9. fejezet

Sziasztok! Hoztam is az új fejezetet így föci érettségi után ;) Lehet a hét végén még egyet felrakok, de ez még nem biztos :) Majd meglátom, mennyire írtok nekem ;D Elhatároztam, hogy gonosz leszek :D

A részhez annyi hozzáfűznivalóm van, hogy ha elolvastátok, lehetőleg ne kövezzetek meg: happy end lesz, csak kicsit másképp! És nem most xD 

Nagyon félek ám a reakcióitoktól! >< De nagyon szépen kérek mindenkit, hogy aki olvassa, dobjon meg egy kritikával, akár jó, akár rossz :)

A blogra felkerült egy vers is, amelyet én írtam, egy másik vers nyomán. Erről is írhattok véleményt ;)

Remélem, szeretitek még a történetet :) Jó olvasást! ^^

xoxo: Ann :)

9. fejezet: Üröm egy rég várt örömben

Cipeltem a búmat,
vittem szakadatlan;
"Sírj", mondta a holdfény
s én sírva fakadtam…

Saigyo Hoshi

*Greg szemszöge*

Bár nagyon fáradt voltam, egyszerűen nem tudtam lehunyni a szememet. Ha megpróbáltam, Jill élettelen teste ködlött fel lezárt szemhéjam mögött; fülemben visszhangzott a sátáni kacaj. Nem szabadulhattam tőlük. Kellett nekem újra megfogni azt a nyakláncot…

El akartam terelni a figyelmemet valami hasznossal, így eldöntöttem, hogy lemegyek megnézni, hogy állnak a buli előkészületei. Megpróbáltam óvatosan lehámozni magamról Jill karját és elsurranni, hogy fel ne ébresszem. Ahogy sikerült, egy pillanatra még visszanéztem rá; teljesen olyan volt, mintha egy angyal feküdne a párnáimon. Nem tudtam megállni, hogy ne leheljek egy puszit a homlokára.

Kimentem az ajtón és az ebédlő felé indultam. Belépve a terembe láttam, ahogy mindenki nagy vígan készülődik, de erre én jelen pillanatban nem voltam képes; ehhez volt most a legkevésbé kedvem. Ha tehetném, inkább leülnék az egyik sarokba és sajnálnám a helyzetemet vagy kiadnám a dühömet és püfölnék valamit. Vagy egy boksz-zsákot, vagy a falat vagy egy embert. Nekem édes mindegy lenne.

Bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét! Ha lenne, őrzői szupererőm, megtenném. De mivel nincs, így marad a rideg és kegyetlen valóság.

Gyászos hangulatomat Lily is észrevette, amint odamentem hozzá.

    -   Hát veled meg mi történt? Egy hulla színe hozzád képest színkavalkád. Nagyon sápadt vagy.

Lily mondatából szinte csak a hulla szó jutott el az agyamig. Pont ez kellett most nekem… Újra bevillant Jill, amint összecsuklik a tőr szúrásától. 

    -   Inkább hagyjuk Lily. Hogy álltok? Adamék felpakolták már a díszeket? – Muszáj volt másra terelnem a témát, mert a gombóc a torkomban egyre nőtt és kínzott.

    -   Majdnem, már csak teríteni kell és persze hozni az ünnepeltet. Ami, gondolom a te reszortod lesz, mivel veled volt egész délután. – Itt megállt és ártatlanul rám vigyorgott, mint aki nem tud semmiről és épphogy csak beletrafált a dolgokba. – Vagy nem?

Gőzöm sincs, és soha nem is lesz, hogy honnan szerzi Lily az információit. Elég zavarbeejtő tudott lenni a mindentudó vigyorával és ijesztő éleslátásával. Mindenesetre nem volt kedvem fejtegetni a dolgot, így inkább menekülőre fogtam.

    -   Szerintem elmegyek és előkészítem a tortát.

    -   Ne terelj, te kis Don Juan! Élménybeszámolót kérek!

    -   Ne kombinálj, nincs köztünk semmi. – Még.

    -   Édesem, tudom, amit tudok. Ideje lenne már felpörgetni az eseményeket, nem gondolod? – Méghogy felpörgetni? Azok után, amit láttam, inkább lassítani kéne, hogy minél később történjen meg az, aminek kell.

