4. fejezet

Sziasztok! :) A 4.fejezetben Jill és Greg szemszögéből is olvashatjátok az eseményeket. Mi a véleményetek róluk? :)

A kritikákat és véleményeket továbbra is szívesen veszem! ^^

xoxo: Ann :)

 

4.fejezet: Egy félős csiga új élete

„Az Élet minden egyes pillanatban csak azt bizonyítja, hogy tényleg mindenki akkor van ott az életedben, amikor ott kell lennie - se előbb, se később. Minden mondat akkor érkezik, amikor érkeznie kell, és minden kapcsolat szikrája ott és akkor villan fel, amikor megérett arra.”

Oravecz Nóra

Mire odaértem a kapuhoz, Greg már ott állt, lazán a falnak dőlve. Megérintettem a karját.

      -         Szia. Sokat késtem? – Felnevetett.

      -         Nem, dehogy! Amúgy is, a lányoknak szabad. Akkor, indulhatunk?

      -         Persze. 

Elcsodálkoztam. Milyen nyugodt a légkör! Ahhoz képest, hogy mennyit idegesítettem magam a találka gondolatával, most egyáltalán nem vagyok feszült és Greg sem tűnik annak. Olyan, mint régen.

      -         Nos, úgy gondoltam, hogy improvizálunk, mert szerintem neked sincs ötleted, hogy mit kéne vennünk.

      -         Nincs is. Úgy nem lehet elmenni vásárolni, hogy eltervezzük, mit veszünk. Mintha megszabnád a szemednek, hogy mit lásson. Szerintem anélkül sokkal szabadabb.

A sétálóutca jobb oldalán egy fagyizó mellett mentünk el. Greg megtorpant.

      -          Nagy gond lenne, ha meghívnálak egy fagyira? - kérdezte.

      -         Ilyet kérdezni Greg! Most csalódtam benned. Azt hittem ismersz.

      -         Ismerlek is! Epres-sajttorta és narancs még mindig?

      -         Visszaszívtam. Neked pedig menta és citrom-lime, ugye?

      -         Telitalálat! Kiérdemeltél egy bonbonettit.

Miután Greg kifizette a fagyikat, továbbindultunk. Rémesen meleg volt – május lévén -, de a fagyi hűtött és a szökőkútban való pancsolás is sokat segített. Persze mindenki hülyének nézett, de kit zavart?  Sose tagadtam. Egyszerűen élveztem a pillanatot. Greg pedig fejét rázva nevetett. 

Miközben Greg a szökőkútból segített kifelé, én pedig éppen fröcsköltem, megláttam egy szemben lévő kirakatot. Talán egy régiség- vagy keleti üzlet lehetett; mindenesetre úgy vonzotta a tekintetemet, mint vasorrú bábát a mágneskapu. A kezem megállt a pancsolásban és elindultam a bolt felé. Greg nem igazán értette hirtelen szótlanságom, de nem kérdezősködött, csak követett. Még szerencse, hogy mellettem volt. Annyira csak az üzlet töltötte be a látóterem, hogy majdnem elütöttek.

De Greg visszahúzott a járdaszigetre és amíg át nem értünk az út másik oldalára, maga mellett tartott; nem engedte volna el a kezem a világ összes kincséért sem. Magyarázott valamit a piros lámpáról és arról, hogy a gyalogos nem akadálya egy őrült ámokfutónak, de mintha vatta lett volna a fülemben: csak a hangot hallottam; a szavak értelme már nem jutott el az agyamig. Végre megértettem, miért tapadtam rá a kirakatra.

Álomfogók. Kicsi, nagy, közepes, színes, fekete-fehér, különböző tollakkal. Talán igaz a mondás, miszerint a test tudja, hogy mire van szüksége. Úgy látszik erősen megelégeltem a rémisztő alakokat, a varázslatokat és a drámát. Már értem, miért nem olvastam végig egyik Harry Potter könyvet sem.

A kirakathoz mentem és leragadtam az egyiknél. Ez volt a legeslegnagyobb mindközül; mind esztétikailag, mind méretben. Az álomfogó két köréhez szerelt bőrszíjakon kék és mélybordó gyöngyök sorakoztak, amik elképesztő kontrasztot adtak a hófehér és látszólag pihe-puha tollakkal. A tákolmány tetejére egy-két agancs és fadarab volt erősítve, amik robosztus jelleget adtak neki. Mintha azt sugallták volna: rossz álmok, reszkessetek! 

Meg akarom érinteni. Meg KELL érintenem. Muszáj. 

Bementem az üzletbe; köszönéssel és egyéb formaságokkal nem foglalkoztam - Greg ezt elintézte helyettem -, engem csak az álomfogó érdekelt. És akkor jutott eszembe: nem miattam vagyunk itt; egy másik lánynak kell ajándékot választanom. Pénzt nem hoztam; nem tudtam, hogy összefutok ezzel a gyönyörűséggel… Gregre néztem. Nem vetethetem meg vele. Majd inkább visszajövök érte.

Elléptem az álomfogó mellől és elkezdtem bámészkodni. Az otthagyással csak az volt a baj, hogy teljesen lelohasztott. Nem volt erőm ott maradni és fájdítani a szívem. Végül kiválasztottam egy bronz mandalát. Nem csili-vili, de azért szép: a liliomszerű mandala közepén a zöld kő érdekesen csillogott. Ez is megfogott bár, de mégsem annyira, mint az álomfogó. Greggel megvitattam, majd kimentem az üzletből.

