Sziasztok! Hoztam is az új fejezetet így föci érettségi után ;) Lehet a hét végén még egyet felrakok, de ez még nem biztos :) Majd meglátom, mennyire írtok nekem ;D Elhatároztam, hogy gonosz leszek :D
A részhez annyi hozzáfűznivalóm van, hogy ha elolvastátok, lehetőleg ne kövezzetek meg: happy end lesz, csak kicsit másképp! És nem most xD
Nagyon félek ám a reakcióitoktól! >< De nagyon szépen kérek mindenkit, hogy aki olvassa, dobjon meg egy kritikával, akár jó, akár rossz :)
A blogra felkerült egy vers is, amelyet én írtam, egy másik vers nyomán. Erről is írhattok véleményt ;)
Remélem, szeretitek még a történetet :) Jó olvasást! ^^
xoxo: Ann :)
9. fejezet: Üröm egy rég várt örömben
vittem szakadatlan;
"Sírj", mondta a holdfény
s én sírva fakadtam…
Saigyo Hoshi
*Greg
szemszöge*
Bár nagyon
fáradt voltam, egyszerűen nem tudtam lehunyni a szememet. Ha megpróbáltam, Jill
élettelen teste ködlött fel lezárt szemhéjam mögött; fülemben visszhangzott a
sátáni kacaj. Nem szabadulhattam tőlük. Kellett nekem újra megfogni azt a
nyakláncot…
El akartam
terelni a figyelmemet valami hasznossal, így eldöntöttem, hogy lemegyek
megnézni, hogy állnak a buli előkészületei. Megpróbáltam óvatosan lehámozni
magamról Jill karját és elsurranni, hogy fel ne ébresszem. Ahogy sikerült, egy
pillanatra még visszanéztem rá; teljesen olyan volt, mintha egy angyal feküdne
a párnáimon. Nem tudtam megállni, hogy ne leheljek egy puszit a homlokára.
Kimentem az
ajtón és az ebédlő felé indultam. Belépve a terembe láttam, ahogy mindenki nagy
vígan készülődik, de erre én jelen pillanatban nem voltam képes; ehhez volt
most a legkevésbé kedvem. Ha tehetném, inkább leülnék az egyik sarokba és
sajnálnám a helyzetemet vagy kiadnám a dühömet és püfölnék valamit. Vagy egy
boksz-zsákot, vagy a falat vagy egy embert. Nekem édes mindegy lenne.
Bárcsak vissza
tudnám forgatni az idő kerekét! Ha lenne, őrzői szupererőm, megtenném. De mivel
nincs, így marad a rideg és kegyetlen valóság.
Gyászos
hangulatomat Lily is észrevette, amint odamentem hozzá.
- Hát veled meg mi
történt? Egy hulla színe hozzád képest színkavalkád. Nagyon sápadt vagy.
Lily mondatából
szinte csak a hulla szó jutott el az agyamig. Pont ez kellett most nekem…
Újra bevillant Jill, amint összecsuklik a tőr szúrásától.
- Inkább hagyjuk
Lily. Hogy álltok? Adamék felpakolták már a díszeket? – Muszáj volt másra
terelnem a témát, mert a gombóc a torkomban egyre nőtt és kínzott.
- Majdnem, már
csak teríteni kell és persze hozni az ünnepeltet. Ami, gondolom a te reszortod
lesz, mivel veled volt egész délután. – Itt megállt és ártatlanul rám
vigyorgott, mint aki nem tud semmiről és épphogy csak beletrafált a dolgokba. –
Vagy nem?
Gőzöm sincs, és
soha nem is lesz, hogy honnan szerzi Lily az információit. Elég zavarbeejtő
tudott lenni a mindentudó vigyorával és ijesztő éleslátásával. Mindenesetre nem
volt kedvem fejtegetni a dolgot, így inkább menekülőre fogtam.
- Szerintem
elmegyek és előkészítem a tortát.
- Ne terelj, te
kis Don Juan! Élménybeszámolót kérek!
- Ne kombinálj,
nincs köztünk semmi. – Még.
- Édesem, tudom,
amit tudok. Ideje lenne már felpörgetni az eseményeket, nem gondolod? – Méghogy
felpörgetni? Azok után, amit láttam, inkább lassítani kéne, hogy minél később történjen
meg az, aminek kell.