Komolyan úgy érzem magam, mint a férfi az egyik halál-viccben, csak egy kis csavarral. Bekopog a halál, kinyitja az ember az ajtót, mire az megszólal: ’Az életedért jöttem.’ Mire emberünk hátraszól a lakásba a feleségének: ’Életem, téged keresnek!’ A különbség most az, hogy én ott állok lefagyva az ajtóban és nem tudom hátraszóljak-e Jill-nek vagy van-e elég bátorságom azt mondani: ’Tessék, itt vagyok. Engem keresel.’

Nem volt energiám Lilynek válaszolni, így egyszerűen csak legyintettem és mentem a dolgomra. Elértem Adamékhez, akiket megdicsértem a díszítésért. A lampionok nagyon hangulatosak voltak, hogy a rájuk festett kis álomfogókról ne is beszéljek.

Mivel megígértem nekik, hogy együtt nézzük meg a tortát, így velem jöttek a hűtőkamrába és állandóan láb alatt voltak, de nem voltam mérges rájuk. Más dolgokhoz képest ez most annyira kis ügynek tűnt.

Végül csak elértem azt az asztalt, amely elő volt készítve a tortának. Letettem a dobozt, kibontottam annyira, hogy csak nyitni kelljen és Adamékhez fordultam.

    -   Mehet, srácok?

    -   Csináld már! – kiáltottak rám kórusban.

Engedelmeskedve nekik, kinyitottam. Egy olyan 4 emeletes torta tárult a szemünk elé, amire más szó nem jutott az eszembe, csak az, hogy: varázslatos.

Nem volt lányos torta; nem volt pink vagy hivalkodóan csillogó. Egyszerű fehér színű volt, rajta a barna szintválasztókkal. Nem volt túlzsúfolt; egy emeleten egy-két álomfogó volt odapingálva, barna színben, kék gyöngyökkel, amik jól mentek a fehérhez. Jill odáig lesz érte.

Ahogy gondoltam, Adamék is kicsit a hatása alá kerültek.  De nem értünk rá egész nap bámulni, be kellett még fejezni a terítést, így elküldtem őket Lilynek segíteni.   

Én meg leültem egy székre, mivel egyedül maradtam és nem volt semmi dolgom – Lily határozottan azt mondta, hogy én már elvégeztem az én részemet a munkából.

Ránéztem a tortára és olyan érzésem volt, mintha száz év telt volna el a Jillel való vásárlás és a torta elhozása óta. Szinte távolinak tűnt; lélekben szerintem hónapokat, sőt, talán éveket öregedtem. Minden együtt töltött percünk, minden beszélgetésünk csupán álomnak tetszett a mai nap után. A látomás rémképei mintha felébresztettek volna ebből az álomból, hogy szembesüljek a rideg valósággal. És ez fájt.

De mégis mit kéne tennem? Kiválasztottak: ez még oké. Megvédeni Jillt bármi áron: nem oké.

Nem mintha nem akarnám; dehogyis! Nem bírnék a tükörbe nézni, ha hagynám meghalni. Undorodnék magamtól. De meddig megy el egy őrző a védence érdekében?

Láttam a Több, mint testőr című filmet; ott a minta, hogy milyen egy igazi testőr: állhatatos, vakmerő és megváltoztatja a lehetetlent. De én nem vagyok Frank Farmer. Nem vagyok erős, bátor még annyira se. És ez itt nem egy könyv vagy a filmvászon, ahol happy end a történet vége.

Féltem az ő életét és logikusan ebből az következne, hogy a hősszerelmes majd meghal szíve hölgyéért. De basszus! Én csak egy 18 éves srác vagyok, nem holmi lovag, aki simán odadobja az életét valakiért, csak mert nincs vesztenivalója. Nekem igenis van! Önző vagyok, tudom, de nem akarok Jill nélkül lenni. Akár úgy jönne össze, hogy ő hal meg, akár úgy, hogy én. A lényeg, hogy elszakadnánk a másiktól, pedig most olyan közel állunk egymáshoz… Ez olyan kegyetlen.

