16.fejezet

Halihó! :D Újabb fejezetet hoztam, ami nagyon izgalmas :P Jó volt írni :D 

Sokat gondolkoztam azon, hogy frissítsek-e, de végül is rászántam magam ;) Remélem, majd tetszik az eredmény ^^ 

A folytatás nem tudom, mikor következik majd, mert jövőhéten emelt érettségizem, szóval ne haragudjatok, ha esetleg újból lesz egy hosszabb kihagyás :/ De próbálok sietni a kövivel :) 

xoxo: Ann :)

16. fejezet: Zűrzavar

Sokszor elgondoltam magamban, hogy a szerelem országa a zűrzavar országa. Mert akinek tiszta a feje, az mindig tudhatja, mit gondol; ám hogy mit érez, ha arról van szó, szeret-e vagy sem, vagy szeret-e újra, az megfejthetetlen titok önmagunk előtt is.

Robert Merle

*Jill szemszöge*

Shannon elviharzott a szobából, én pedig meredten bámultam magam elé, tátott szájjal, mint egy idióta. Hatalmasat nyeltem, de még mindig nem voltam képes egyetlen szót is kinyögni. A szám kiszáradt, a szívem hiába pumpálta őrülten a vért, nem jutott el az agyamig.

Nem tudtam tisztán gondolkodni. Most komolyan az történt, amire gondolok? Vagyis csak majdnem… De akkor is! Mi a fene volt ez?!

Lynx az ajtóhoz ment, és mivel észrevette a kilincs hiányát, csupán behajtotta az ajtót, de nem csukta be. Aztán odajött hozzám, és nem szólva semmit, leültetett az asztalhoz és elkezdte megcsinálni a hajam. Nem is tudtam, hogy mit csinál; csak úgy kattogtak bennem a fogaskerekek, másra nem is tudtam gondolni, csak az előbbi pár percre.

Mire ez a hirtelen változás? Nem az volt eddig, hogy ki nem áll? Most pedig meg akar csókolni… Mert ez nem színészkedés volt, annyi szent. Éreztem, hogy mennyire volt komoly a dolog; az arca mindent tükrözött. A pupillái hatalmasra tágultak: a csillogóan barna színt szinte teljesen eltemette a feketeség és fényei eltompultak. A homlokát ugyanúgy ráncolta, ahogy mindig is, de ez is csak azt mutatta, hogy elszánta magát és innentől kezdve nincs megállás… A légzése gyors volt, kezeivel még jobban magához húzott és végigsimította a hátamat, amely azonnal libabőrös lett az érintésére. Borzasztóan zavarba jöttem tőle; ekkora hatással eddig csak egy ember volt rám. Ahogy eszembe jutott Greg, próbáltam tiltakozni, de már nem jutott el hozzá a hangom, ami csak tovább nyugtalanított. Ahogy lehunyta a szemét, azt hittem minden eldőlt. Nem volt erőm tiltakozni. Vagy csak nem akartam? Nem tudom, mi történt volna ha Lynx nem jelenik meg…

Lynx, miközben feltűzte egy hajtincsemet, elkuncogta magát. Erre felkaptam a fejem és a tükörből egy céklavörös arcú Jill nézett vissza rám. Lynx kuncogásától csak még jobban zavarba jöttem, így megpróbáltam úgy tartani a fejem, hogy ne lássa az arcom.

             -   Ne mondj semmit, jó?   

Lynx még mindig sejtelmesen mosolygott és úgy tett, mintha őrülten lefoglalná a hajam, de erről természetesen szó se volt.

             -   Meg se szólaltam.

De már a szeme sem állt jól. Tudtam, hogy nagyon jól tudja, mi történt itt pár perccel ezelőtt és idegesített, hogy nem tudom, mire gondolhat, de ő szinte ismerte a fejemben és a lelkemben lejátszódó folyamatokat.

Hatalmasat sóhajtva igyekeztem megnyugodni és a tükörbe nézve Lynx tekintetét próbáltam megkeresni.

             -   Mire gondolsz? – Pontosan értette, hogy mire értem.

Lynx mosolyogva nézett rám.

             -   Miért? Érdekel? 

Elvigyorodtam.

             -   Szerinted? Nem mindennap kérhetem ki egy jósnő véleményét.

Lynx édesen tiszta hangján felnevetett és megsimogatta a vállam.

             -   Nem biztos, hogy szeretnéd te tudni, hogy mire gondolok. Egy jósnő véleményét, egyúttal a jövőt tudni néha borzalmasan megterhelő.

Tudtam, hogy nem tudna elhatárolódni attól, hogy a mondandójába némi „előrejelzést” is vegyítsen és gondolom, meg akart kímélni ettől. De nem érdekelt.

             -   Kérlek, Lynx.

Újdonsült barátnőm aprót sóhajtott, majd megállt a keze a munkában és a tükörben rám nézett.

             -   Nézd, nekem igazi véleményem nincs. Én mindent a szerint döntök el, hogy mit látok és mit tudok; így alkotok véleményt és ez elég szubjektív. Annyit mondhatok, hogy a sorsotok egybefonódott és szükségetek lesz egymásra ahhoz, ami jön. De a jövő változik, te is tudod. – Levette tekintetét a tükörről és megigazította a hajam, majd elmosolyodott. – Kész is a csodás frizura! Istenemre mondom, csodaszép vagy!

