10.fejezet

Sziasztok! :) Bocsi, hogy nem tudtam a hosszú hétvége alatt hozni a kövit, de nem volt még akkor kész :/ Utána asszem szerdán már megvolt a történet, de annyira nem volt időm frissíteni, hogy mostanáig porosodott a gépemen... xD
Új rekord: 15 oldal :D És nagyon imádom *-*
Megtudjuk mi történik Greg halála után: elbukom a küldetést, miszerint jó író leszek, vagy tudok még valami olyat, ami érdekel benneteket? :D Rossz döntés volt kinyírni Greget, avagy egy új fejezet kezdődik, ahol ezt megbocsájtjátok nekem? :P
Nagyon jó szórakozást kívánok a részhez! ^^
xoxo: Ann :)

10. fejezet: Sivár élet egy igazságtalan halál után

Aki ismer, az rád néz és tudja. Tudja, ha fáj, hogy szétszakadtál legbelül, tudja minden szó nélkül, ha nem; és azt is, hogy mikor rejted több kilónyi festék mögé az arcodat. Hogy mikor takargatsz valamit, vagy épp rejted el magad úgy, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki sem arra, hogy baj van. Méghozzá nagy. De azt nem kell mindenkinek tudnia. Miért is kellene. Úgysem tudnának mit kezdeni vele, hiszen neked kell megoldanod, talpra állnod, meg minden. Nekik úgyis csak egy hiszti lesz a sok közül. Miért is lenne más. Közben meg nem az. Köze nincs a hisztihez.

*Jill szemszöge*

Nem tudtam abbahagyni a sírást. Egyszerűen nem ment. Pont mikor rájövök, hogy ő az életem, elveszítem. Ez így nem igazság!

Még mindig Greg mellkasán feküdtem, könnyeimmel eláztatva véres pólóját. Mit meg nem adtam volna azért, hogy felüljön, felnevessen, és azt mondja: csak vicc volt! De már tudtam, hogy ez nem fog megtörténni. Soha többet nem hallom őt nevetni és soha többé nem lesz már velem.

Hirtelen egy hangot hallottam a fejem fölül.

   -   Milyen kár. Igazán nem kellett volna meghalnia… Helyetted.  Helyettem? Mégis mit jelentsen ez?

Russell felnevetett zavart arckifejezésemet látva.

   -   Emlékszel még rám, Jill? Tudod: én vagyok az, Russell bácsi.

Bólintottam. Nagyon jól tudtam ki ő: a szüleim és immár a szerelmem gyilkosa. Tovább folytatta mondanivalóját.

   -   Nos, ha tudod, ki vagyok, nyilván emlékszel még a 15 évvel ezelőtti eseményekre. Anyádékon egy nyakláncot követeltem, ami, mint később kiderült mindvégig nálad volt. De felszívódtál és nem találtalak; éveken át hajkurásztam a nyakéket. De most már kezd elfogyni a türelmem. Add ide, és nem esik bajod, Jill.

Gregnek emiatt a tetves nyaklánc miatt kellett meghalnia? Legszívesebben ripityára törném. De ha Russellnek fontos, akkor nekem is az. Határozottan válaszoltam.

   -   Nem. Sosem volt és soha nem is lesz a tied a nyakék, Russell. Ne is álmodj róla!

Nagybátyám arcán ördögi mosoly terült szét erre a mondatomra.

   -   Most írtad alá a halálos ítéletedet. A nyamvadt kis barátod halála kíméletes lesz a tiedhez képest! – sziszegte.

A ’nyamvadt’ szóra bedurrant az agyam. Olyan gyűlöletet éreztem, hogy ha szemmel ölni lehetne, Russell már háromszor meghalt volna. Bosszúra szomjaztam. Fájjon neki, ahogy nekem is fáj!

A tenyeremben valami meleget érzékeltem és óriási döbbenetemre egy tűzlabdát tartottam. Bár ez a tűzgömb sok magyarázatot kívánt, mégsem állhattam neki gondolkozni; az életem volt a tét, a felgyülemlő kérdéseket későbbre, nyugisabb időkre halasztottam magamban. Csak egy pillanatig haboztam, aztán Russellre irányítottam a varázslatot.

Nagybátyám egy pillanatra meglepődött, majd nevetve megtapsolt.

   -   Gratulálok, Jill! Már érzelmi mágiát is tudsz használni? – Társaihoz fordult. – Élvezet lesz megölni, mi? – Pribékjei gúnyosan felröhögtek.