Hogyan tudnám megváltoztatni a jövőt úgy, hogy senkinek ne essen baja?

’Sehogy. Egy háború, így vagy úgy, de mindig áldozatokat követel. A te döntésed, hogy ez ki legyen. Te, vagy Ő? A Te életed a fontosabb vagy az Övé? Most minden rajtad áll; azon, hogyan döntesz. Egy világ bukik végleg a porba vagy kap egy esélyt egy lány személyében a felállásra. A Gonosz győz vagy a Jó revansot vehet végre a régi sérelmeken. Te határozod meg, hogy merre billenjen a mérleg nyelve.’

Bár éreztem, hogy ezek nem az én gondolataim, mégsem ijedtem meg a helyzettől. Őrzőként már szinte természetesnek tűnt, hogy utasítást kapok Tőlük.

Igazuk volt. A sok őrültség után, ami Jillel történt, realizálnom kellett volna, hogy ő nem egy hétköznapi lány és hogy nem véletlen ez az őrzős dolog, ami velem történt. Nagy dolgokra hivatott és az én kis kétkedéseim túl kevesek indoknak ahhoz, hogy ezt elrontsam.

Ráfókuszáltam a napra a tenyeremen és gondolatban egy kérdést intéztem Feléjük, remélve, hogy választ kapok.

’Megnézhetném újra azt a jövőt, amit láttam?’

’Igen. Csak gondolj a kezdetekre.’

Felálltam a székről és otthagytam az ebédlőt; nem tudtam, hogy mennyire lesz látványos ez az egész. Bementem a mosdóba és magamra zártam az egyik fülke ajtaját.

Ösztönösen tudtam, mit kell tennem: a tetovált kezemmel megérintettem a halántékom, arra gondolva, mikor újra a kezembe vettem Jill nyakláncát. És működött.

Megjelentek az első képek, mint legutóbb, csak most úgy irányíthattam őket, ahogy akartam. Lelassíthattam, felgyorsíthattam; akár egy filmet a lejátszón.

Hogy mire voltam kíváncsi? Arra, hogy mikor szúrja le Jillt a fekete hajú férfi. Mivel minden érzést újra átéltem, sokadszorra ez már elég megterhelő volt; a Jill elvesztése feletti fájdalmam újra és újra mélyen megrázott. Minden alkalommal teljesen összetörtem, de muszáj volt végigcsinálnom.

Végül zihálva, csatakosra izzadva eszméltem föl a mosdó padlóján, de megvolt az információ: 4 másodperc. Ennyi időm volt arra, hogy megváltoztassam a jövőt. Pontosabban szólva, hogy Jill helyébe lépve én kapjam meg a halálos döfést.

Mert már kétség sem férhetett hozzá, hogy nincs más megoldás: nekem kell meghalnom ezen az éjszakán.            

* Jill szemszöge*

Szendergésemből Greg ébresztett fel órákkal később. Mint minden ember én is nagyon morcos vagyok, ha fel kell kelnem, így szokásosan nekiálltam nyafogni. Arra vártam, hogy majd Greg folyamatos szövegelése beindítja végre az agyamban lévő rendszert. De nem így történt; csupán rám villantott egy műmosolyt és leült nekem háttal az ágy végében, megvárva, hogy végre felkeljek. Éreztem, hogy valami nincs rendben, így odakúsztam mellé és felém fordítottam az arcát.

A srác falfehér volt, szeme alatt sötét karikákkal, és mindig csillogó csokibarna szeme most nem mosolygott; kiveszett belőle a fény és az öröm. Őszintén megijedtem.

    -   Mi a baj, Greg? Mi bánt? – suttogtam.

Kérdésemre arcán a merevség egy kissé enyhült; megpróbálta palástolni az érzéseit, de én láttam rajta, hogy ez mekkora erőfeszítésébe tellett. Mégis mi történhetett?

Mielőtt válaszolt, átölelt, megcsókolta az arcomat és rám mosolygott.

    -   Nem érdekes. Most más dolgunk van. – Meglepődtem a srác válaszán és reakcióján egyaránt, de egyelőre nem vallattam tovább, pihentettem a dolgot.

