13.fejezet

Sziasztok! Eljött az újabb fejezet ideje is, amely az egyik nagynagynagynagy NAGY kedvencem :D *-* 

Nagyon szerettem írni, mert teli van izgalommal és meglepetésekkel :P Remélem, ti meg olvasni szeretitek majd ;)

Ha valakit érdekel, akkor a címadó mondat ("Veritas vos liberabit") nem az én kiváló latintudásom eredménye(pedig 2 évig tanultam), hanem  állítólag a templomosok egyik főmottója volt :D De ez csak érdekesség :D 

A fejezet végén van egy kis zenei link is, amit ha meghallgattok, elképzelhetitek Jillt, ahogy játszik ;) Hopsz, elszóltam magam :P

Továbbra is lehet csatlakozni a csoportomhoz Facebookon! ;)

https://www.facebook.com/groups/391287407639569/

Jó olvasást! ^^

xoxo: Ann :)

 

13. fejezet: Veritas vos Liberabit – Az igazság szabaddá tesz

Az igazság nincs időponthoz kötve. Mindig időszerű, kiváltképp akkor, amikor időszerűtlennek látszik.

Albert Schweitzer

*Jill szemszöge*

Még mindig nagy élet volt a fogadóban, pedig már régen besötétedett. Nem akartam odavinni a rókát a sok részeg közé, akik esetleg észrevehetik. Shannon persze erősködött, így újból veszekedésre került a sor. Mindenképp sietnem kellett, ha meg akartam menteni szegény állatot, de ez a hülye folyton hátráltatott a sok civakodással. Legszívesebben bokán rúgtam volna kétségbeesésemben. Végül erőszak nélkül is beadta a derekát.

         -   Bevisszük hátul – morogta.

         -   Bolond vagy? Ott is észrevehetik – sziszegtem.

Shannon majd’ felrobbant. Láttam rajta, hogy már tele van velem a hócipője, de nagyon nem tudott érdekelni. Nem értem, miért nem fogja fel, hogy nem vihetem be abba a részeg tömegbe? Őket biztos nem tudnám meggyőzni, hogy ne nyúzzák meg és adják el. Túl sok volt a rizikófaktor és nem akartam kockáztatni.

Hirtelen megindult valamerre, de nem láttam tisztán a sötétség miatt.

         -   Most meg hová mész?

Hangom enyhén megremegett, ahogy kétségbeesetten utána kiáltottam. Nem vallottam volna be semmi pénzért, de nagyon megnyugtató volt, hogy ott volt mellettem, és ha itt hagy, nem tudok mit csinálni…

Nagy megkönnyebbülésemre csak valami pokrócot hozott a közeli istállóból, amit rám terített úgy, hogy a róka ne látszódjon.

         -   Megfelel? – kérdezte morogva.

         -   De… - Ellenkezni akartam, de gyorsan leszólt.

         -   Te is tudod, hogy ez az egyetlen megoldás. Máshogy nem jutsz vele biztonságos helyre.

Bár nagyon nem fűlött hozzá a fogam, de igaza volt, így nem ellenkeztem.

Nem volt mit tenni: mentem Shannon mellett kezemben a fájdalomtól már alélt rókával.
Út közben Shannon letörte a nyíl nagyját, hogy ne dudorodjon feltűnően rajtam a pokróc, így úgy nézett ki, mintha csak egy táskát szorongatnék a kezemben. Egy jól megpakoltat.

A pulzusom a százszorosára ugrott, mikor beléptünk a fogadó ajtaján. A tömeg változatlanul nagy volt, így egyre jobban rettegtem. Rémképek cikáztak a szemem előtt: lehullik a takaró, ami a rókát fedi, minden szem rám szegeződik és meglátják az állatot, majd mindenki rám vetődik.
A sírás kerülgetett, ahogy megindultunk a tömegen keresztül a fogadó másik végében nyíló ajtó felé, ami a biztonságot jelenthette a kíváncsi szemek elől. Ha azon átérünk, a szobámban elrejthettük az állatot. Shannon megérezhette lelkiállapotom, mert erőteljesen megragadta a karom, hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni, és bevonszolt a részeg tumultusba.

Szemem csak úgy cikázott az emberek között várva a lehetséges támadásra. Mindenképp meg akartam védeni ezt az állatot.

Hirtelen Shannon keze elengedte az enyémet, majd végigfutott vállamon, és átkarolt. Szorosan magához húzva taszigált előre a tömegben. Tudtam, hogy azért teszi, hogy el ne meneküljek, de valahogy mégis más volt. Talán csak bebeszéltem magamnak, de ebben az egy mozdulatban sokkal több minden volt. Mintha meg akart volna óvni bármi áron.

Ahogy egyre beljebb haladtunk, egyre nehezebbé vált a manőverezés az emberek között; inkább csak bukdácsoltunk, mint mentünk.

Mígnem Phillel találtuk szemközt magunkat, aki a pokrócra nézve elvigyorodott, majd a csürhét félrelökdösve eljuttatott bennünket az ajtóig. Ahogy kiléptünk a fogadóhelyiségből a folyosóra, Phil nem a szobák, hanem egy teljesen ismeretlen hely felé vette az irányt. Végül megállt a folyosó végén egy olyan falszakasz előtt, ahol nemhogy ajtó, de semmi nem volt, így nem értettem miért álltunk meg. De Phil nem szólt semmit sem, csak benyomta a falban lévő egyik kőtömböt és nem sokkal mellette lejárat nyílt a falban, amit épp ésszel csak nagy nehezemre esett felfogni. Tisztára, mintha egy kalandfilmben lennénk. Mentenivaló: pipa, szépfiú: pipa, titkos alagút: pipa. Már csak az esküdt ellenség és a fordulat hiányzott. Apropó, fordulat. Hová is visz bennünket Phil? Mert eddig nem szíveskedett elárulni, hogy megnyúzni kívánja a pokrócom alatt lévő jószágot, vagy pedig megmenteni. Még mielőtt megszólalhattam volna, Phil válaszolt ki nem mondott aggodalmamra és a lejárat felé intett.