Annyira lenyűgözött a látvány, hogy megköszönni is elfelejtettem. Mindig egyenes hajam most hullámos volt; teljesen másképp néztem így ki. A hajam egy része fel volt tűzve, ahonnan csigákban és apró fonatokban tekeredett tovább a hajam többi részéhez, amely rafináltan meg volt csavarva és lazán az egyik vállamra omlott. A kreáció még apró, ezüstösen fénylő virágokkal is meg volt tűzdelve, amely csak fokozta a hatást. Tényleg szép voltam.

A hajam után Lynx egy leheletnyi sminket is készített nekem, amely pompásan passzolt ezüstös-fehér ruhámhoz. Végül rám adta a kiegészítőket: az ezüst hajdíszt, amely különféle ékkövekből és láncokból állt, egy bokaláncot, gyűrűket és karkötőket. Úgy éreztem magam, mint egy karácsonyfa, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Átadott még egy fehér, ragyogó kendőt, mint színpadi kelléket, majd megforgatott a tengelyem körül és megölelt.

             -   Jajj, istenem, olyan gyönyörű vagy! Meg fognak őrülni tőled!

Én is megöleltem Lynx-et és hálásan elmosolyodtam.

             -   Ez mind a te érdemed, Lynx. Fantasztikus vagy, köszönöm!

Lynx aprót legyintett, majd a szobában lévő órára nézve az ajtó felé indult.

             -   Maradj itt, megnézem, hogy állnak odakint a dolgok – és kisietett az ajtón.

Egyedül maradtam a szobában és csodálva nézegettem magam a tükörben. Ez tényleg én vagyok?

A beállt csöndben hirtelen megkordult a gyomrom, mire eszembe jutott Shannon és a nekem hozott vacsora, és hálásan gondoltam a mogorva srácra. Leültem az ágyra és a fatálcán lévő összes kaját megettem. A ragu már kihűlt, de még így is isteni finom volt, így teljesen jóllaktam. Épp egy szőlőt majszoltam, amikor Lynx visszajött és kihúzott maga után az előtérbe.

             -   Gyere, meg kell mutatnom valamit.

Odalopóztunk a kocsmába vezető ajtófélfához, ami most egy függönnyel volt eltakarva. Óvatosan kilestünk az anyag ráncai között és Lynx rámutatott egy… lényre. Mert nem ember volt, az fix.

Viszonylag magas, arányos testfelépítésű, izmos férfira mutatott rá Lynx ujja. Arcát kis pikkelyek és mély sebhelyek tarkították, rendkívül ronda összhatást létrehozva ezzel. Vastag ajkai közül ki-kivillantak fekete fogai, szemei mélyen ülőek és ugyancsak feketék voltak. Egyszerű fekete kalap és ruha volt rajta, mégis, a többi vendéghez képest látszódott, hogy módos lehet. Kezén a körmök retkesek voltak és hosszúra nőttek; ezekkel felcsippentett egy szivart és meggyújtása után hatalmas füstfellegeket eregetett. Szolgái – mert mások nem lehettek – kicsi, szánalomra nem méltó, ravasz tekintetű koboldok voltak. Már ismertem a fajtájukat, mivel az egyikükkel már barátságot kötöttem az erdőben, épp ezért talán jobban rettegtem tőlük, mint a gazdájuktól, de azért az se volt utolsó.

             -   Ő az – mondta Lynx.

Félelmemben kifakadtam.

             -   Na ne. Ez még viccnek is rossz, Lynx. Élve felfal.

Lynx-et egyáltalán nem izgatta aggodalmam; eltűnődve hümmögött egyet, majd megvonta a vállát.

             -   Az könnyen megeshet. Viszont sok pénze van és ez csak jó nekünk.

Teljesen elsápadtam. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz ez az egész.

             -   „Könnyen megeshet?” Erről nem volt szó…

Lynx hangomat hallva felém fordult, megfogta a vállaimat és a szemembe nézett.

             -   Ne aggódj, mi itt vagyunk és nem lesz semmi baj. Rendben?

Azt kellett volna mondanom, hogy rendben, de ez nem volt ilyen egyszerű; frusztrált voltam és féltem. A lámpaláz már kis semmiségnek tűnt a koboldokhoz és a gazdájukhoz képest. Újra kinéztem az asztaloknál ülő részeg tumultusra és kicsit remegni kezdett a térdem. Szétvetett az ideg, de hirtelen megláttam, amint Cedric, Bryant, Alaric és Daniel az egyik asztalnál ülnek és ez picit megnyugtatott. Kis ideig elnéztem a társaságukat, amikor észrevettem, hogy Shannont sehol sem látom. Szememmel tovább pásztáztam a tömeget, mígnem Phil társaságában jelent meg a pult közelében és a koboldos úrhoz tartottak. Shannon otthagyta Philt a vendéggel és leült barátaihoz, akik kitörő örömmel fogadták. A srác velük együtt vigyorgott; mosolya még innen is vakító volt.

Lynx megbökött, és aggódva érdeklődött, mivel eléggé elbambultam.

             -   Minden rendben? – kérdezte.

Újra ránéztem a fiúkra és immár nyugodt lélekkel tudtam neki válaszolni.

             -   Persze.