    -   Mégis milyen… dolgunk?

Greg kedves mosolya sunyiba váltott át.

    -   Mondd Jill, bízol bennem?

    -   Persze.

    -   Akkor – és itt elővett farmerja zsebéből egy kendőt – bekötöm a szemed. De vigyázz, az is lehet, hogy elrabollak, nem tudhatod.

Úgy gondoltam, hogy belemegyek a játékba, hátha ezzel is segítek Gregnek valamicskét, hogy elterelje a figyelmét a problémájáról.

    -   Szerintem vállalom a kockázatot. Vihetsz, ahova akarsz, Gregory Wells: pokolba, pincébe; veled bárhová szívesen megyek.

Greg végre mutatott valami igazi érzelmet: szívből felnevetett és aztán olyan kedvesen nézett rám, mint még sohasem. Bekötötte a szemem a kendővel, jól megpörgetett a tengelyem körül, majd mielőtt elestem volna a hirtelen jött mozdulattól, magához szorított és a fülembe suttogott.

    -   Akkor mehetünk, hercegnőm?

Beleborzongtam, ahogy megéreztem légvételeit a bőrömön; nem hittem volna, hogy ez is egy erogén zónám. Az egész testem felforrósodott ettől az egy mozdulattól és azt kívántam, hogy bárcsak megcsókolna még most, mikor megvan hozzá a pillanat. De ő csak az arcomra adott egyet; ezzel kellett most beérnem. Belékaroltam, majd elindultunk arra, amerre vezetett.

Bár nem tudtam meghatározni, hova megyünk, azt azért éreztem, hogy nem hagyjuk el az intézet területét. Bár titkon kicsit mindig féltem az ilyen tipikus bizalmi játékoktól – amiben a másikra vagy utalva -, most egyáltalán nem izgatott. Teljesen megbíztam Gregben, nem görcsöltem semmin; csak izgalom és kíváncsiság volt bennem. Még az se zavart – amitől pedig pár órája idegroncs voltam -, hogy az órám elütötte a 8-at.

Pillanatokkal ezután megálltunk, és bár nem láttam semmit, valahogy éreztem, hogy nem vagyunk egyedül. Greg lehámozta a kendőt rólam és mikor kinyitottam a szemem, elém tárult az óriási tömeg.

    -   Meglepetés! – kiáltotta mindenki. – Boldog 18. születésnapot, Jill!

Könnyekig hatódva álltam a terem közepén az egész intézettel. Az ebédlőnk csodásan fel volt díszítve különböző színes szalagokkal, lampionokkal – ezek adták az összes fényforrást a teremben.

    -   Srácok! Ez… gyönyörű! – Egyszerűen nem hittem el, hogy ezt mind értem csinálták. Annyira jól esett!

A tömeg ekkor szétvált és mögülük előtűnt egy torta. Egy ÁLOMFOGÓS torta! Istenem, ez csakis Greg műve lehetett! A srác az ajtót támasztotta és folyamatosan vigyorgott. Eltátogtam neki, hogy ’Köszönöm!’, ugyanis nem tudtam odamenni hozzá: mindenki most akart felköszönteni. Ki jó szóval, ki puszival, ki öleléssel. Nagy sokára Lily következett a sorban; arcán hatalmas mosoly ült, ahogy hozzám lépett.

    -   Hát, ezt a napot is megértem; minden gond nélkül felnőttél, aranyom. Boldog szülinapot!

Miközben megölelt, a fülembe súgott.

    -   Remélem, tudod, hogy a herceged kidolgozta a lelkét is érted; minden az ő érdeme. Illendően köszönd meg neki!

    -   Mi az, hogy illendően? Jajj, Lily! – Értettem mire gondolt: végre elmondhatnám Gregnek, hogy szeretem.

    -   Ne jajj-Lily-zzél itt nekem! Ha van eszed, ma mondod el neki – és átadta a helyét a következő embernek.

Miután mindenkire sor került, felvágtam a tortát – pedig nagyon sajnáltam, hogy össze kell kaszabolnom. Nagyon finom volt a pezsgőkrémes töltelék benne, mindenkinek ízlett.