-   Erre. Ha segíteni akarsz rajta, akkor igyekezzünk. A magyarázkodást későbbre halasztom kedvesem, ha nem gond.

Válaszadás helyett csak bólintottam és bíztam Cedric azon mondatában, hogy Phil jó ember és, hogy az életét is rábízná.

Hosszú, fáklyákkal szegezett, meglehetősen nyirkos folyosó után, a járat végén lévő szobában csak Lynx-et láttam és elmaradt a kapzsi csürhe rémképe, amit elképzeltem, mikor belépek. Ehelyett kaptam fogadtatásként a röntgenszemeket, a majdnem fullasztó meleget, na és a látványt. 

Bár Lynx jelenlétén is meglepődtem, a szobán még inkább. A helyiség telis-tele volt könyvekkel, mindenféle üvegcsékkel, benne porokkal, löttyökkel. Különböző növények lógtak le a plafonról, a könyvespolcok sarkáról, majdhogynem egy lugas alatt éreztem magam. A növények rendkívül sokszínűek és fajtájúak voltak, amelyekből egyet sem ismertem fel, pedig nem vagyok hülye biológiából. Az asztalról nem hiányzott az elkerülhetetlen kőmozsár, a különböző tégelyek, a tűzhelyről pedig a régi, ócskavasnak se kellő üstök, több méretben, formában, sőt, anyagban is.

A legbizarrabb kellékeket ekkor láttam meg. A tűzhely melletti polcban, dunsztosüvegben álltak a különböző testrészek, a karmoktól kezdve, a szemeken át, a fülekig minden undormány megtalálható volt.

Miután így kigyönyörködtem magam, Lynxre, majd Philre helyeztem át tekintetemet, de mivel nem kaptam azonnal választ, szemem továbbsiklott Shannonra, némi erősítést kérve. A rókát semmi esetre nem engedtem volna addig el, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem lesz semmi baj. Shannon, hála az égnek, megértette a dolgot és átvette a kezdeményezés fonalát.

-   Phil, honnan tudtad, hogy jövünk? Vagy inkább: honnan tudtad, hogy hozunk valamit, amit nem kéne másnak is látnia? Előre szólok, ha magadnak akarod, Jill ki fogja kaparni a szemed. Vedd úgy, hogy figyelmeztettelek.

Phil krákogva felnevetett.

-   Ne féljetek, nem akarom bántani a rókát. Lynx már előkészített mindent és segíteni szeretnénk. Ha megengeded, persze. – Itt felém fordult, én pedig bizonytalanul bólintottam.

Shannon lesegítette rólam és a rókáról a takarót, majd leterítette az asztalra, így rá tudtam fektetni az állatot, aki már szinte alig élt. Lynx megindult felénk egy tál vízzel és ronggyal, majd a kezembe nyomta.

-   Tisztítsd meg a sebet, a többi az én gondom. Persze a segítségedre még szükség lesz.

Röntgenszeméből ismét az a bátorító erő sugárzott, mint ma a fogadóban, és éreztem, hogy megbízhatok benne. Utasításának eleget téve, megragadtam a rongyot, vízbe tettem, majd kifacsartam és óvatosan elkezdtem megtisztítani a seb körüli részt az alvadt vértől és a mocsoktól. Szöszmötölésemre az állat csak bágyadtan kinyitotta szemeit, majd fáradtan lehunyva őket tovább pihegett. Látszott a szemében, hogy már neki mindegy volt, mit teszek, csak enyhítsek végre a szenvedésén és a fájdalmán.

Shannon és Phil, hogy ne legyenek láb alatt, inkább leültek az asztal melletti lócára és onnan figyelték ténykedésünket Lynx-xel.

Amíg én az állat sebének kitisztításával voltam elfoglalva, addig Lynx a mozsárban összemorzsolt pár növényt, majd kikaparta onnan és a róka felé közeledett. Ekkor jutott eszembe egy másik ötlet is és a padon ülők felé pillantottam.

         -   Shannon! Nem tudnád mágiával meggyógyítani? 

     A srác felkapta a fejét kérdésemre, de összeráncolta homlokát, majd megrázta a fejét.

         -   Bocs, de nem. – Mivel rendkívül mérgesen néztem rá, szabadkozva folytatta. – Tényleg nem. Az állatok, ráadásul a mágikus erejűek nem úgy reagálnak a mi mágiánkra, mint ahogy te tennéd. Meg is ölhetném vele. 

     Lynx kelletlenül bár, de helyeslőn bólogatott.

         -   Igaza van, csak ezzel segíthetünk rajta. A végső simításokat a saját energiája viszi véghez. Mi mindössze egy kis lökést adunk neki, hogy legyen ereje rendbe hozni magát. Érted, Jill?

         -   Igen. 

Sajnáltam, hogy nem tehetek többet érte, minthogy asszisztálok Lynx kezei alá. Óriási bűntudatom volt és ezen az sem segített, hogy hiába sejtettem, hogy Lynx gyakorlott gyógyító. Egyszerűen nem tudtam megnyugodni.

Lynx végzett a növények összemorzsolásával és közvetlenül mellém lépett.

         -   Shannon! Apa! Fogjátok le. Jill, te kihúzod a nyílvesszőt, én pedig lekezelem a sebet. Készen vagytok?