Lynx még megveregette a vállam, majd az apjához sietett és a fülébe súgott valamit. Phil erre elvigyorodott, és kiállt a kocsma közepén lévő üres térre, ami az arrébb húzott asztalok miatt keletkezett. Megjelenésére a hangzavar csillapodott valamelyest, így elkezdhette mondandóját.

             -   Kedves vendégeim! Nagy örömmel jelentem be, hogy Phil Fogadója ismét egy különlegességgel kedveskedik vendégeinek. Fogadjátok sok szeretettel!

Phil eltávozott a színről, bennem pedig egyre jobban erősödött a lámpaláz. Úristen, de rég csináltam ezt! Remélem, még mindig bennem van a gyakorlat…

Felcsendült a zene, és bár a dobon kívül más ismerős hangszert nem tudtam felfedezni, a zene mégis hasonló volt az otthoniakhoz, így egyáltalán nem aggódtam. Nem mentem azonnal ki; hagytam, hogy átjárjon a zene, hogy utána könnyen tudjak improvizálni. A tanárom mondta mindig: az igazi tánc lényege az improvizáció: ha hagyod, hogy a zene mutassa meg a hozzá illő lépéseket. És így is tettem.

Pár percig még csukott szemmel hallgattam a színfalak mögül a zenét, utána egy erős dobszólónál kiléptem a függönyök mögül és rákezdtem. A lámpalázam szinte azonnal elmúlt; nem zavart az iszonyú tömeg.

Eleinte a Lnyx-től kapott kendővel játszottam: az arcomat takartam vele, majd forgattam, belebújtattam magam, ami az embereknek is tetszett. Kellett ennyi titokzatosság. Mikor úgy éreztem, hogy elég lesz a kendőkből, eldobtam őket és a zene ütemére kezdtem el táncolni, egy-egy csípő-és fenékrázással megspékelve az előadást. A talpamon, csípőmön, mellrészemen, és kezeimen megcsörrentek az érmék, karperec és láncok, még egy kis pluszt hozzáadva a zenéhez.

Élveztem a táncot és úgy látszott, a közönségnek is tetszett, amit látott, így nyugodt voltam. Próbáltam főleg az ocsmányság felé táncolni, hogy jól lásson, na meg a táncom után busásan fizessen. A koboldok vihogva veregették uruk vállát, aki elismerően bólogatott. Biztosra vehettem a sikert.

A Fogadó másik felét kezdte el pásztázni a tekintetem, ahol a fiúk asztala is volt. Alaric folyamatosan kiabált és kurjongatott, Cedric, Bryant és Daniel vigyorogva tapsolt. Shannon, mikor óvatlanul ránéztem, mélyen a szemembe nézett. A barna és a kék szempár összekapcsolódott, mire én elvétettem a lépést és majdnem hasra estem, de azonnal orvosoltam a helyzetet: a billenés lendületét kihasználva lementem spárgába és ott folytattam tovább. Mikor újra felé figyeltem, Shannon beletemetkezett a sörébe, hogy még véletlenül se találkozzon a pillantásunk, amit teljesen helyénvalónak láttam a kora esti események után.

Bár tudtam, hogy már nem fog rám nézni, mégis minduntalan felé pislantgattam tánc közben. Ezt is amiatt a fránya „majdnem-csók” miatt… 

A francba is, Shannon! Miért kellett ekkora hülyeséget csinálnod?!

*Shannon szemszöge*

Leültem a srácok mellé és próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de nem ez volt a helyzet. Az izgalom teljesen átjárt, ahogy vártunk Jill-re, hogy fellépjen. Megkezdődött a zene és nemsokára kilépett a függönyök takarásából.

Gyönyörű volt. A ruhát már ismertem, de a haja és a szeme… Más volt, de eszméletlen jó, hogy a táncáról ne is beszéljek. A teste folyamatosan járt; egy pillanatra sem pihent meg egyetlen porcikája sem; a szememet őrülten vonzotta és akaratlanul is perverz gondolatok jutottak eszembe, amiket próbáltam az alkoholba fojtani, miközben fegyelmeztem magam: nem, Shannon, csak nő-hiányod van. Nyugi.

Jill mit sem sejtve romokban heverő lelkiállapotomról folytatta az ördögi játékot és táncolt annak a rohadt alaknak. Bűzlött a dohánytól, az alkoholtól és a mocsoktól. Undorító.

Visszafordítottam tekintetemet Jillre és ő váratlanul a szemembe nézett, amit a testem nem hagyott figyelmen kívül. Hatalmasat dobbant a szívem ismét, mint a múltkor. Jillnek is eszébe juthatott az este, mert majdnem elveszítette az egyensúlyát. Ezt kihasználva többet nem mertem ránézni; tovább töltöttem magamba az alkoholt, hogy leállítsam végre magam. Közben azon gondolkoztam, hogy mi a fenét kéne csinálnom, hogy abbamaradjon a komikusnak is beillő viselkedésem. Ha más csinálná ezt, röhögnék rajta. De ez most véresen komoly volt, mert velem történt.

Észre sem vettem, mikor maradt abba a zene és a tánc; Jill már a pultnál álldogált és Lynx-xel beszélgetett, nevetett egy kis pezsgő társaságában. Fél mondatot se tudott elmondani egyszerre, mert mindig volt valaki, aki odament hozzá gratulálni vagy pár szót váltani. Én is odamehettem volna, de nem tettem, mert tudtam, hogy mindketten csak kínosan viselkednénk a másik előtt. Istenem, hogy mekkora egy marha vagyok!

