jött. Vagyis hát… Én hoztam át.

Phil felhúzta a szemöldökét hitetlenségében.

-   Te? Miért? Sose kevered felesleges körökbe magad.

Kicsit közelebb hajoltam Philhez, elvégre nem akartam, hogy az egész fogadó tudjon mindenről.

-   Az Orákulum miatt.

Phil fenemód elsápadt. Nem sokszor kap utasítást az ember egy ekkora hatalomtól.

-   Na ne. Mesélj el mindent.

Mivel szükségem volt Phil tanácsaira és látásmódjára is, ezért hát belefogtam.

-   Az utóbbi időben a közeli Mistwood-i erdőben tanyáztunk a srácokkal, mert lassan esedékes volt nálad feltölteni a tartalékainkat és nem volt kedvünk tovább portyázni. Körülbelül másfél hete azonban furcsa dolog történt. Este, a tüzet bámulva egy hang szólalt meg a fejemben. Képzelheted, mennyire megijedtem. Azt hittem, Russell egyik tehetséges agykurkásza talált meg, de nem. A többiek agyában is Ő volt. Elmondta, hogy ő az Orákulum, és hogy feladata van számunkra, ami létfontosságú. ’Egy nap múlva, ugyanebben az órában és percben meg kell mentenetek Őt. Át kell kelnie a világok közti kapun, különben örökké bujdoshattok, Shannon William Casterwill, és nemcsak ti, hanem mindenki más is!’ Ez mind szép és jó, de fogalmunk sem volt, hogy melyik kapun át fog jönni. Nem tudtuk eldönteni, maradjunk vagy menjünk, és egyáltalán hová? Mígnem tegnap este, vacsora után, mikor elvittem Dreamet megitatni és sétálni, megláttam az átjárót az erdőn kívül, a rét közepén. Odarohantam és hangok zaja csapta meg a fülem. Legközelebbről egy ziháló lány hallatszódott, távolabbról ordítozó férfiak hangja. Áthoztam az átjárón, de reggel visszaküldeni már nem tudtuk, mert a kapu energiája eltűnt, mintha nem is lett volna. És mielőtt megkérdezed: nem, nem tudtuk előhozni a kaput. Szóval egyelőre velünk van.

Phil csendben hallgatta végig beszámolómat, most pedig nagyot sóhajtott.

-   Értem. És tudjátok, hogy kicsoda?

Felnevettem keserűségemben.

-   Igazából? Nem. Annyit tudunk, hogy a másik oldalról jött, megölte a barátját egy varázshasználó és majdnem őt is. De hogy kicsoda és miért van itt… Rejtély.

Phil komoran ráncolta össze homlokát.

-   Ha az Orákulum adott utasítást a védelmére, akkor nagyon fontos lehet. De egy ember? Ez furcsa. Valami itt nekem nem stimmel.

Keserűn mosolyogtam rá Philre.

-   Most erre mit mondjak? Nekem sem. Inkább megyek és összeszedem, még mielőtt valami bajt csinál.

Majd felállva a pult mellől Jill keresésére indultam.

*Jill szemszöge*

Gyűlölöm ezt a helyet. Itt mindenki úgy bánik a nőkkel, mintha valami árucikk lenne. Hogy képzelte az a faszi, hogy csak úgy letapizhat?

A nap már régen a horizont alá bukott, de még mindig világos volt. Bár már lassan közeledett az este és az utcák is egyre elnéptelenedtek, engem nem érdekelt. Le kellett vezetnem a felgyülemlett feszültséget. Nem is néztem, merre megyek; a harag hajtott előre.

Egyszer csak egy kisebb kunyhóhoz értem. A falu már viszonylag messze volt, a kis házikó valamiféle erdei lak lehetett. A kéményéből gomolyogva szállt a füst, de az ablakon betekintve nem láttam semmiféle mozgást. Ahogy jobban körülnéztem, a ház egyik falának döntve ott állt egy íj.
Soha életemben nem használtam ilyet, de most késztetést éreztem, hogy kézbe vegyem és használjam. Reméltem, hogy nem bánják, ha kölcsön veszem. Megfogtam a tegezzel együtt, majd elfutottam, hogy keressek magamnak egy helyet, ahol nyugodtan tombolhatok.

Nem volt könnyű találni egy normális helyet, ahol végre nem lát senki, így mire elkezdhettem volna az edzést, már nem láttam az orromig se. Ezen is felkaptam a vizet.