Szavainak hatására a kétség és az idegesség egyszerre tört ki belőlem.

         -   Várj! Már így is annyi fájdalmat okoztam neki. Nem húzhatná ki más?

Lynx konokul megrázta a fejét és szigorúan rám nézett.

         -   Nem, Jill. A többiekre szükség van az erejük miatt, a gyógyszert pedig csak én ismerem, és nem akarom, hogy bármi balul süljön el. Nincs apelláta.

De én nem akartam. Nem akartam több vért, szenvedést és fájdalmat. Vagy egy másik halottat. Nem mintha nem bíznék Lynx képességeiben; a sajátjaimban nem bízom. Amilyen vagyok, biztosan még jobban beletöröm a nyílvesszőt vagy valami kárt teszek az állatban. Nem mertem hozzáfogni, de Lynx sürgetése miatt végül rászántam magam.

           -   Gyerünk, Jill! Ha tovább tétovázol, kevesebb az esélye, hogy megmenthetjük.

Ahogy Lynx a mondata végére ért, hangosan kifújtam a levegőt, megragadtam a nyíl sebből kiálló csonkját és becsukott szemmel erőteljesen megrántottam.

Az állat azonnal felüvöltött, nekem pedig akaratlanul is kinyílt a szemem, pedig nem akartam látni, hogyan szenved.

Mihelyst kihúztam a nyílvesszőt, Lynx az összemorzsolt növénypépet a sebre helyezte, kissé belenyomva a nyíl által ütött lyukba.

Pár pillanatig semmi sem történt, és az állat is nyugton volt, de utána annyira elkezdett ficánkolni és nyüszíteni, hogy Philnek és Shannonnak csak nagy nehezen sikerült féken tartania. De itt még nem volt vége a szenvedéseinek. Ami ezután következett, az egyben rendkívül rémisztő és megdöbbentő is volt.

Lynx az asztalra odakészített üvegcsék közül elvette az egyiket, amelyen egy vörös-arany toll pompázott, benne átlátszó, kissé sárgás árnyalatú folyadék lapult. A dugót eltávolítva a seb fölé emelte kezét és óvatosan megdöntötte az üveget, hogy csupán csak egy csepp csorduljon ki. De az az egy csepp is rendkívüli erejű volt. Ráesve a sebre fellobbant, akár egy tűzcsóva lángja és füstölögve kezdte el begyógyítani a sérülést. A róka eszeveszetten kezdett el kapálózni, nekem pedig akaratlanul is kicsordult a könnyem szegény állat iránt. Shannon és Phil megpróbálták az asztalon tartani, addig, amíg a róka eszméletlen remegése abbamaradt és már csak egyenletesen lélegzett.

A levegőben édes, növényi illat keveredett az égett hús szagával, ami nem volt jó hatással a bioritmusomra. Olyan hányinger és szédülés vett rajtam erőt, amelyet még a legrázósabb körhintán sem éreztem még. Az eddig benn tartott levegőt kifújva, ugyan lassan elpárolgott az idegességem, de jobban nem lettem tőle. A lábaim őrjítő iramban kezdtek el remegni, aminek köszönhetően össze is csuklottam.

…Volna, ha Shannon nem kap el, mielőtt a kemény kőpadlón érek földet. Éreztem a keze szorítását a vállamon, ahogy újból átkarol, mint a fogadóban tette. Ironikus volt, hogy bár egyáltalán nem szimpatizáltam vele, mindig ő siet a segítségemre. Shannon kissé idegesen szólítgatott, de engem most csak egy dolog érdekelt. Halkan, rekedten, enyhe remegéssel a hangomban szólaltam meg.

-   A róka?

-   Megmarad. Holnapra kutya baja, de ma még aludnia kell.

Lynx válasza rettentően megnyugtatott. Magamra erőltettem egy mosolyt és eltátogtam egy köszönömöt, majd nagy nehézségek árán Shannon segítségével felültem a padra. Legnagyobb meglepetésemre ezután sem engedett el; szorosan magához húzva tartott, keze továbbra is a vállamon csücsült, mintha csak ott lenne a helye. Egyáltalán nem bántam, hogy mellettem van: annyira biztonságban éreztem magam így, ahogy még talán sosem. És erre a megnyugtató érzésre most szükségem volt.

A szoba eközben elcsendesedett, csak a róka légzésének hangja hallatszódott. Mindenki csendben ült, illetve állt, mintha magában rendezné le a történteket. Shannon arcáról semmit sem lehetett leolvasni, csupán bámult maga elé, de amikor észrevette, hogy figyelem, megeresztett felém egy halvány mosolyt. Furcsán zavarba jöttem ettől az egy gesztustól, így elfordítottam a tekintetemet és Philt vettem célba.

Phil minket nézve erősen vigyorgott. Megpróbálta leplezni ezt előttem, de én észrevettem és egy szúrós pillantást küldtem felé, de ő csak tovább vihogott magában.

Vizslatásomat Lynx hangja szakította félbe, amire azonnal odafordultam.

-   Most jön a magyarázat ideje, ugye?

Kedvesen bólintottam felé és vártam, hogy vagy ő, vagy Phil elkezdje a kis mesét arról, hogyan szereztek tudomást a rókámról. Lynx megköszörülte torkát és belekezdett.

-   Arra már gondolom, rájöttetek, hogy gyógyító vagyok, de ez nem ad magyarázatot bizonyos dolgokra. Onnan tudtam, hogy jöttök, hogy előre láttam. Valószínűleg születésemkor meghalt anyám ajándéka a jövőbe látás, hiszen ő hivatásos jövendőmondó volt. Én ugyan nem vagyok olyan képzett, mint ő, de ettől ez még nem változtat a tényen, hogy előre láttam az eseményeket. Tudtam, hogy véletlen meglősz majd egy kilencfarkú rókát és, hogy Shannon segíteni fog neked, így gyorsan szóltam apámnak és előkészítettem ezt a szobát az érkezésetekre. A többit tudjátok.