A torta után jöttek az ajándékok: soha életemben ennyi mindent nem kaptam még – lévén, hogy erre egy intézetben nincs sok pénz. De most… Sminktől, körömlakktól, rajztól, közös képektől kezdve minden volt már előttem az asztalon.

Greg következett az ajándék átadás sorában; nagyon kíváncsi voltam, mit kapok tőle. És mit? Azt az álomfogót és mandalát, amit együtt vettünk vagy egy hete. Elvigyorodtam.

    -   Egy velem egykorú lánynak, mi? Jól átvertél!

    -   Ne nézz így rám; igazat mondtam. Csak nem mondtam meg, hogy magadnak vásárolsz. Ilyen egyszerű.

Az ilyenkor szokásos traccsparti után eltologattuk az asztalokat és székeket, kialakítva a táncparkettet. A kicsik rimánkodásának engedve ők is maradhattak, pedig már olyan 10 óra körül volt az idő. Én annyira tele voltam, hogy inkább csak leültem egy székre és néztem, ahogy randalíroznak.

A lejátszóban, bár nem tuc-tuc zenék mentek, azért nagyon kellemes volt.

Egyszer csak felcsendült Louis Armstrong és a What a wonderful world, az egyik régi klasszikus, amit nagyon imádtam. Greg pedig a táncparkettre húzott és lassúzni kezdtünk.

’I see trees of green, red roses too

I see them bloom, for me and you

And I think to myself

what a wonderful world!’

Ahogy Greg vállán nyugtattam tánc közben a fejem, tényleg csodaszép volt számomra a világ. Egyszerűen minden tökéletes volt.

Még körülbelül másfél órát táncoltunk együtt, de akkor már kezdett melegem lenni, így Greg füléhez hajoltam és beleordítottam a hangzavar miatt.

    -   Kimegyünk? Nagyon meleg van.

Greg arca elkomorult, de nem mondott semmit csak kivezetett az ebédlőből és utána ki az utcára. Valami rosszat mondtam? El nem tudtam gondolni.

Odakint nagyon kellemes idő volt, így sajgó lábaimról levettem a magassarkút és mezítláb sétáltam Greggel az utcán. Arca újra azt a közömbösséget, életuntságot tükrözte, mint amit a szobájában láttam nála. Bár nem akartam megtörni a csendet, nagyon aggódtam érte és így muszáj volt. Megfogtam a kezét és megállítottam.

    -   Látom, hogy baj van. Mondd el, hátha tudok valamit segíteni!

Greg kerülte a tekintetemet; nem akart válaszolni, de végül ismét elmosolyodott. Valószínűleg azt hitte, nem veszem észre, hogy ez mekkora erőfeszítésébe telik.

    -   Nincs semmi, ne törődj velem. – Ezzel az egy mondattal mintha a szívembe taposott volna. 

    -   Hogy mondhatsz ilyet? Ne törődjek veled… Olyan, mintha azt mondanád: Jill, ne vegyél többet levegőt! Számomra te mindennél fontosabb vagy, érted? – Úgy éreztem, eljött a pillanat, hogy végre kimondjam. – Szeretlek! Mindennél jobban.

Egy külön tanulmányt lehetett volna írni a srác arcán végigfutó érzelmekről. Örült, de szomorúság csillant a szemében; vágy és keserűség egyszerre őrlődött benne. Mosolygott, de annyira nem volt az igazi… Miért?

Végül felemelte az állam és komoran, mélyen a szemembe nézett; szinte a lelkemben kutakodott.

    -   Biztos vagy te ebben, Jill? Tényleg engem akarsz? Nem vagyok tökéletes, még megbánhatod, hogy… - Közbevágtam.

    -   Elég! Szerinted csak úgy dobálózok ezekkel a szavakkal? Ráadásul pont veled játszadoznék? Amikor kimondtam, mit érzek irántad, a torkomban dobogott a szívem; szinte megfullasztott. Szédültem, mint egy őrült ringlispílen.