Érzelmi mágia. Ez azt jelentené, hogy a haragom szülte azt a tűzgömböt? Megpróbáltam annyira egybesűríteni a haragomat és a keserűségemet, hogy egyfajta sortüzet hozzak vele létre, majd Russelre és bandájára küldtem őket. Legnagyobb sajnálatomra mindet kikerülték.

   -   Csak ennyit tudsz, picinyem? – mondta Russell. – Csalódtam benned. Azt hittem kicsit jobb vagy, elvégre 15 éved volt felkészülni erre az ütközetre. Na, de sebaj! Russell bácsikád megmutatja, hogy is kell ezt csinálni! – Lehunyta szemét és széttárva karjait monotonon mormolni kezdett.

Éreztem, hogy bármit is idéz meg, az számomra végzetes lehet, így arra gondoltam, hogy amíg csukva van a szeme, addig támadom.

El is indítottam újabb tűzgömbömet, de az nem talált célba: a Russell körül felgyülemlő sötét energianyalábok egyszerűen eltérítették. Nem maradt más hátra, csak a menekülés. Elkezdtem futni, hogy minél távolabb kerülhessek Russelltől, de ő addigra már befejezte a varázslatát. Egy óriási tornádó közeledett felém, felőrölve a betont és kitépve a füvet. Megpróbáltam fokozni már így is megfeszített iramú tempómat, de a légörvény elkapta a lábamat és magával rántott. A tornádóban lévő kisebb-nagyobb aszfaltdarabok mélyen belevágtak a testembe, pokoli fájdalmat okozva ezzel. Végül, mikor már megadtam volna magam a kínnak, a tornádó kidobott örvényéből, jó pár méterre Russelléktől. Olyan szerencsétlenül estem, hogy a jobb bokám eltört és az orrom vére is eleredt.

Marha jó. Eddig se volt esélyem ellenük, de törött lábbal már nullára csökkent a túlélés lehetősége…

Russellék megindultak felém, mivel túl messze voltam tőlük ahhoz, hogy tovább játszadozhassanak velem. Lassan jöttek; ki akarták élvezni a félelmemet, amíg ideérnek és végeznek velem. De én nem rettegtem; csupán a végletekig elkeseredett voltam.

Amíg a földön ültem – mást nem nagyon tudtam csinálni – az órám elütötte az éjfélt; de valahogy a sajgó lábam, a vérző orrom és a közeledő Russell jobban izgatott, mint a pontos idő. Pedig az a pillanat se volt utolsó. A pillangó a 24. szárnycsapás után lerepült a nyakláncról és tovalibbent.

Russell egy kicsit meghökkent: azt hitte, készülök valamivel, de miután látta, hogy még mindig kiszolgáltatott vagyok, felkacagott.

   -   Elgondolkodtató, hogy egy olyan nyakláncot hajkurászok, ami veszély esetén pillangókat ereget. Szánalmas. De hát mit csináljak, ha nekem ez kell?

Habár Russell még messze volt tőlem, vészesen közeledett és így lassan úrrá lett rajtam a halálfélelem. A halál gondolata nem aggasztott; inkább az, hogy úgy fogok meghalni, hogy nem küzdhettem az életemért; semmit sem tehettem Russell ellen. Ő nekem túl erős volt.

Ahogy követtem szememmel nagybátyám közeledő és gyilkos alakját, a távolban arra lettem figyelmes, hogy a szélnek eresztett pillangóm körözni kezd, majd végül egy örvénylő, nagy fehér átjárót hoz létre. És nagy szerencsémre ezt sem Russell, sem a pribékjei nem vették észre.

Őrülten járt az agyam, hogy hogyan jussak el odáig úgy, hogy legyen valamekkora előnyöm. Aztán rájöttem, hogy az eddig megidézett gömbjeim is gondolati úton valósultak meg, így ha koncentrálok, talán sikerül törött lábbal is futnom. Összeszorított fogakkal feltornáztam magam álló helyzetbe, nagy levegőt vettem és megindultam. Ahogy gondoltam: a lábamban lévő fájdalom kissé enyhült a varázserőm hatására, így nagyobb sebességre kapcsoltam. Elsuhantam a bénultan álló Russell mellett, aki, miután leesett neki a tantusz, visszafordult csatlósaival. De én ekkor már jóval előttük voltam; elértem Greget.