Komolyan úgy
érzem magam, mint a férfi az egyik halál-viccben, csak egy kis csavarral. Bekopog
a halál, kinyitja az ember az ajtót, mire az megszólal: ’Az életedért jöttem.’
Mire emberünk hátraszól a lakásba a feleségének: ’Életem, téged keresnek!’ A
különbség most az, hogy én ott állok lefagyva az ajtóban és nem tudom
hátraszóljak-e Jill-nek vagy van-e elég bátorságom azt mondani: ’Tessék, itt
vagyok. Engem keresel.’
Nem volt
energiám Lilynek válaszolni, így egyszerűen csak legyintettem és mentem a
dolgomra. Elértem Adamékhez, akiket megdicsértem a díszítésért. A lampionok
nagyon hangulatosak voltak, hogy a rájuk festett kis álomfogókról ne is
beszéljek.
Mivel megígértem
nekik, hogy együtt nézzük meg a tortát, így velem jöttek a hűtőkamrába és
állandóan láb alatt voltak, de nem voltam mérges rájuk. Más dolgokhoz képest ez
most annyira kis ügynek tűnt.
Végül csak
elértem azt az asztalt, amely elő volt készítve a tortának. Letettem a dobozt,
kibontottam annyira, hogy csak nyitni kelljen és Adamékhez fordultam.
- Mehet, srácok?
- Csináld már! –
kiáltottak rám kórusban.
Engedelmeskedve
nekik, kinyitottam. Egy olyan 4 emeletes torta tárult a szemünk elé, amire más
szó nem jutott az eszembe, csak az, hogy: varázslatos.
Nem volt lányos
torta; nem volt pink vagy hivalkodóan csillogó. Egyszerű fehér színű volt, rajta
a barna szintválasztókkal. Nem volt túlzsúfolt; egy emeleten egy-két álomfogó
volt odapingálva, barna színben, kék gyöngyökkel, amik jól mentek a fehérhez.
Jill odáig lesz érte.
Ahogy gondoltam,
Adamék is kicsit a hatása alá kerültek.
De nem értünk rá egész nap bámulni, be kellett még fejezni a terítést,
így elküldtem őket Lilynek segíteni.
Én meg leültem
egy székre, mivel egyedül maradtam és nem volt semmi dolgom – Lily határozottan
azt mondta, hogy én már elvégeztem az én részemet a munkából.
Ránéztem a
tortára és olyan érzésem volt, mintha száz év telt volna el a Jillel való
vásárlás és a torta elhozása óta. Szinte távolinak tűnt; lélekben szerintem
hónapokat, sőt, talán éveket öregedtem. Minden együtt töltött percünk, minden
beszélgetésünk csupán álomnak tetszett a mai nap után. A látomás rémképei
mintha felébresztettek volna ebből az álomból, hogy szembesüljek a rideg
valósággal. És ez fájt.
De mégis mit
kéne tennem? Kiválasztottak: ez még oké. Megvédeni Jillt bármi áron: nem oké.
Nem mintha nem
akarnám; dehogyis! Nem bírnék a tükörbe nézni, ha hagynám meghalni. Undorodnék
magamtól. De meddig megy el egy őrző a védence érdekében?
Láttam a Több,
mint testőr című filmet; ott a minta, hogy milyen egy igazi testőr: állhatatos,
vakmerő és megváltoztatja a lehetetlent. De én nem vagyok Frank Farmer. Nem
vagyok erős, bátor még annyira se. És ez itt nem egy könyv vagy a filmvászon,
ahol happy end a történet vége.
Féltem az ő
életét és logikusan ebből az következne, hogy a hősszerelmes majd meghal szíve
hölgyéért. De basszus! Én csak egy 18 éves srác vagyok, nem holmi lovag, aki
simán odadobja az életét valakiért, csak mert nincs vesztenivalója. Nekem
igenis van! Önző vagyok, tudom, de nem akarok Jill nélkül lenni. Akár úgy jönne
össze, hogy ő hal meg, akár úgy, hogy én. A lényeg, hogy elszakadnánk a
másiktól, pedig most olyan közel állunk egymáshoz… Ez olyan kegyetlen.
Hogyan tudnám
megváltoztatni a jövőt úgy, hogy senkinek ne essen baja?