Elég kimerítő magyarázatot adott és rendesen le voltam döbbenve, de próbáltam nem kimutatni. Megszokhattam volna már, hogy itt még létezik a varázslat, akkor miért ne lenne olyan ember, aki látná a jövőt? Otthoni mércével nekem is különleges képességeim voltak, de itt ez teljesen átlagos jelenség volt. De valahogy még mindig nehezemre esett ezeket a dolgokat tudomásul venni.

Így hát egyszerűen csak bólintottam és feltettem egy kérdést, mert roppant kíváncsi voltam.

-   Mit csináltál vele? – És a rókára mutattam.

-   Meggyógyítottam, mi mást? – És felnevetett. – De gondolom, téged az érdekel, hogy mit használtam hozzá. A növényi péphez vasfüvet, mandragórát, aranyszívet, forrasztófüvet, angyalgyökeret, boszorkányfüvet és lángvirágot használtam. Ez az egyik alkotóeleme annak a gyógyfőzetnek, amelyet a Főnix elixírjének hívnak. Önmagában a növényi pép is használható gyógyításra, de sokkal lassabb és sokszor kell használni. Ezért jó, ha megvan az elixír másik alkotóeleme is, vagyis ez itt. – Felemelte a korábban látott üvegcsét és szórakozottan forgatni kezdte a kezében. – De sajnos ezt nem árulják minden sarkon. A főnixkönny igen ritka, és rendkívül drága. Minden sebet azonnal begyógyít, az összes méreg ellenszere.

Elámultam a hallottakon és rendkívüli tiszteletet éreztem Lynx iránt. Nagy tudása volt, ami nekem talán sosem lesz.

Phil ekkor vigyorogva lépett lánya mellé és megpuszilta az arcát.

-   Ő az én kincsem. Kincset érő gyógyító és segítség. De most már menjünk fel, mielőtt szétszedik a kocsmámat. Bár remélem a bandád besegített kicsit. – És Shannonra nevetve megindult felfelé Lynx-xel a nyomában.

Én pedig egyedül maradtam a sráccal a szobában. 

*Shannon szemszöge*

Ahogy becsukódott az ajtó Phil és Lynx mögött, szinte késsel lehetett vágni a csendet és a feszültséget köztem és Jill között. Tudom, hogy ki nem álljuk egymást, mégis… Én húzom ki mindig a bajból, ő pedig rám támaszkodik, de a következő pillanatban legszívesebben elvágnánk a másik torkát. Ő minden szempontból az ellentétem és ezt néha nehéz tolerálnom, sőt, el sem kéne őt viselnem, de sokszor megteszem, és fogalmam sincs róla, miért. Meg vagyok lepődve saját magamon; mintha érzelmileg túlságosan elpuhultam volna. És erről Jill tehet. Valamiért kihoz belőlem olyan dolgokat, amelyekre én magam sem gondoltam volna, hogy megtenném bárkiért is, és ez őszintén megdöbbent. Megkeresem az erdőben, mert nem akarom, hogy elvesszen. Engedek neki, amikor vitát nyit arról a bundás pénzeszsákról.  Egy szó nélkül magamhoz ölelem, amikor megszédül, és magam mellett tartom, pedig el is engedhetném. Egyszerűen magához vonz, de közben taszít is. Olyan mintha mi lennénk a Hold és a tenger. Egyszer közel, másszor távol; egyszer fent, másszor lent. Ezzel az egésszel az a gond, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, és ez idegesít.

Szemem sarkából ránéztem, és láttam, hogy azt a szőrmókot simogatja, aztán felpillantott és elmosolyodott.

-   Kösz, Shannon. Hálás vagyok.

Lehet is. Életemben nem mentettem ki ennyi bajból senkit.

-   Hagyjuk. Nem kell megköszönnöd, kezdem megszokni, hogy állandóan körülötted forog a világ.

Jill felhúzta a szemöldökét válaszomra, de inkább nem szólalt meg, így egy ideig megint csend uralkodott köztünk.

Jill keze automatikusan simogatta még mindig a rókát, de közben leült egy székre és ülve folytatta tovább. Az állaton már látszott, hogy jobban van, de még mindig eszméletlenül feküdt az asztalon és halkan szuszogott. Mindent megtettünk érte, így hát nem volt más hátra, csak hogy meggyógyuljon.

A gondolataim újra más irányt vettek, és a holnap este kezdte érdekelni őket. Kíváncsi voltam Jillre, hogy mit fog kezdeni a feladattal, de aggasztott a „pénzes vendégek” kiléte. Nagyon nem jönne jól, ha valamelyikük Russell egyik nagykutyája lenne, mert ezzel veszélybe sodrom Philt, nekünk pedig menekülőre kéne fognunk, ami nem lenne könnyű, most, hogy Jillel és a rókával gyarapodtunk. Azt, hogy aggódok, semmi pénzért el nem árultam volna Jillnek, de tudni akartam, mit gondol. 

Ahogy újra megszólaltam, Jill kissé összerezzent.

-   Mit gondolsz a holnapról?

Jill csodálkozva nézett rám és összeráncolta a homlokát.

-   Hogy érted, hogy mit gondolok? Ha az a kérdés, hogy megbarátkoztam-e ezzel a ’te-tartozol-ő-is-tartozik’ dologgal, akkor igen. Cedric elmagyarázta és felfogtam. Megpróbálok nem szégyent hozni Phil és a ti fejetekre. A többi nem érdekel.