Ha azt hiszed, hogy a szerinted fontos papolással és kétkedéssel megóvhatsz egy későbbi esetleges pofára eséstől, akkor előre szólok: nem kell száraz dajka és nem érdekel, mennyire nem érzed magad tökéletesnek! Csak a most számít; az, hogy szeretlek és veled akarok lenni.

Greg kifakadásomat látva beletörődött a megváltoztathatatlanba; elmosolyodott és közelebb hajolt.

    -   Ha ez a helyzet, akkor megnyugodtam. – És megcsókolt.

Szinte csak egy pillanatig habozott, de ez nekem már egyenesen örökkévalóságnak tűnt. Ajkai az enyémekhez értek; gyengéden, lágyan és talán kicsit félénken;

nyelve kutatón tört be és végigkóstolta a szám minden négyzetcentiméterét.  

Egy hőhullám szaladt végig rajtam a fejem búbjától egészen a lábujjaimig, hogy aztán megborzongjak; az érzékelőim túlterhelődtek. Csak az ő testének melegét éreztem, az ő parfümjének az illata volt az orromban, szám csak az ő száját ízlelhette. Mintha a testem megtiltotta volna az 5 érzékszervemnek, hogy mást is befogadjon Gregen kívül. Éreztem szívének heves dobbanásait és büszkeséggel töltött el a tudat, hogy ez miattam van.

A külvilág számomra megszűnt létezni. Úgy éreztem, mintha ráakadtam volna a világ egyetlen darab végtelen tábla csokijára; amely végtelen élvezeteket és boldogságot hozhat nekem. Még többre vágytam; nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Valami nedveset éreztem az arcomon, de nem törődtem vele; nem tudtam másra figyelni kettőnkön kívül.

Hirtelen megmozdultunk; Greg tett velem egy 180 fokos fordulatot, majd ellökött magától; olyan erővel, hogy a földre huppantam. És ekkor megláttam a sötét tömeget; csuklyások hada vett körül bennünket. Rosszat sejtettem.

Azonnal felálltam, hogy Greghez siessek, de a következő pillanatban a lépést tenni készülő lábam odakötött a betonhoz.

Greg mögött megjelent Russell és szíven szúrta sötéten fénylő ezüsttőrével. A srác felnyögött a fájdalomtól, én pedig felsikítottam. Azonnal odarohantam hozzá.

Russell kihúzta tőrét és hitetlenkedve nézte hol a srácot, hol pedig a gyilkos eszközt. Mintha nem erre számított volna…

    -   Greg! Greg! Ne tedd ezt velem! Maradj itt, hallod?

Próbáltam szólongatni, de egyre nehezebben vette a levegőt; tüdeje átszakadt, vére óriási patakokban folyt ki sebéből, összemocskolva így engem is. De ez egyáltalán nem izgatott. A legfontosabb az volt, hogy valahogy megmenthessem.

Halálra voltam rémülve. Ha ez egy rémálom, gyorsan ébredjek föl végre!

Könnyeim megállíthatatlanul záporoztak, lábaim össze-összecsuklottak az egyre nehezebbnek tűnő Greg alatt. Végül a betonon kötöttünk ki; nem bírtam már tartani. A srác még megfogta a kezem; kezét az enyémbe csúsztatta. Megpróbált beszélni, nagy levegőt vett, de ezzel csak azt érte el, hogy rátört egy köhögési inger.

    -   Csss. Ne beszélj! Minden rendben lesz… - Pedig dehogyis lesz! Már most sem volt rendben semmi…

De Greg tovább erőlködött. Nehezen formálta meg a szavakat és óriási erőfeszítésébe tellett beszélni, de mégiscsak megtette. Hangja akadozó és halk volt, de így is tisztán értettem, amit mondott és majd megszakadt a szívem a fájdalomtól.

    -   Jill… Sze…ret…lek… - és megszorította a kezem; szemében könnyek csillogtak.

A könnyeimtől már alig láttam, de szájára egy apró csókot leheltem, mire Greg hálásan rám mosolygott.

Hirtelen a kezemben lévő kéz szorítása meggyengült, majd el is enyészett és a srác szemeiben lévő fény végleg kialudt. Meghalt. Én pedig sírva zuhantam mellére; tudtam, hogy az én életemnek is ezzel… itt a vége.