*Greg szemszöge*

Imádom a mai napot. Fagyi, nyár, hőség… Na és ki ne felejtsük Jill nagy kedvencét: a szökőkutat. Ilyen bolondos is csak ő lehet, hogy belemásszon. Már megint sikerült mosolyra fakasztania. Kiszedem mielőtt csuromvizes lesz. Hé, mi ez? 

      -         Vigyázz magadra, ezt a fröcskölést még egyszer visszaadom! – nevettem.

      -         Nem hiszem, hogy lesz rá lehetőséged! Porig alázlak! – Megjelent szája sarkában az a gunyoros félmosoly, amit igazán kedvelek. Rosszaság.

 Azonban Jill keze megállt; nem jött rám több csapás. Ennyi volt? Megakadt a szeme valamin. Vagy valakin. Mit nézhet? 

Mint akit hipnotizáltak, elindult a zebra felé. Én egyszerűen csak követtem; gondoltam, nincs szükség felesleges kérdésekre; majd úgyis kiderül, mi a helyzet. Megálltam a zebránál, de Jill nem. Még épp időben kaptam el a karját: ha nem teszem, a kocsi alatt aludna ma éjszaka. Eszméletlen dühös lettem; úgy éreztem, rapid-szívrohamot kaptam. 

      -         Eszednél vagy, Jill?! Nem látod, hogy piros van? Egy autónak te nem vagy akadály, simán átgázol rajtad! 

És itt abbahagytam. Még mindig nem figyelt. Mintha instant-kómát vett volna be: az egyik fülén be, a másikon kiment az, amit mondtam. A félelem miatti dühöm elpárolgott és még szorosabban fogtam meg a kezét. Mellettem aztán ki nem vasaltatod magad, ne is álmodj erről! 

Ahogy átértünk én is észrevettem a kis üzletet. Kicsi, takaros bolt volt, és baromi érdekes dolgok tömkelege várta a vásárlókat. Jill az álomfogókat nézte olyan áhítattal, hogy leesett az állam. Ilyennek még sohasem láttam. 

Bementünk és azonnal rávetette magát az egyikre. Végigsimította a tollakat, a bőrszíjakat, mindent. Öröm volt nézni. De megállt az ujja az egyik tollon. Rám nézett, lassan leeresztette a kezét és ellépett mellőle.

És akkor rájöttem. Nem tudja, hogy neki választok és így nem akarja velem megvetetni. Én hülye! Ki kell találnom valamit. Ekkor az öreg nénike a pultban megbökte a karom. Intett, hogy hajoljak közelebb.

      -         A barátnője, fiatalember? Az az álomfogó tökéletes lenne neki.

      -         De nem neki jöttünk vásárolni. - Ez nem volt igaz, mégis ezt mondtam.

      -         És? Legyen meglepetés. – Micsoda ötlet! Titokban megvehetem.

Rákacsintottam a nénire és megköszöntem a jó tanácsot. 

Jill tovább bámészkodott, majd odajött hozzám egy mandalával. Jóváhagytam a választását, erre ő egy halk viszláttal kifordult az ajtón.

Odamentem az álomfogóhoz, leakasztottam és kifizettem, majd eldugtam a táskámba. Hogy fog majd neki örülni! 

Kilépve a boltból odamentem Jillhez.

      -         Menjünk haza?

Rám nézett és bólintott. Istenem, ezek a bociszemek! Legszívesebben előkapnám az álomfogót csak, hogy boldognak lássam. De nem tehetem meg, mert meglepetés. Komolyan mondom, a középkori kínzás ehhez képest gyönyör…

Lassan hazasétáltunk, miközben próbáltam felvidítani, több-kevesebb sikerrel.

Végül a bejáratnál elbúcsúztam. …volna, ha a testem nem adott volna még bele egy kis pluszt. 

Mi a fenét csinálok? Hogy mit? Hát megölelem. Szorosan a karomba zártam, és a feje búbjára adtam egy puszit. Már épp rájöttem mi van, és el akartam engedni, amikor legnagyobb meglepetésemre visszaölelt. 

Azt hittem, abban a pillanatban rám szakad az ég. De mit érdekelt engem! Leeshetett volna az összes csillag, az összes meteorit, sőt a bolygók pályát változtatva belerohanhattak volna a Napba, az se hatott volna meg.

A szívem őrült táncot járt: Jill még soha nem ölelt meg. Vajon ő is azt érzi, amit én? Újabb szívrohamot kaptam, egymás után ötöt, hatot, tízet, de ki számolta már! Csak az volt a fontos, hogy végre a karjaimban tarthattam.

A félős csiga végre kibújt a kis házából és rájött, hogy odakint süt a Nap, és nem fog rálépni senki. 

Annyira vágytam rá, hogy az már fájt; meg akartam csókolni, de csak egy újabb puszira futotta – ezúttal a homlokára. Még az utolsó pillanatban visszafogtam magam; ha elsietem, és nem kapok viszonzást, abba beleőrülök.

Végül elengedtük egymást, kaptam egy futó mosolyt és besétált az épületbe.

Én pedig ott maradtam lefagyva, és nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak úgy, mint egy idióta.

Gregory Wells; ez a napod se volt hiábavaló.