Jill válasza kissé meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen enged, és nem makacskodik tovább, hogy ő nem akar egy csapat idegen előtt táncolni, ésatöbbi. Izgatott a gondolat, hogy hogyan fog táncot lejteni, így tovább kérdezősködtem.

-   Tanultál valaha táncolni? Mert alapok nélkül nehéz lesz. Itt nincs tanár, improvizálnod kell.

Jill gúnyosan elmosolyodott „aggodalmam” említésére.

-   Mondtam, hogy nem hagylak cserben. 3 évig hastáncoltam.

Bár megadta a kérdésemre a választ, mégis még többet akartam tőle kérdezni. Talán azért, mert az idő, és a hangulat is megfelelő volt ahhoz, hogy végre kifaggassam mindenről, és ezt nem akartam elszalasztani. Minél többet tudok róla, annál hamarabb kiderül, hogy ki ő, és miért van itt.

-   3 év? Azta. Jó drága lehetett. Itt, ha be akarsz kerülni a táncosok vagy a mulatságososok közé, ismerned kell a megfelelő embert, vagy borsos árat kell megfizetned. A szüleid fizették?

Jill keze megállt a levegőben, ahogy tovább akarta simogatni a rókát, de szinte lefagyott. Az arca elkomorult, szeme csillogása tompább lett, és láttam, ahogy nagyot nyel a válasz előtt. Már sejtettem, hogy valami rossz következik.

-   Nekem nincsenek szüleim, sem rokonaim. Árva vagyok.

A lány válaszán őszintén meglepődtem. Azt képzeltem róla, hogy anyuci és apuci egyetlen pici lánykája, akit elhalmoztak minden jóval, soha semmi bántódás nem érte, semmit sem kellett semmiért tennie. Csak ki kellett nyitnia a száját és a sült galambot belerepítették, de felvágva, hogy a rágással se kelljen bajlódnia. Hisztis, makacs, copfos szőke kislányként képzeltem el gyerekkorában, amint duzzog karba tett kézzel, mert nem kapta meg, amit akart. Ehhez képest itt volt ő, akinek senkije sincs, a barátja a szeme láttára halt meg, és mégis mosolyogni tudott; már amikor nem bosszantottam fel. Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak erre, de a vallatást nem akartam megszakítani.

         -   Akkor árvaházban nőttél fel? Csak volt valakid, még ha nem is rokoni szállal fűződött hozzád.

Jill kissé megnyugodott; arca engedett a feszült tartásból és halványan elmosolyodott.

-   Igen, ott éltem. Volt egy nő, aki szinte az anyám volt, Lily és ott volt még Ő is.

Az „Ő” említésére beugrott a srác neve.

-   Greg, igaz?

Jill aprót bólintott és próbált úgy helyezkedni, hogy ne lássam azt a könnycseppet, ami éppen legördül az arcán. Tudtam, hogy még mindig gyászolja a srácot, de nem gondoltam, hogy még ennyi fájdalommal és bűntudattal van teli. Megsajnáltam.

-   Nagyon hiányzik? 

Jill ismét nem szólt egy szót sem, így ez a kérdés nyitva maradt. Én pedig láttam, hogy nem fog ennél többet ma mondani, így felálltam a helyemről, elővettem az egyik zsebemből egy kendőt és a még mindig lehajtott fejjel ülő lány elé tettem.

-   Töröld meg az arcod és menj aludni. Én is megyek. Sok volt ez mára.

Az odacsúsztatott zsebkendővel gyorsan letörölte a könnyek nyomait, majd vissza akarta adni, de megállítottam.

-   Tartsd meg. Van egy olyan érzésem, hogy kelleni fog még és nem játszhatom mindig az óvóbácsit.

Azt hittem, minimum bokán rúg a szemtelenségemért, ehelyett felnézett rám és elmosolyodott.

-   Pedig egész jól csinálod.

Majd ellibbenve mellettem, megveregette a vállam és kiment az ajtón.

Amikor felmentem, már nem volt akkora a tömeg, hiszen már késő este volt és Phil is lassan bezárta a kocsmát. Néhány vendég még akadékoskodott, de Bryant és Daniel segített Philnek elküldeni vendégeit. Így csak a mi kis társaságunk maradt ott, Lynxxel és Phillel kiegészítve.

A lányok a sörös korsókat törölgették, mi pedig, miután Phil kiszolgált bennünket egy-egy korsó sörrel, leültünk beszélgetni. Jill és Lynx, ahogy befejezték a munkát, elmentek lefeküdni és mindannyiunknak jóéjszakát kívántak. Ahogy elmentek, mindenki arcáról leolvadt a műmosoly és komoran összeráncolta a szemöldökét. Bryant tette föl az első kérdést.

        -   Mi lesz vele? – Mindenki tudta, hogy Jillről van szó. – Nem lehet mindig velünk. Előbb-utóbb súlyosan megsérülne, vagy…

Felhorkantam, és morogva félbeszakítottam.

        -   Inkább előbb. Idáig se kellett volna eljönnie, de ő olyan rohadt makacs. A francba! Ha legalább tudnánk, hogy mi a fenéért van itt!

Kitörésemet látva Cedric csak sóhajtott, majd megveregette a hátam.

        -   Igazad van, de ha egyszer ő se tudja… Nem tehetünk semmit. Vagyis… tehetünk. Az Orákulum megbízott minket a védelmével. És az ígéret kötelez.

Hallgatás: beleegyezés. Egy ideig meredten bámultuk a söreinket a kupánkban, de aztán Phil megtörte a csöndet.