A közeli kis erdőben ücsörögtem, kezemben az íjjal és a tegezzel. Nem volt kedvem visszamenni a fogadóba, hogy lássam Shannon önelégült arcát, mert biztosra vettem, hogy kikaparnám azokat a csillogóan barna szemeit. Na, jó, az igazat megvallva, el is tévedtem. Így inkább nem álltam fel és koptattam a lábam. Minél közelebb vagyok, annál hamarabb találnak meg.
Addig is, amíg ott vártam a csodára, az íj húrjával játszogattam. Első nekifutásra sikerült felsértenem az ujjbegyeimet, mert mit ne mondjak, elég nehéz volt felhúzni. Ez nem olyan volt, mint a vásári kacatok. Ez fegyver volt, méghozzá igazi, amit nehéz volt egy lány erejének alárendelni. Az ujjaim fájtak, de nem érdekelt. Újra és újra próbálkoztam, míg végül egyre jobban ment.
Ügyes próbálkozásaimon felbátorodva, felálltam, kivettem egy nyilat a tegezből, aztán fel akartam húzni az íjat. Többször, erősen, nagy lendülettel kellett belefognom, aminek hála, már a vállam is sajgott. Végül csak sikerült felhúzni és szemeimet lehunyva, minden rossz érzésemet átadva a vesszőnek, egyszerűen ellőttem. Teljesen nyugodt voltam, amíg meg nem hallottam egy fájdalmas visítást, majd egy puffanást. Kipattant a szemem és ledermedtem. Egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. Féltem, megnézni, mit is találtam el, mert akkor biztosan ez fog kísérteni életem végéig.
Mérges voltam, amiért elhoztam azt a francos íjat. Legszívesebben elrohantam volna, de lábaim egyszerűen nem engedtek. Inkább elindultak az erdő mélye felé.
Lehet, hogy eddig nem látszott, de alapjában véve, még a légynek sem tudnék ártani. Maximum, ha nagyon felidegesít. Shannon ezért is kapott tőlem egy büdös nagy pofont még a múltkor, az erdőben.

Furcsa zaj hallatszott az avarban, párosulva egy elfojtott nyöszörgéssel. Még jobban pánikba estem: nemhogy nem halt meg, most végig kell néznem a haláltusáját.
Egyre inkább magamat szidtam, hogy hogyan lehetek ekkora marha, hogy vaktában lövöldözök.

Letérdeltem és elkezdtem keresgélni az avarban. Hirtelen az ujjaim valami meleget érintettek. Sötét volt már, mégis megláttam.
Fehér bundája vakított a sötétben; úgy csillogott, mint a csillagok az égen. Olyan volt, mint egy róka: hosszú orr, hegyes fülek, kivéve, hogy nem csak egy farka volt, hanem mindjárt kilenc.

Szemeit félve, könyörögve emelte rám, nyöszörgése sürgetett, hogy segítsek, de én egyszerűen leblokkoltam.
Nem sokat láttam szegény jószágból, de amit igen, az lenyűgözött. Nem tudtam felébredni a döbbenetemből, amit okozott és őrjöngtem belül, amiért leterítettem.
Azonban, a hátsó lábából kiálló nyílvessző menten visszarántott a valóságba.
Kétségbeesetten akartam segíteni rajta, de fogalmam se volt, hogyan tegyem.
Az állat lassan felemelte fejét, és rám nézett. Rádöbbentem, hogy nem tőlem fél, hanem attól, hogy elpusztul, így egyik kezem bátran, de lassan megindult hegyes orra felé és óvatosan végigsimítottam a fején.
Hirtelen hangot hallottam az erdő széle felől, amiben később Shannonra ismertem.

-   Jill, itt vagy?

A róka idegesen felmordult.

-   Shannon?

Megkönnyebbültem, hogy utánam jött. Ha szerencsém van, hozott magával lámpát, így mielőbb biztos helyre vihetem a rókát.
A közelgő léptekre, idegesen mocorogni és morogni kezdett. Féltem, hogy annyira megijed, hogy nem törődve a sérülésével felugrik és megpróbál elszaladni, ezért egyik kezemmel óvatosan lefogtam.

Párszor megrándult alatta, de befejezte a mocorgást.  Hatalmas szemével szemrehányó pillantásokat vetett rám, de nyugton maradt. Várt, hogy végre csináljak vele valamit.
Ekkor ért ide Shannon egy lámpással.  
Mikor fényben is láttam áldozatomat, a levegőm bennakadt. A combján találtam el szerencsétlent és nagyon sok vért vesztett. Ha lehet, még jobban bepánikoltam, de rájöttem, hogy erre most itt nincs idő.

-   Segítened kell.

Ránéztem Shannonra, akinek kezében remegett a lámpás, és döbbenten nézte az állatot.

-   Ez egy… kilencfarkú róka… – mondta elhaló hangon.

Nem értettem, mi küldhette így a padlóra. Egy róka, és kész.

-   A francba is, Shannon! Segíts már!

Addig, amíg Shannon visszatérését vártam Lalaföldről, a ruhám egyik elrongyolódott részét próbáltam letépni. Az anyag fülsértő recsegése újra megijesztette a rókát és megint mocorogni kezdett.

-   Csak nyugi – suttogtam.