’Sehogy. Egy háború, így vagy úgy, de mindig
áldozatokat követel. A te
döntésed, hogy ez ki legyen. Te, vagy Ő? A Te életed a fontosabb vagy az Övé?
Most minden rajtad áll; azon, hogyan döntesz. Egy világ bukik végleg a porba
vagy kap egy esélyt egy lány személyében a felállásra. A Gonosz győz vagy a Jó
revansot vehet végre a régi sérelmeken. Te határozod meg, hogy merre billenjen
a mérleg nyelve.’
Bár éreztem,
hogy ezek nem az én gondolataim, mégsem ijedtem meg a helyzettől. Őrzőként már szinte
természetesnek tűnt, hogy utasítást kapok Tőlük.
Igazuk volt. A sok
őrültség után, ami Jillel történt, realizálnom kellett volna, hogy ő nem egy
hétköznapi lány és hogy nem véletlen ez az őrzős dolog, ami velem történt. Nagy
dolgokra hivatott és az én kis kétkedéseim túl kevesek indoknak ahhoz, hogy ezt
elrontsam.
Ráfókuszáltam a
napra a tenyeremen és gondolatban egy kérdést intéztem Feléjük, remélve, hogy választ kapok.
’Megnézhetném újra azt a jövőt, amit láttam?’
’Igen. Csak gondolj a kezdetekre.’
Felálltam a
székről és otthagytam az ebédlőt; nem tudtam, hogy mennyire lesz látványos ez
az egész. Bementem a mosdóba és magamra zártam az egyik fülke ajtaját.
Ösztönösen
tudtam, mit kell tennem: a tetovált kezemmel megérintettem a halántékom, arra
gondolva, mikor újra a kezembe vettem Jill nyakláncát. És működött.
Megjelentek az
első képek, mint legutóbb, csak most úgy irányíthattam őket, ahogy akartam.
Lelassíthattam, felgyorsíthattam; akár egy filmet a lejátszón.
Hogy mire voltam
kíváncsi? Arra, hogy mikor szúrja le Jillt a fekete hajú férfi. Mivel minden
érzést újra átéltem, sokadszorra ez már elég megterhelő volt; a Jill elvesztése
feletti fájdalmam újra és újra mélyen megrázott. Minden alkalommal teljesen
összetörtem, de muszáj volt végigcsinálnom.
Végül zihálva,
csatakosra izzadva eszméltem föl a mosdó padlóján, de megvolt az információ: 4
másodperc. Ennyi időm volt arra, hogy megváltoztassam a jövőt. Pontosabban
szólva, hogy Jill helyébe lépve én kapjam meg a halálos döfést.
Mert már kétség
sem férhetett hozzá, hogy nincs más megoldás: nekem kell meghalnom ezen az
éjszakán.
*
Jill szemszöge*
Szendergésemből
Greg ébresztett fel órákkal később. Mint minden ember én is nagyon morcos
vagyok, ha fel kell kelnem, így szokásosan nekiálltam nyafogni. Arra vártam,
hogy majd Greg folyamatos szövegelése beindítja végre az agyamban lévő
rendszert. De nem így történt; csupán rám villantott egy műmosolyt és leült
nekem háttal az ágy végében, megvárva, hogy végre felkeljek. Éreztem, hogy
valami nincs rendben, így odakúsztam mellé és felém fordítottam az arcát.
A srác falfehér volt, szeme alatt sötét karikákkal, és
mindig csillogó csokibarna szeme most nem mosolygott; kiveszett belőle a fény
és az öröm. Őszintén megijedtem.
- Mi a baj, Greg? Mi bánt? – suttogtam.
Kérdésemre arcán a merevség egy kissé enyhült; megpróbálta
palástolni az érzéseit, de én láttam rajta, hogy ez mekkora erőfeszítésébe
tellett. Mégis mi történhetett?
Mielőtt válaszolt, átölelt, megcsókolta az arcomat és rám
mosolygott.
- Nem érdekes. Most más dolgunk van. – Meglepődtem a srác
válaszán és reakcióján egyaránt, de egyelőre nem vallattam tovább, pihentettem
a dolgot.
- Mégis milyen… dolgunk?
Greg kedves mosolya sunyiba váltott át.
- Mondd Jill, bízol bennem?
- Persze.