        -   Egyet nem értek. Ha Jill egy átlagos ember, mit keres itt? Ahogy elmondtátok, külön átjáró nyílt számára, és ez így ellentmondásos. Egyszóval: nem lehet átlagos ember, ha ide át tudott jönni.

Daniel is bekapcsolódott a fejtegetésbe.

        -   Igen, erre én is gondoltam már. De ahogy beszélgettem vele, ő nem tudhatja, hogy van ereje. Lehet, hogy amikor menekült az üldözői elől aktiválódott az ereje és odavarázsolt neki egy kaput, viszont ő ezt nem tudta be teljesen magának.

Alaric kissé elsápadt.

        -   De most gondoljatok bele. Ha saját erejéből létrehozott egy átjárót, akkor milyen erős lehet… És ezt nem tudja. Viszont, aki üldözi, az igen… Óriási pácban van.

Cedric lassan felállt és megpróbálta megnyugtatni a kedélyeket.

        -   Figyeljetek ide. Még ha sejtünk is valamit, nem állíthatunk mind úgy oda hozzá, hogy „Valószínűleg tudsz varázsolni és óriási hatalmad van.”. Amekkora traumát élt át nemrégiben, nem biztos, hogy kibírná az információt. Ő eddig átlagos volt, most pedig hirtelen más lenne. Így arra kérek mindenkit, hogy ne háborgassátok és hagyjátok inkább rám a dolgot. Beszélek vele ma éjszaka.

Valamiért késztetést éreztem arra, hogy felálljak és vitába szálljak ezzel az opcióval. És engedelmeskedtem is az ösztönömnek.

        -   Nem. ÉN beszélek vele.

Cedric felhúzta a szemöldökét.

        -   Te? Ne haragudj, de nem tartom jó ötletnek. A te stílusod nem az ekkora horderejű dolgok közlésére való.

Nem értettem, mit akar ezzel mondani. A stílusom? Mi baj van a stílusommal?

        -   Mi van?

Cedric a kezébe temette arcát és színpadiasan felsóhajtott.  

        -   Akkor mondom egyszerűbben. Bunkó vagy, Shannon és nem tudsz tapintatosan se beszélni, se fogalmazni. Így már érthetőbb?

A többiek kuncogni kezdtek, én pedig morogva leültem, de tudtam, hogy Cedricnek igaza van. Nem viselkedtem eddig valami rendesen Jillel és nem is kedvelem. De akkor is zavart, hogy Cedric mondja el neki. A fene se tudja, miért.

Jóváhagytuk Cedric döntését és mindenki elindult a szobájába. Cedric és én maradtunk a sor végén. Megfogtam a vállát, mélyen a szemébe néztem és úgy közöltem vele, amit akartam.

        -   De ha nagy baj van, kérlek, szólj.

Cedric megértően rám nézett és határozottan bólintott egyet.

        -   Rendben.

Így, hogy szóltam Cedricnek, már valamelyest nyugodt volt a lelkem, de aludni mégsem tudtam. Egy ideig még Jillen túráztattam az agyam, majd nagy sokára elnyomott az álom.

*Jill szemszöge*

Ahogy Lynxxel beléptünk a szobába, az ágyhoz lépdeltem és elhasaltam rajta. Nagyon fáradt voltam, de örültem, hogy végre normális ágyban alhatok, és nem töri a derekamat az erdő talaja.

Arra ébredtem, hogy valaki megbökdösi a vállam. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Lynx ült az ágy szélén és az egyik kiálló hajtincsemet megigazítva kedvesen elmosolyodott.

         -   Kész a fürdővíz. Gondoltam jól fog esni, ezért felkeltettelek. Nem gond, ha én is jövök? Beszélgethetnénk. Megmosnám a hajad és a hátad is.  

Én is elmosolyodtam és magamban hálát adtam az égnek, hogy egy ilyen kedves lányt az utamba vezérelt.

         -   Rendben van. Amióta itt vagyok, úgy sem volt alkalmam lányokkal beszélgetni.

Lynx felsegített az ágyról, majd elindult a fürdő felé. Én pedig, mint egy kiskutya, követtem. Lynx fürdőszobája egy kőkádból és egy kemencéből állt, de annyira barátságos és otthonos volt, hogy nagyon megtetszett. A helyiségben langyos meleg uralkodott: égett a tűz a kemencében, a forró víz a kádban kellemesen párássá tette a levegőt. Lynx elkezdett levetkőztetni, majd beszálltam a kádba, ő pedig a kávájára ült. Egy levendulaszappant adott a kezembe, amelynek illata megnyugtatott és teljesen ellazultam.

         -   Nagyon szeretem a levendulát.

Lynx elvigyorodott.

         -   Tudom.

Először nem esett le ez a ’tudom’, de aztán felcsattantam, persze nem voltam igazából mérges.

         -   Már a fejemben is turkálsz?

Lynx felkuncogott.

         -   Nem turkáltam. Csupán ez az egy szappanom volt most tartalékban.

Erre mindketten felnevettünk.

Elkezdtem mosakodni, közben beszélgettünk és sokat nevettünk. Ahogy a nyakam és a hátam került sorra, Lynx megkért, hogy vegyem el a hajam a hátamról. Már éppen kezdett volna beszappanozni, amikor a keze a lánchoz ért, de rögtön el is kapta. Megfordultam és kissé csodálkozva néztem rá, de ő csak a nyakláncom bámulta elkerekedett szemekkel.

         -   Ez…

         -   Lynx, valami baj van?