A tömeg kántálásának engedve Jill még egy kört táncolt, én pedig újrakezdtem az ivászatot, így kezdtem kicsit elázni, de még tartottam magam. Csak annyira voltam részeg, amennyire egy ilyen helyzetben kell lennie az embernek: én is nagy vehemenciával tapsoltam, mint a többiek és összenevettem egy-egy pillanatban a srácokkal. Jillt most már leplezetlenül vizslatta a szemem, ahogy minden férfiszem tette a kocsmában. De sajnálatomra csakhamar véget ért ez a produkció is és mivel már nemigen voltam józan, a visszavonulás mellett döntöttem és elindultam a szobám felé.

Ekkor hallottam meg Jill nyöszörgését, Phil hangját, valamint egy ismeretlen, reszelős hangot, ami rögtön józanított rajtam valamicskét és megfordultam.

             -   Kérem, engedjen el – mondta Jill az uraságnak, de az csak fogta a csuklóját és nevetett.

Phil próbálta menteni a helyzetet.

             -   Uram, nem viheti őt el. Ide tartozik – habogta.

A rondaság egy intésére a koboldok célba vették Philt és ki akarták kaparni a szemét. A falusiak nem mozdultak, csak nézték a műsort, mivel ezen a vidéken nem volt ajánlatos egy úr ellenszenvét sem kivívni. A koboldos egyik kezében tartva a lányt, másik kezének körmét piszkálgatta és rá se nézett Philre.

            -   Fizettem érte - recsegte. - Semmi akadálya, hogy elvigyem.

Alaric, Daniel és Bryant azonnal Phil segítségére siettek én pedig az asztalokon átvergődve próbáltam közelebb jutni Jillhez és fogva tartójához. A lány, mivel látta, hogy most már őrületesen nagy baj van, veszettül elkezdte rugdosni a szörnyeteget, közben káromkodva ordítozott.

            -   Eressz már el, te retkes dög! Nem hallod, hogy eressz el?!

Erre az uraság abbahagyta a körme piszkálását és ránézett Jillre, aki még mindig azon küszködött, hogy kiszabadítsa magát. A férfi erős rántással magához vonta a lányt a derekánál, és a lány arcához dörgölődzött.

            -   Gyönyörű vagy, legyél az enyém!

Jill valahogy leszedte félig magáról, majd az arcába köpött.

            -   Soha! Hozzám ne érj még egyszer, te állat! – ordította.

Az uraság arca eltorzult, majd hatalmas pofont adott Jillnek, hogy az megtántorodott és hátraesett. Arcán meglátszott a tenyér nyoma, könnye kicsordult a fájdalomtól. Majd odament Jillhez, torkon ragadta tömpe, pikkelyes ujjaival, felemelte a földről és közelről az arcába sziszegett.

            -   Az enyém vagy! Nem tűrök ellenvetést!

Jill arca fájdalmassá torzult, ahogy a lény keze lassan kipréselte belőle a levegőt. A férfi észrevette magát, mielőtt megölte volna és újra megfogva a csuklóját a kijárat felé kezdte el húzni.

             -   Te leszel a feleségem! Meglásd, jó életed lesz! – mondta mézesmázos hangon, de Jill még mindig próbált tőle megszabadulni.

Könnyei végigfolytak az arcán, ahogy visszanézett a koboldokkal birkózó fiúkra és a dermedten álló falusiakra; látta, hogy nem tud segíteni neki senki. Ekkor értem oda a közelükbe és meglepetésemre irtó hangosan elordította magát.

             -   Shannon! Segíts!  

Meglepődöttségemet legyűrve, a háta mögött lévő kezét megfogtam és erőteljesen megrántottam, mire kiszakadt fogva tartója markából. Azonnal hátrébb húztam magamhoz, karjaimmal átkaroltam, hogy kicsit megnyugodjon és nem eresztettem el egy pillanatra sem. Már teljesen kijózanodtam, az pedig, hogy Jill mellettem volt, nyugtató és bátorító hatással volt rám.

              -   Nem kell ordibálni, van fülem – mondtam Jillnek, de szememmel csak az egyre közeledő férfit figyeltem.

Jill szemrehányó pillantásokat vetett rám és megütött a nyomaték kedvéért.

              -   Akkor hol a pokolban kódorogtál?! – kiabálta.

A lény egyre közelebb jött, de egy méter távolságban megállt velem szemben és lekicsinylően méregetni kezdett. Semmit sem utáltam jobban, mint ezt, de én is végigmértem és megértettem mindent.

Hiszen ő egy saurus! Pikkelyes, emberszerű lény, aki a szépséget keresi. Minden, ami megtetszik neki, elorozza és gyűjti, amíg az el nem veszíti ragyogását. Nem észlények, de erősek.

Folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan tudnánk megszabadulni tőle, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe és egyre idegesebb lettem. Jill látta ezt rajtam és belecsúsztatta kezét a kezembe. Értettem az üzenetet: bízom benned.

A saurus azonban nem volt tekintettel ránk és kinyújtva kezét követelte magának Jillt.

             -   Add ide. Ő már az én tulajdonom – dörögte.

Ekkor jutott eszembe valami és bár tudtam, hogy Jill valószínűleg nem repes majd érte, belekezdtem a tervem megvalósításába. Felemeltem a fejem és bátran szembenéztem a monstrummal.