- Akkor – és itt elővett farmerja zsebéből egy kendőt –
bekötöm a szemed. De vigyázz, az is lehet, hogy elrabollak, nem tudhatod.
Úgy gondoltam, hogy belemegyek a játékba, hátha ezzel is
segítek Gregnek valamicskét, hogy elterelje a figyelmét a problémájáról.
- Szerintem vállalom a kockázatot. Vihetsz, ahova akarsz,
Gregory Wells: pokolba, pincébe; veled bárhová szívesen megyek.
Greg végre mutatott valami igazi érzelmet: szívből
felnevetett és aztán olyan kedvesen nézett rám, mint még sohasem. Bekötötte a
szemem a kendővel, jól megpörgetett a tengelyem körül, majd mielőtt elestem
volna a hirtelen jött mozdulattól, magához szorított és a fülembe suttogott.
- Akkor mehetünk, hercegnőm?
Beleborzongtam, ahogy megéreztem légvételeit a bőrömön; nem
hittem volna, hogy ez is egy erogén zónám. Az egész testem felforrósodott ettől
az egy mozdulattól és azt kívántam, hogy bárcsak megcsókolna még most, mikor
megvan hozzá a pillanat. De ő csak az arcomra adott egyet; ezzel kellett most
beérnem. Belékaroltam, majd elindultunk arra, amerre vezetett.
Bár nem tudtam meghatározni, hova megyünk, azt azért
éreztem, hogy nem hagyjuk el az intézet területét. Bár titkon kicsit mindig
féltem az ilyen tipikus bizalmi játékoktól – amiben a másikra vagy utalva -,
most egyáltalán nem izgatott. Teljesen megbíztam Gregben, nem görcsöltem
semmin; csak izgalom és kíváncsiság volt bennem. Még az se zavart – amitől
pedig pár órája idegroncs voltam -, hogy az órám elütötte a 8-at.
Pillanatokkal ezután megálltunk, és bár nem láttam semmit,
valahogy éreztem, hogy nem vagyunk egyedül. Greg lehámozta a kendőt rólam és
mikor kinyitottam a szemem, elém tárult az óriási tömeg.
- Meglepetés! – kiáltotta mindenki. – Boldog 18.
születésnapot, Jill!
Könnyekig hatódva álltam a terem közepén az egész
intézettel. Az ebédlőnk csodásan fel volt díszítve különböző színes
szalagokkal, lampionokkal – ezek adták az összes fényforrást a teremben.
- Srácok! Ez… gyönyörű! – Egyszerűen nem hittem el, hogy ezt
mind értem csinálták. Annyira jól esett!
A tömeg ekkor szétvált és mögülük előtűnt egy torta. Egy
ÁLOMFOGÓS torta! Istenem, ez csakis Greg műve lehetett! A srác az ajtót
támasztotta és folyamatosan vigyorgott. Eltátogtam neki, hogy ’Köszönöm!’,
ugyanis nem tudtam odamenni hozzá: mindenki most akart felköszönteni. Ki jó szóval,
ki puszival, ki öleléssel. Nagy sokára Lily következett a sorban; arcán
hatalmas mosoly ült, ahogy hozzám lépett.
- Hát, ezt a napot is megértem; minden gond nélkül felnőttél,
aranyom. Boldog szülinapot!
Miközben megölelt, a fülembe súgott.
- Remélem, tudod, hogy a herceged kidolgozta a lelkét is
érted; minden az ő érdeme. Illendően köszönd meg neki!
- Mi az, hogy illendően? Jajj, Lily! – Értettem mire gondolt:
végre elmondhatnám Gregnek, hogy szeretem.
- Ne jajj-Lily-zzél itt nekem! Ha van eszed, ma mondod el neki
– és átadta a helyét a következő embernek.
Miután mindenkire sor került, felvágtam a tortát – pedig
nagyon sajnáltam, hogy össze kell kaszabolnom. Nagyon finom volt a pezsgőkrémes
töltelék benne, mindenkinek ízlett.
A torta után jöttek az ajándékok: soha életemben ennyi
mindent nem kaptam még – lévén, hogy erre egy intézetben nincs sok pénz. De
most… Sminktől, körömlakktól, rajztól, közös képektől kezdve minden volt már
előttem az asztalon.
Greg következett az ajándék átadás sorában; nagyon kíváncsi
voltam, mit kapok tőle. És mit? Azt az álomfogót és mandalát, amit együtt
vettünk vagy egy hete. Elvigyorodtam.