Lynx rendezte arcvonásait és próbált újra mosolyogni, de láttam a szemén, hogy tud valamit. Hiába kérdeztem azonban, mintha meg sem hallotta volna a kérdéseimet, így egy idő után feladtam és úgy tettem, mintha semmi sem történt volna és folytattam vele a könnyed beszélgetést. A fürdő végeztével visszanéztem a vízre és elállt a lélegzetem. Akkora adag koszt és mocskot fürdőztem le magamról, hogy szabályosan undorító volt. Négy napja, hogy egy forrásnál jártunk és valamennyire letudtam lemosni a testem, a hajam. Nem vettem észre, mennyire hiányzik egy kiadós fürdés, szappannal, kádban. Úgy éreztem magam most, mintha a mennyekben lennék.

Miközben én javában törölköztem, Lynx átment a szobájába, majd nem sokkal utána követtem én is. A lány ruhákat bányászott elő nekem a szekrényből és vidoran megpörgetett a tengelyem körül.

        -   Melyik legyen az első, hercegnő?

Elnevettem magam, majd ráböktem az egyikre.

        -   Legyen ez. De nem vagyok hercegnő.

Lynx sejtelmesen mosolygott, amit nem tudtam hova tenni, de ezzel sem foglalkoztam sokáig. Az első ruha egy viszonylag nagyszoknyájú, fűzős darab volt. Ahogy megláttam a fűzőt, elment tőle a kedvem. Lynx hiába tuszkolt bele ügyesen, rögtön le akartam venni. Lynx végigtekintett rajtam, majd megkérdezte. 

        -   Hogy érzed magad benne?

Nehezemre esett nem azt mondani, hogy szarul. Úgy éreztem magam benne, mint Keira Knightley a Karib-tenger kalózaiban, de hiába magyaráztam volna el neki, úgyse értette volna. Így inkább kertelés nélkül megmondtam, mi zavar.

        -   Levegő nélkül. Szedd le rólam, mielőtt megfulladok.

Lynx elnevette magát és meglazította a csomót és pedig megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy még tudok levegőt venni. Lynx látva, hogy a nehézfűzős, nagy női ruhák nem válnak be, kisebbeket választott, de ezekben sem éreztem jól magam. Némelyiken még viccelődtem is.

        -   Lynx, ezt te se gondoltad komolyan. Ha Shannon ebben meglát, biztos, hogy elküld átöltözni. Ebben nem lehet bújkálni. Nem arra való.

Utolsó mondatomra a lány felkapta fejét és újra a szekrénybe vetette magát. Most nem a vállfák között kotorászott, hanem, valahol a szekrénye aljában, ahonnan nagy sokára elővarázsolt egy dobozt és az ágyra rakta.

Kinyitotta és tudtam, hogy ez lesz az. A dobozból kikerült egy barna nadrág, egy ing, egy bőrfűző és egy barna bőrcsizma. Ahogy felpróbáltam, mintha rám öntötték volna és nagyon jól éreztem magam benne. A nadrág nagyon kényelmes volt és könnyen mozogtam benne. Az ing hófehér volt, akárcsak Shannon-é, és olyan anyagból készült, amin éreztem, hogy szellőzik, de nem is fáznék alatta. Ejtett vállú nyakrésze ugyan nem mutatott annyit belőlem, mint a női ruhák, de nem is takart nagyon, hogy úgy nézzek ki, mint egy szende szűz. Főleg, ha nem kötöm meg a mellem felett. A bőrfűző nagyon könnyű volt és rávéve az ingre egyáltalán nem éreztem úgy, hogy akadályozna. A csizmába beletűrtem a nadrágot és az egészet egy övvel megkoronázva máris nem éreztem meztelennek magam, mint eddig. Cipőben azóta nem volt a lábam, amióta idekerültem, hiszen amikor utoljára otthon voltam, mezítláb sétáltam az úttesten. Az otthonra gondolva újra előtört pár szörnyű emlék, de egyelőre visszafojtottam őket és magamra koncentráltam.  Lynx elégedetten nézett végig rajtam, majd előkapott még az egyik fiókjából egy kisebb tőrt, mire megráztam a fejem.

         -   Kösz, de van. Cedrictől kaptam egyet.

Ekkor viszont Lynx rázta meg a fejét.

         -   Ha nem fogadod el, megharagszom.

A gyengéd erőszaknak így eleget kellett tennem és el kellett fogadnom. Beletettem az övem egyik tartójába, ahogy Cedricét is és tökéletesnek éreztem az összhatást.

Lynx elpakolt, egy ideig beszélgettünk még, majd nyugovóra tértünk, de én még nem tudtam aludni. Ha túl sokáig vagyok fenn, túl soká is alszom el, így megvártam, amíg Lynx elalszik és úgy surrantam ki a szobából, hogy lehetőleg ne ébresszem fel. 

Körutamat egy bizonyos szoba felé irányítottam, ahol láttam egy zongorát – állítólag Lynx édesanyjáé volt – és mikor délután megláttam, már akkor játszani akartam rajta.

Ahogy megtaláltam a szobát, a zongorához léptem és Lilyre gondoltam, amikor megismertette velem ezt a hangszert. A mai napig ugyanazt a bizsergető érzést élem át, mint akkor.

Levettem róla a terítőt, amivel eddig le volt takarva, leültem a székre, lehunytam a szemem és ujjaimat a billentyűkre téve engedtem, hogy egyszerűen azt játsszam, amit a szívem akar. A kedvenc számom első hangjain jártak az ujjaim és tudtam, hogy most ezt kell nekem. Agnes Obel: Riverside. Kimos belőlem minden feszültséget, akár a folyó.

*zene* http://www.youtube.com/watch?v=vjncyiuwwXQ

Hiába csak csendben akartam játszani, mégis elkezdtem énekelni a versszakokat, és úgy játszottam tovább.