             -   Tévedsz. Ő az enyém – és még jobban magamhoz szorítottam Jillt, aki kérdő és meglepett tekintettel nézett rám, de nem figyelhettem most rá.

A saurus arcán látszott a döbbenet a szavaim hatására; nem számított rá, hogy bárki is ellentmond neki. A beállt zavar azonban hamar elszállt; újra magabiztos lett, de azt mondta, amire vártam.

             -   Nincs jel rajta – mondta határozottan.

Kajánul elvigyorodtam, mert értettem mire gondol. Nincs semmilyen jele annak, hogy az enyém lenne Jill. De akkor majd csinálunk.

Változtattam a tartásomon és elengedtem Jillt, aki még mindig megrökönyödve nézett rám, de nem foglalkoztam vele. Közelebb húzódtam hozzá és határozottan, ellentmondást nem tűrően megcsókoltam.

Eleinte le volt dermedve a hirtelen támadástól, de lassan szétnyitotta az ajkait és bebocsátást engedett közéjük, aminek nagyon örültem. Hagyta, hogy nyelvemmel feltérképezzem száját, amely olyan édes volt, ahogy gondoltam. Bár más szándékkal szántam rá magam erre a csókra, az egész testem mást akart, mint amit az eszem. A szívem újra hevesen kezdett el dobogni, a levegőm egyre fogyott, így az öntudatom is. Még mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszem, megtettem, amiért csináltam ezt az egészet. Ajkammal elszakadtam szájától és apró csókokkal a nyaka irányába haladtam, ahol a torka közelében egy pontra rátapasztottam ajkaim és szántszándékkal megszívtam. Jill egy aprót nyögött erre a cselekedetemre, ami mosolyra késztetett. Tudtam, hogy őt is le lehet venni a lábáról. Ahogy befejeztem a nyakánál, újra visszatértem a szájára és még egy csókot kezdeményeztem, de Jill itt már ellenkezett. Kezeit taszítóan tette mellkasom elé, de ez nekem meg se kottyant. Tovább folytattam, majd dolgom végeztével még megharaptam a száját, mire felszisszent, a kiserkenő vért pedig lecsókoltam az ajkairól.

Kinyitva a szemeimet Jill dühös pillantásával találkozott a tekintetem és láttam rajta, hogy közel áll ahhoz, hogy azonnal felpofozzon. Így mielőtt ezt megtette volna, újra a koboldra néztem, aki elhűlve nézett ránk, ahogy mindenki más is a helyiségben.

             -   Szerintem nem nézted meg alaposan – mondtam, majd elfordítottam olyan irányba Jill fejét, hogy jól láthassa a szívásnyomot a lány nyakán.

Nesze neked „jel”! A saurus meghökkent, majd látva a nyomot, visszarendelte koboldjait és kisétáltak a fogadóból. 

A bent lévő emberek egy emberként sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstől, némelyek rögtön visszatértek italaik mellé, de a többség várta, hogy mi fog történni Jill és köztem. A lányról messziről látszott, hogy pokoli dühös; ökölbe szorított kezei remegtek teste mellett. Lehajtott fejjel állt egy ideig majd hirtelen felkapta a fejét és ordítani kezdett velem.

-   Mégis mit képzelsz magadról?! Hogy merted?!

Lazán zsebre vágtam a kezem és vigyorogva hümmögtem egyet.

-   Nem volt más választásom… - Kedvem lett volna felkacagni, de a Jillből feltörő harag megállított ebben.

A lány szeme lángolt: a kék íriszben vörös szikrák lobbantak és Jill óriásit ordított.

-   Na ne szórakozz velem! Élvezted igaz?! Kihasználtad az alkalmat, mert a szobámban nem sikerült, amit elterveztél! De tudod, mit? Ha nőre vágysz, kettyints meg pár útszéli lotyót és hagyj engem békén! Mert lehet, hogy csak egy nő vagyok a szemedben, egy porszem; és gyengébb vagyok, mint te, de érzéseim nekem is vannak, te tuskó!

Jill arcán csak úgy patakzottak a könnyek, miközben szidott és látva őt, kicsit le is fagyott a vigyor az arcomról. Hirtelen megragadta az ingem gallérját, lehúzott magához és közelről az arcomba kiabált.

-   Nem vagyok a játékszered! – Majd elengedett és kiviharzott a helyiségből.

Még mielőtt felocsúdhattam volna az előbbi fejmosásból, már elindultak felém Cedricék tele horzsolásokkal és karmolásokkal. Alaric ért leghamarabb oda hozzám és lendületből sípcsonton rúgott.

-   Te idióta! Ha nem lennék lesérülve, agyonütnélek azért, amit tettél, és kurvára nem érdekelne, hogy az vagy, aki! – Legalább volt benne annyi lélekjelenlét, hogy nem kürtölte világgá, hogy én vagyok a Moonhill-örökös.

Alaric feje egyre jobban elvörösödött a méregtől és tudtam, hogy most nagyot fog robbanni. Megragadta ő is az ingem nyakát és az arcomba sziszegett.