- Egy velem egykorú lánynak, mi? Jól átvertél!
- Ne nézz így rám; igazat mondtam. Csak nem mondtam meg, hogy
magadnak vásárolsz. Ilyen egyszerű.
Az ilyenkor szokásos traccsparti után eltologattuk az
asztalokat és székeket, kialakítva a táncparkettet. A kicsik rimánkodásának
engedve ők is maradhattak, pedig már olyan 10 óra körül volt az idő. Én annyira
tele voltam, hogy inkább csak leültem egy székre és néztem, ahogy
randalíroznak.
A lejátszóban, bár nem tuc-tuc zenék mentek, azért nagyon
kellemes volt.
Egyszer csak felcsendült Louis Armstrong és a What a
wonderful world, az egyik régi klasszikus, amit nagyon imádtam. Greg pedig a
táncparkettre húzott és lassúzni kezdtünk.
’I see trees
of green, red roses too
I see them
bloom, for me and you
And I think
to myself
what a
wonderful world!’
Ahogy Greg vállán nyugtattam tánc közben a fejem, tényleg
csodaszép volt számomra a világ. Egyszerűen minden tökéletes volt.
Még körülbelül másfél órát táncoltunk együtt, de akkor már
kezdett melegem lenni, így Greg füléhez hajoltam és beleordítottam a hangzavar
miatt.
- Kimegyünk? Nagyon meleg van.
Greg arca elkomorult, de nem mondott semmit csak kivezetett
az ebédlőből és utána ki az utcára. Valami rosszat mondtam? El nem tudtam
gondolni.
Odakint nagyon kellemes idő volt, így sajgó lábaimról
levettem a magassarkút és mezítláb sétáltam Greggel az utcán. Arca újra azt a
közömbösséget, életuntságot tükrözte, mint amit a szobájában láttam nála. Bár
nem akartam megtörni a csendet, nagyon aggódtam érte és így muszáj volt.
Megfogtam a kezét és megállítottam.
- Látom, hogy baj van. Mondd el, hátha tudok valamit segíteni!
Greg kerülte a tekintetemet; nem akart válaszolni, de végül
ismét elmosolyodott. Valószínűleg azt hitte, nem veszem észre, hogy ez mekkora
erőfeszítésébe telik.
- Nincs semmi, ne törődj velem. – Ezzel az egy mondattal
mintha a szívembe taposott volna.
- Hogy mondhatsz ilyet? Ne törődjek veled… Olyan, mintha azt
mondanád: Jill, ne vegyél többet levegőt! Számomra te mindennél fontosabb vagy,
érted? – Úgy éreztem, eljött a pillanat, hogy végre kimondjam. – Szeretlek!
Mindennél jobban.
Egy külön tanulmányt lehetett volna írni a srác arcán
végigfutó érzelmekről. Örült, de szomorúság csillant a szemében; vágy és
keserűség egyszerre őrlődött benne. Mosolygott, de annyira nem volt az igazi…
Miért?
Végül felemelte az állam és komoran, mélyen a szemembe
nézett; szinte a lelkemben kutakodott.
- Biztos vagy te ebben, Jill? Tényleg engem akarsz? Nem vagyok
tökéletes, még megbánhatod, hogy… - Közbevágtam.
- Elég! Szerinted csak úgy dobálózok ezekkel a szavakkal?
Ráadásul pont veled játszadoznék? Amikor kimondtam, mit érzek irántad, a
torkomban dobogott a szívem; szinte megfullasztott. Szédültem, mint egy őrült
ringlispílen.
Ha azt hiszed, hogy a
szerinted fontos papolással és kétkedéssel megóvhatsz egy későbbi esetleges pofára
eséstől, akkor előre szólok: nem kell száraz dajka és nem érdekel, mennyire nem
érzed magad tökéletesnek! Csak a most számít; az, hogy szeretlek és veled
akarok lenni.
Greg kifakadásomat látva beletörődött a
megváltoztathatatlanba; elmosolyodott és közelebb hajolt.
- Ha ez a helyzet, akkor megnyugodtam. – És megcsókolt.