Végigsimítottam testén a hátsó combjáig, ahol kiállt a nyíl. Körülötte, a hófehér szőr vérvörös volt. Elszorult a torkom a látványtól.
Megfogtam a ruhacafatot, és áttekertem a lábán, hogy csökkentsem a vérzést. Fájdalmasan morgott, de nem tehettem mást.

Közben Shannon is visszatért a való világba, de még mindig nem tért napirendre a róka felett.

-   Te meg mégis mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.

Idegességemben majdnem ráordítottam, de aztán a róka miatt fegyelmeztem valamennyire magam.

-   Nem látsz a szemedtől, te IQ bajnok? Éppen próbálnám megmenteni. – A hangom egyre hisztérikusabbá vált. – Segítenél végre?

Shannon kifakadt.

-   Tudod te, mennyit ér egy ilyen állat? Ha eladjuk, a bundájából egy egész királyságot meg lehetne venni. Miért nem nyúzzuk meg inkább? Már úgyis mindegy.

Ismét sikerült ennek a majomnak tökéletesen felidegesítenie. Felálltam, odamentem elé és az arcába visítottam.

-   Na azt próbáld meg! Ha egy ujjal is hozzáérsz, téged nyúzlak meg!

Az üvöltözés miatt a róka idegesen vakkantott, mire vetettem rá egy gyors bocsánatkérő pillantást, majd dühösen fordultam vissza Shannon felé.

-   Nem fogom hagyni, hogy egy olyan pénzéhes barom, mint te, felhasználd ezt a szegény állatot az önző céljaidra!

Megragadtam a karjánál fogva, lejjebb kényszerítettem, hogy közelebbről láthassa. Láthatóan nagyon nem tetszett neki, hogy ezt csinálom, de nem hatott meg.

-   Nézd meg, Shannon! Nézz a szemébe!

Nem akart, ezért muszáj volt megragadnom az állát, és az állat felé irányítanom a tekintetét. A kezemet azonnal lecsapta, de a tekintete megpihent a rókáéban. Egyikünk sem szólalt meg egy ideig, de meg kellett törnöm a csendet, hogy meggyőzzem Shannont.

-   Mit látsz benne? Látod azt a félelmet? Ő is fél a haláltól, mint ahogy te, vagy bárki más. Nem azért van ezen a földön, hogy aztán valami idióta eladja a bundáját. Tudnál-e úgy örülni annak a pénznek, amit érte kapnál, ha mindenhol ezt a tekintetet látnád? – kérdeztem.

Szinte suttogtam, csak hogy hatásosabb legyek. Újból egy kis szünetet tartottam, hátha szólni akar valamit, de csak nézett, üres tekintettel. Így megragadtam az alkalmat, hogy végre belevonjam a rókamentésbe.

-   Most pedig, add ide az ingedet!

Ettől máris magához tért.

-   Mi van? – nézett rám értetlenül.

Ha nem lett volna sürgős, talán még jót is nevetek rajta, de most komolyan néztem a szemébe.

-   Valamiben el kell bújtatnom, amíg biztonságos helyre viszem – és kinyújtottam felé a kezem az inget várva.

Persze Shannon megmakacsolta magát.

-   Az még oké, hogy nem ölöm meg és adom el a bundáját, ami egyébként óriási hülyeség, de hogy az utolsó jó ingemet is feláldozzam… azt már nem.

Shannon kifakadt, akár egy gyerek. Most miért kell akadékoskodni egy ingen? 

-   Hidd el, ha lenne más választásom, nem kérném a segítségedet.

Azt vártam, hogy talán erre megenyhül és odaadja, de nem. Szokás szerint rendkívül makacs volt, így nem hagyott más választást, minthogy kijátsszam az utolsó kártyámat.

-   Hát jó – vontam meg a vállam - Akkor majd én.

Ezzel hátat fordítottam neki, és lassan elkezdtem lehámozni magamról a ruhát. Nem akartam megfordulni, hogy lássam az arcát, de nagyon reménykedtem benne, hogy nem várja meg, amíg leveszem az egészet. Kicsit feszült lennék.
Úgy a mellem aljáig húztam le a ruhát, mikor végre beadta a derekát. Óriásit sóhajtva, szinte színpadiasan válaszolt.

-   Jól van, oké, csak öltözz már fel.

Nocsak! Hirtelen eltűnt a „nakiafaszagyerek” stílus?

Mire megfordultam, már nem volt rajta ing. Még mielőtt elvonhatta volna figyelmemet a felsőteste, az inge az arcomon landolt.
Lerántottam, majd a rókához ugrottam, aki már csukott szemmel, elég nehezen lélegzett. Ráterítettem az inget, majd óvatosan felemeltem.
Nem volt könnyű, de nagyon nehéz sem.

Apró nyögéssekkel botorkáltam ki az erdőből Shannonnal a sarkamban, kezemben a rókával és csak remélhettem, hogy kijavítva a hibámat, meg tudom még menteni.