-   Nézd, engem nem érdekel, hogy belém mikor és mennyit taposol, de ő egy lány az isten szerelmére! Ráadásul a társad, a legfontosabb szövetségesed! Tényleg ennyire hülye vagy?! – Kis szünetet tartott, majd valamivel halkabban folytatta. - Tudod, mit mondok én neked, Shannon? Semmiben sem különbözöl te Russelltől! Ugyanúgy egy tapló vagy, aki szarik az emberi érzésekre; egy utolsó, aljas szarházi, akit csak saját maga érdekel! Így akarsz te uralkodni? Hát nem sok reményem fűzöm hozzád, barátom! – A barátom szóba annyi gúnyt és megvetést sűrített, hogy szinte felért egy arcon köpéssel.

Alaric teljesen kikelt magából; ritkán mutatta meg ezt az arcát, de az mindig nagyot szólt. Rendesen szíven ütött, amit mondott, így szótlanul tűrtem mindent. A srác végre elengedte elrongyolódott ingemet és Jill szobája felé indult.

-   Imádkozz, hogy rendbe jöjjön, amit elcsesztél! – és kisietett a kocsmából.

A Fogadó csöndje végre teljesen feloldódott és mindenki a saját dolgával foglalkozott tovább. Cedric, én, Daniel és Bryant helyet foglaltunk az egyik asztalnál, mivel magyarázatot követeltek az elmúlt percek.

-   Elmondanád, hogy mi volt ez az egész? – kérdezte Cedric.

Elmeséltem a teóriát a saurusról, mire csak hümmögések voltak a válaszok.

-   Ezt értjük. De akkor mért kellett még rákontráznod azzal a „nem volt más választásom” dologgal? Ez tényleg túlzás volt – mondta Bryant.

Morogva fordítottam el a fejem.

-   Kicsúszott a számon – mondtam.

Cedric megütötte a vállam és kifakadt.

-   De mindig? – Hatalmasat sóhajtott. - Annyira nem értelek, Shannon. Ha azt a marha erős öklödet meg tudod állítani egy csapás előtt, akkor a nyelvedet miért nem tudod megfékezni?

Sokszor hallottam már Cedrictől ezt a mondatot, és most is költői kérdésnek tekintettem, így nem válaszoltam rá semmit sem. Közben Daniel vette át a beszélgetés fonalát.

-   Jill említett valami érdekeset egy bizonyos szobai incidensről, ami érdekelne.

Mivel nem volt titkolnivalóm, el kezdtem mesélni nekik ezt is. Cedric szeme majd kiesett a helyéről, míg Bryant és Daniel szinte közömbösen ültek a helyükön, mintha tudták volna a történetet.

-   Megcsókoltad? – kérdezte Cedric megrökönyödve. – De hát miért?

Vágtam egy fintort, mert utáltam, ha faggatnak, de folytattam.

-   Csak majdnem. Amúgy nem tudom.

Bryant értetlen fejet vágott.

-   Hogyhogy nem tudod? – Összenézett Cedriccel, és mindkettejük szemében két szó tükröződött: baj van. Hajjaj, de még mekkora!

Daniel szótlanul nézett fekete szemeivel, amelyek egy idő után felcsillantak, mint aki rájött valamire. Elégedetten hátradőlt a székében, amiért rájött a megoldásra, karba fonta kezeit és csak egy szót mondott. 

-   Belezúgtál – mondta egyszerűen.

Először le se esett, amit mondott, de utána elkezdett bennem felmenni a pumpa. Még hogy én? Jillbe? Majd pont.

-   Dan, nem sokszor mondom ezt, de te teljesen hülye vagy – és én is hátradőltem a székemben.

Daniel kijelentésemre gúnyosan elvigyorodott és megrántotta a vállát.

-   Azt mondtam, amit látok – mondta.

Keresztbe fontam karjaimat; mereven elzárkóztam mindentől.

-   Akkor rosszul látod. Nem zúgtam bele Jillbe. Esély nincs rá, hogy beleszeressek.

Cedric lassan pillantott fel söréből és rám sandított.

-   Én ebben nem lennék olyan biztos… - közölte félhangosan.

Egyre jobban felment bennem a pumpa. Mégis mi a fenéből vonták le ezt a következtetést? Szemrehányóan pillantottam a srácra.

-   Már te is, Cedric? Azt hittem, te ennél jobban ismersz.

Cedric még mindig ugyanazzal a sanda tekintettel méregetett és megvonta a vállát.

Utolsó mentsváramként Bryant felé fordultam, de meglátva a mozdulatot, a ki nem mondott kérdésre rögtön válaszolt.

-   Hiába nézel így, akkor is van benne igazság.

Itt telt be nálam a pohár. Nagy hanggal felálltam és az asztalra ütöttem. Miért nem fogják fel, hogy nem erről van szó?!

-   Elég volt ebből! - kiáltottam. - Nem, és még egyszer mondom: NEM zúgtam bele. El nem tudom gondolni, honnan vettétek ezt a marhaságot, de ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket: utálom őt, az összes hisztijével, bajaival együtt. Ami eddig történt, az a helyzetre adott válaszom volt, és mert rég nem voltam már nővel. Ennyi. Nem értem, mit kell ezen túldramatizálni – és elviharzottam a szobám felé.

*Jill szemszöge*

Beérve Lynxxel közös szobámba rávetettem magam az ágyra, a párnába temettem az arcom és keservesen sírni kezdtem.