Szinte csak egy pillanatig habozott, de ez nekem már
egyenesen örökkévalóságnak tűnt. Ajkai az enyémekhez értek; gyengéden,
lágyan és talán kicsit félénken;
nyelve kutatón
tört be és végigkóstolta a szám minden négyzetcentiméterét.
Egy hőhullám
szaladt végig rajtam a fejem búbjától egészen a lábujjaimig, hogy aztán
megborzongjak; az érzékelőim túlterhelődtek. Csak az ő testének melegét
éreztem, az ő parfümjének az illata volt az orromban, szám csak az ő száját
ízlelhette. Mintha a testem megtiltotta volna az 5 érzékszervemnek, hogy mást
is befogadjon Gregen kívül. Éreztem szívének heves dobbanásait és büszkeséggel
töltött el a tudat, hogy ez miattam van.
A külvilág
számomra megszűnt létezni. Úgy éreztem, mintha ráakadtam volna a világ egyetlen
darab végtelen tábla csokijára; amely végtelen élvezeteket és boldogságot
hozhat nekem. Még többre vágytam; nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Valami nedveset éreztem az arcomon, de nem törődtem vele;
nem tudtam másra figyelni kettőnkön kívül.
Hirtelen megmozdultunk; Greg tett velem egy 180 fokos
fordulatot, majd ellökött magától; olyan erővel, hogy a földre huppantam. És
ekkor megláttam a sötét tömeget; csuklyások hada vett körül bennünket. Rosszat
sejtettem.
Azonnal felálltam, hogy Greghez siessek, de a következő
pillanatban a lépést tenni készülő lábam odakötött a betonhoz.
Greg mögött megjelent Russell és szíven szúrta sötéten
fénylő ezüsttőrével. A srác felnyögött a fájdalomtól, én pedig felsikítottam. Azonnal
odarohantam hozzá.
Russell kihúzta tőrét és hitetlenkedve nézte hol a srácot,
hol pedig a gyilkos eszközt. Mintha nem erre számított volna…
- Greg! Greg! Ne tedd ezt velem! Maradj itt, hallod?
Próbáltam szólongatni, de egyre nehezebben vette a levegőt;
tüdeje átszakadt, vére óriási patakokban folyt ki sebéből, összemocskolva így
engem is. De ez egyáltalán nem izgatott. A legfontosabb az volt, hogy valahogy
megmenthessem.
Halálra voltam rémülve. Ha ez egy rémálom, gyorsan ébredjek
föl végre!
Könnyeim megállíthatatlanul záporoztak, lábaim
össze-összecsuklottak az egyre nehezebbnek tűnő Greg alatt. Végül a betonon
kötöttünk ki; nem bírtam már tartani. A srác még megfogta a kezem; kezét az
enyémbe csúsztatta. Megpróbált beszélni, nagy levegőt vett, de ezzel csak azt
érte el, hogy rátört egy köhögési inger.
- Csss. Ne beszélj! Minden rendben lesz… - Pedig dehogyis
lesz! Már most sem volt rendben semmi…
De Greg tovább erőlködött. Nehezen formálta meg a szavakat
és óriási erőfeszítésébe tellett beszélni, de mégiscsak megtette. Hangja
akadozó és halk volt, de így is tisztán értettem, amit mondott és majd
megszakadt a szívem a fájdalomtól.
- Jill… Sze…ret…lek… - és megszorította a kezem; szemében
könnyek csillogtak.
A könnyeimtől már alig láttam, de szájára egy apró csókot
leheltem, mire Greg hálásan rám mosolygott.
Hirtelen a kezemben lévő kéz szorítása meggyengült, majd el
is enyészett és a srác szemeiben lévő fény végleg kialudt. Meghalt. Én pedig
sírva zuhantam mellére; tudtam, hogy az én életemnek is ezzel… itt a vége.
Ez lett az eddigi legjobb rész amit írtál...Imádtam *-* Még így is hogy megölted Greget :( De igazad van ez így a jó :) Ügyes vagy...Puszi<3
VálaszTörlésKöszönöm :D Örülök, hogy tetszett ^^
VálaszTörlésÉn is nagyon sajnáltam, de kellett bele ez a kicsi dráma :/
Puszi :) <3
úristenúristenúristeeeen*o* végre kimondta*-*I-má-dom.csak ennyit tudok írni*.*
VálaszTörlésÖrülök neki, hogy imádod ^^
VálaszTörlés