When that old river runs past your eyes
To wash off the dirt on the riverside.
Go to the water so very near,
The river will be your eyes and ears.

I walk to the borders on my own
Fall in the water just like a stone.
Chilled to the marrow in them bones,
Why do I go here all alone?

Oh, my God I see how everything is torn in the river deep
And I don't know why I go the way
Down by the riverside.

Ahogy elhaltak az utolsó hangok is az ujjam alatt, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Szétnéztem a szobában, mire megláttam, ki az. Cedric támasztotta az ajtót mosolyogva és halkan megtapsolt.

        -   Szép volt. Nagyon jól játszol.

Én is elmosolyodtam, majd arrébb ülve a zongoraszéken helyet kínáltam neki, amit el is fogadott.

        -   Köszönöm. Hálás vagyok a nevelőmnek, hogy megtanított.

Cedric bólintott.

        -   Lily, igaz? Shannon mesélte nekem.

        -   Igen. Anyám helyett anyám. Nem tudom, látom-e még valaha…

Cedric megsimogatta a hátamat és megpróbált biztató lenni.

        -   Biztosan. Segítünk, amiben csak tudunk.

Reménykedve néztem bele abba az őszinte, óceánkék szempárba, remélhetőleg kedvező választ várva.

        -   Tudjátok már, hogy hogyan fogok hazajutni?

Cedric lesütötte szemét és elkomorodva nézett fel újra.

        -   Nem, nem tudjuk. De más dolgokra viszont rájöttünk.

Kissé aggasztó volt az a tekintet, amit rám vetett. Volt benne egy kis aggodalom, némi hitetlenség, de amitől megijedtem, azok nem ezek az érzelmi tükröződések voltak. Más is ott csillogott a szemében, amit nem tudtam nem észrevenni. Tartott tőlem, és ez mindennél jobban meglepett és megijesztett. Mi ad rá okot Cedricnek, hogy tartson tőlem?

        -   Mi az a más dolog?

Cedric egy ideig nem válaszolt, de amikor végre kinyögött valamit, majdnem leszédültem a székről.

        -   Jill... Neked minden valószínűség szerint óriási varázserőd van.

Először csak hápogni tudtam, de tévedés ne essék: nem azért, mert azt mondta, varázserőm van. Ezt már akkor tudtam, amikor Russelre irányítottam az első tűzgömbömet. De hogy ÓRIÁSI erőm legyen? Kizárt. Megvédeni se tudtam magam vele.

Cedric látva az arcomat, próbált megnyugtatni.

        -   Nézd, ez tudom, hogy hihetetlen, de meglátod, hogy van benne igazság. Nem átlagos átjárón jöttél, magad nyitottál egyet, csak ezt valószínűleg nem tudtad. Tudom, hogy őrültség, de… - Nem bírtam tovább és a szavába vágtam.

        -   Ne érts félre Cedric, én tudom! Tudom, hogy van erőm és nem is ezen buktam ki. Az az óriási erő aggaszt, amit említettél. Nem lehet…

Cedricnek szabályosan leesett az álla. Szemei vitustáncot jártak a helyükön, ahogy keresték az én tekintetemet, de nem könnyítettem meg a dolgát azzal, hogy viszonozzam a pillantást. Egyelőre totál le voltam dermedve az információtól, így Cedric inkább a szavaknál maradt és azok segítségével próbált kifaggatni.

         -   Te… Te tudtad? Mégis hogy…?

Mivel már nem volt értelme a titkolózásnak sem magam, sem a többiek előtt, ezért elárultam az igazat.     

         -   Aznap jöttem rá. Amikor megtámadtak minket. Megölték Greget és kigúnyolták, mire felment bennem a pumpa és hirtelen egy tűzgömböt tartottam a kezemben, pedig nem tudtam, hogy tudok ilyet… Russellre dobtam, de neki meg se kottyant… - Most Cedric vágott a szavamba.

         -   Várj… Azt mondtad Russell? Russell McCormick?

Nem gondoltam volna, hogy Cedric tudja ki ő, de ha már egyszer elkottyintottam a nevét, válaszoltam.

         -   Igen, ő támadott meg. Russell McCormick, a nagybátyám.

Cedric már csak hápogni tudott a megrökönyödöttségtől, de ha dadogva is, tovább kérdezett.

         -   Mi… Mi… Mi a neved?

Engedelmesen válaszoltam.

         -   Jill McCormick.

Azt hittem Cedric nem tud tovább meglepődni, de rácáfolt a gondolataimra.

         -   McCormick? Akkor te… akkor te… James és Clarissa McCormick lánya vagy?

Nem kis megrökönyödésemre Cedric kimondta eddig csak álmaimban látott anyám és apám nevét. Már én is alig kaptam levegőt az izgalomtól.

         -   Tudomásom szerint… igen.

Cedric tágra nyílt szemébe olyan tisztelet költözött, amilyet még sosem láttam, majd meglepő mozdulatot tett. Fél térdre ereszkedett, fejét meghajtotta előttem és így szólt újra.

         -   Bocsáss meg hercegnő, bocsáss meg a tiszteletlenségemért! Nem tudhattam, hogy te vagy az!

Annyira meglepődtem, hogy felálltam én is a helyemről. Hogy én hercegnő? Na ne…

         -   Én nem… Hogy? Nem értem… - hebegtem.

Cedric még mindig térdre ereszkedve válaszolt.

         -   Jill McCormick, Sunhill trónjának elveszett örököse; bocsáss meg!

Utolsó mondatát már nem bírtam felfogni épp ésszel; a vérnyomásom az egekbe ugrott, én pedig ájultan hulltam a padlóra.