Teljesen kiborultam. Miért tetted ezt velem Shannon? Sok mindent elviselek, még tőled is, de hogy taposhattál így bele a lelkembe és az önérzetembe? Kihasználtál; nem voltam más számodra, mint egy ugródeszka a vágyaidhoz.

Rendkívül mérges voltam nemcsak Shannonra, hanem magamra is. Abban a pillanatban, mikor megcsókolt én nem ellenkeztem; nem tudtam ellenkezni. Élveztem, ahogy a teste hozzám feszült; azt a melegséget, ahogyan átölelt, soha nem fogom elfelejteni.

De hamar rájöttem, hogy neki ez semmit sem jelentett a macsóságon, az alkalmon kívül; élvezte, hogy kiszolgáltatottá váltam vele szemben és hogy újból felülkerekedett rajtam. Nyoma sem volt ott érzelmeknek, hideg számítás volt minden; ennyi az egész. Csupán egy voltam a sok közül; egy újabb kattintás a számlálón, egy újabb lábtörlő, amibe beledörgölte a lábát.

A lelkem üvöltött a fájdalomtól; Shannon lábnyomát őrizte magán, be volt terítve a mocsoktól és a szennytől. A szemeimből záporoztak a könnycseppek, de a puha párna, amibe belefúrtam az arcom, hamar felszívta őket. A kezem és az egész testem remegett még az indulattól; a gombóc a torkomban pedig nemhogy csökkent, hanem egyre inkább nőtt. Hangosan zokogtam, mert ahelyett, hogy elfeledtem volna mindent, ami a pillanathoz kapcsolt, egyre inkább újra átéltem.

Amikor érte kiáltottam és ott termett, és maga volt a megtestesült bátorság és nyugalom. Bíztam benne, annak ellenére, hogy néha bunkó és nemtörődöm; ebben a világban ő volt az egyetlen, akire úgy gondoltam, mint utolsó mentsvárra.  

A csókot, amelyet nem tudok kiverni a fejemből; az illatot, amely még most is az orromban lebeg és azt a melegséget a szívemben, amit már régóta nem éreztem.

És azt a mondatot. „Nem volt más választásom.” Minden egyes szavát és betűjét megjegyeztem, pedig ezt akartam a legjobban elfelejteni. Na meg azt a fölényes, de egyben gyönyörű mosolyát, amivel titokban mindig elvarázsolt…

Halk kopogtatás hallatszódott az ajtó felől, amitől egy picit abba maradt a sírásom; találgattam, ki lehet az.

-   Jill, bejöhetek? – kérdezte Alaric óvatosan.

Meghatott a kedvessége, hogy ő legalább sejti, mi történhet most bennem. De nem akartam, hogy sírni lásson.

-   Jól vagyok Alaric – válaszoltam a tőlem telhető legtermészetesebb hangon.

De a srác nem tágított.

-   Bejöhetek, hogy meg is bizonyosodjak efelől? – kérdezte.

Nem akartam gyengének látszani előtte. Épp elég volt az, hogy egy csomó ember látta, amint kifakadok Shannon miatt. Nem kell a sajnálat; kibőgöm magam és minden marad a régiben.

-   Nem kell, tényleg minden rendben – mondtam fáradtan.

Alaric azonban fittyet hányt minderre és most már erőteljesebben döngette meg az ajtót.

-   A francokat van rendben! – fakadt ki. – Nyisd ki az ajtót.

Megadva magam a gyengéd erőszaknak, sóhajtottam egyet és odakiáltottam az ajtó túlfelén álló srácnak.

-   Gyere be, nyitva van – mondtam.

Mielőtt még mellém ért volna, a másik oldalamra fordultam és lopva letöröltem a könnyeim maradékát. Hallottam, ahogy az ágy másik része megnyikordul és Alaric a hátát a falnak döntve leheveredik mellém.

Bár vártam, hogy valamit mondjon, nem szólalt meg; csak ült mozdulatlanul és csendben. Ez a csend nem volt kínos, inkább megnyugtató, így körülbelül öt perc múltán visszafordultam, felültem és magam alá húztam a lábaimat. Alaric még mindig nem szólt egy árva szót sem, csupán egy halvány mosoly kíséretében megpaskolta a térdem.

Nehezen, de újra megtaláltam a hangom és beszélni kezdtem.

-   Nem kellett volna úgy kiakadnom – mondtam, miközben épp a szemközti falat bámultam mereven.

Alaric is épp ezt tette, de attól még éreztem, hogy minden idegszálával rám figyel.

-   Miért ne kellett volna? – kérdezte. – Teljes mértékben igazad volt.

Elszakítottam a tekintetemet a faltól és Alaricra pillantottam. Zöldes szemében nyugodtságot véltem felfedezni, keze lazán feküdt a térdén.

Észrevette, hogy vizslatom, mire lesütöttem a szememet és határozott hangon megszólaltam.

-   Most már jól vagyok, Alaric – mondtam. - Nem kell tovább istápolnod.

A srác felém fordult, államnál fogva felemelte a fejemet és mélyen a szemembe nézett. Szemében valami megváltozott; most már láttam, mennyire aggódik értem.

-   Nem vagy jól, Jill – mondta. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Lehet, hogy a többieket át tudod verni, de engem nem.

Szavai keményen csattantak és akaratlanul is, de legurult egy könnycsepp az arcomon. Szégyenkezve lehajtottam a fejem, de Alaric újra felemelte.

-   Sírj csak. Én attól nem tartalak kevesebbnek – mondta kedvesen.

És itt szakadt el nálam újra a cérna. A nyakába borultam és újra sírni kezdtem. Közben úgy gyóntam az érzéseimet a vállán, mintha egy papnak tenném vagy egy pszichológusnak. Most ő és a kibeszélés lehetett az egyetlen gyógyír a fájdalmamra.

-   Olyan mocskos vagyok! – zokogtam. - Hogy tehettem ezt? Most vették el tőlem a barátomat, de máris egy másik fiúval enyelgek. Szörnyű vagyok! – sírtam.

Alaric folyamatosan simogatta a hátamat és próbált megnyugtatni.

-   Hé, ne mondj ilyet – súgta. - Nem tettél semmi rosszat.

Pár percig még hüppögtem, majd ez is abba maradt és elengedtem őt. Sokkal könnyebb volt így a lelkem. Hálásan elmosolyodtam és a hátamra feküdtem, majd hellyel kínáltam Alaricot is. A srác lefeküdt, kitörölt a szememből egy-két könnycseppet, majd a könyökére támaszkodva megkérdezte.

-   Szereted?

A kérdés nem lepett meg, hiszen már egy ideje foglalkoztatott engem is a kérdés. Sajnos, azonban még nem voltam elég tisztában az érzéseimmel ahhoz, hogy megválaszoljam.

-   Nem tudom – feleltem tanácstalanul. – Az egyik pillanatban olyan kedves, a másikban pedig a földbe döngöl. Néha közel érzem magamhoz, néha pedig fényévekre van tőlem. – Óriásit sóhajtottam. – Nem mondanám azt, hogy szeretem. A mai nap után főleg nem. Már csak Greg emléke miatt is.

Alaric felhúzta a szemöldökét, majd megfogta a kezem.

-   Greg elment, Jill – mondta keményen. - Tovább kell élned az életed.

Elkeseredetten kihúztam kezemet a markából és lehorgasztottam a fejemet.   

          -   Nem, Al. Még nem tehetem. – mondtam. – Greg miattam halt meg; jelenleg nem vagyok képes arra, hogy továbblépjek. Sajnálom.

Alaric megértően megsimogatta a vállamat, majd újra visszafeküdt a hátára és meginvitált maga mellé. Óvatosan a vállára tettem a fejem és a sok sírástól, kimerültségtől álomba szenderültem.

*Shannon szemszöge*

Miután elviharzottam a fiúk társaságából, a szobámba mentem és leültem az ágy szélére gondolkodni. Végigzongorázva az eseményeket, igazuk volt abban, hogy nem kellett volna megcsókolnom és utána tovább dühítenem, de nem éreztem bűntudatot. Jól esett az a csók és tudom, hogy Jillnek sem volt igazán ellenére. Igazán csak az zavart, amit mondtam neki, és ami miatt kiborult. Plusz amit Alaric a fejemre olvasott. Tényleg nem kellett volna nagyképűsködnöm, de én ilyen vagyok, és ezen nem lehet könnyen változtatni. De ha nem akarok olyan lenni, akárcsak Russell, meg kell tennem.

Kinézve az ablakon, láttam, hogy már besötétedett, de mégis lassan rászántam magam, hogy megkeressem Jillt és bocsánatot kérjek tőle. Felpattantam ülő helyzetemből és kiléptem a szobából. A fogadóban még zajlott az élet, nem akart senki még hazamenni a zuhogó eső miatt. Phil és Lynx hűségesen szolgálták ki a vendégeket, Cedricék pedig még mindig az asztalnál sörözgettek. Még mielőtt megláttak volna, továbbmentem Jill szobája felé.

Az ajtó előtt megálltam és kopogásra emeltem a kezem, de kis idő múlva leeresztettem. Úgysem engedne be. Egyáltalán miért is teszem ezt? Tényleg belezúgtam volna? Lehetetlen. Mindegy, bármi is legyen, tudom, hogy ez most a helyes.

Halkan megkopogtattam az ajtót, de mivel csak be volt hajtva, érintésemre kitárult. Beljebb léptem és megláttam Jillt, amint alszik. Ezek szerint felesleges volt idejönnöm.

Tudtam, hogy csak meg kéne fordulnom és elmennem, de valamiért nem tudtam ezt megtenni. Közelebb sétáltam az ágyhoz és óvatosan leültem mellé, hogy fel ne ébresszem. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, a haja össze volt borzolva és ugyanaz a fájdalmas kifejezés ült az arcán, mint mikor elviharzott. Szeméből álmában is kicsordult egy könnycsepp, amit óvatosan letöröltem az arcáról. Amikor kezem az arcához ért, mintha egy kicsit megmozdult volna, de úgy láttam, nem ébresztettem fel, így megnyugodtam. Felálltam és újra végignéztem gyönyörű arcán és alakján, és átkoztam magam a hülyeségemért. Ő a társam, sőt a barátom; hiába is tagadtam eddig. És ezt a köteléket most prímán, Shannon-módra elcsesztem.

Szétnéztem a szobában és az egyik karosszékben megláttam egy pokrócot, amivel óvatosan betakartam. Megigazítottam még egy kicsit rajta, majd megsimogatva az arcát, óvatosan a füléhez hajoltam. 

-   Ne haragudj… - suttogtam és kisimítva egy tincset a szeméből elhagytam a szobát.