Greg… Ahogy megláttam vérbe fagyva a betonon, a koncentrációm megtört és a fájdalomtól sikoltva a földre zuhantam. De nem adtam fel: ismét felálltam és fél lábon ugrálva továbbindultam a kapu felé. De hirtelen megálltam. Még ha már nem élt is; nem hagyhattam csak úgy ott a betonon…

Visszaugráltam és átkulcsolva kezeimmel a mellkasát, húzni kezdtem az átjáró felé. Bár meglehetősen lassan haladtam, nem érdekelt: az istennek se hagytam volna ott Greget.

Russellék, miután látták, hogyan kínlódok, nem siettek annyira; biztosak voltak benne, hogy utolérnek. Még bíztattak is a távolból.

   -   Gyerünk! Menni fog, kislány! – mondta valaki a tömegből.

 Russell is előreordított nekem.

   -   Ha megvársz, segíthetünk is!

De én csak rendületlenül ugráltam tovább a kapu felé és végül el is értem azt. Egy pillanatra megálltam; rendesen kifáradtam és már tényleg csak nagyon keveset kellett mennem. Russellék még mindig nem izgatták magukat, bár már mindegyikük kezében egy-egy ezüstös villám volt. Biztosra akartak menni.

Újra elindultam és pár ugrásból el is értem az átjárót. Greget egy kicsit elengedtem, hogy fogást változtathassak rajta, mert már a kezem is nagyon sajgott.

Már épp hozzákezdtem volna, hogy valahogy felemeljem, amikor valami hátulról megragadta a derekamat és magával rántott az átjáróba.

Pár pillanattal később egy réten fekve tértem magamhoz; valamivel előttem ott állt a kapu. Rájöttem, hogy Greg még odaát van. Nagy fájdalmak árán, de újra felálltam és megindultam visszafelé.

De valaki lefogott. Karjaimat megkeresztezte a hátamon, így erősen tarthatott és én csak ficánkolni tudtam. A kapu elkezdett bezáródni, amitől én teljesen kétségbeestem és még jobban ki akartam törni a szorításból.

   -   Eressz el! Hallod?! Azt mondtam, eressz! Engedj már el!! – ordítottam.

De ő továbbra sem engedett és mindaddig fogva tartott, míg az átjáró be nem zárult. Még egy pillanatra hallottam Russell üvöltését, de ő már nem jutott át a kapun.

A szorítás enyhült, és én térdre estem; nem hittem el, hogy nem tudtam Gregen segíteni, még most sem. Pedig sikerült volna, ha az a valaki…

Oltári dühös voltam; meg akartam tudni, ki volt az és azonnal eltávolítani az élők sorából.

Hátrafordultam és magam mögött egy barna hajú, barna szemű, kissé borostás srácot találtam. Öltözéke leginkább egy kalandregény figurára hajazott: fehér, bő inge bele volt tűrve barna nadrágjába, az pedig barna csizmájába. Derekán különféle erszények és fegyverek sorakoztak, csuklóján bőrláncok. Ott állt, karjait összefonva a mellkasán; rám se hederített és őszintén szólva én se akartam vele foglalkozni, annak ellenére, hogy mást gondoltam. Sose voltam az a ’gyerünk-és-rendezzük-le’ típus; én, ha valakit utáltam, azt messzire elkerültem, akár egy leprást. Nos, az előttem álló srác is ebbe a kategóriába tartozott, így tudomást se véve róla megpróbáltam felállni.

De ahogy felemelkedtem, megtört az egyensúlyom és a földön kötöttem ki. Persze ő meg se mozdult, hogy esetleg segítsen. Miközben puffogtam magamban és újra fel akartam állni, megszólalt kellemesen mély és kissé karcos hangján, bár nem ilyen szövegre számítottam tőle.

   -   Ha abban reménykedsz, hogy cipelni foglak, ne is álmodj róla.

Ekkora egy bunkót! És én még reménykedtem, hogy talán rendes, csak én ítélem meg rosszul. Ebből az egy mondatából megállapítottam, milyen "kasztba" tartozik ő, elég sok dolgom volt már ilyenekkel. Ő volt az a típusú pasi, aki mindenkinél jobbnak érezte magát, egója a csillagokat súrolta és az élő fába is belekötött.

Nem sok ember veri ki nálam a biztosítékot, de ő volt a példa az egyik olyanra, amelynél felment nálam a pumpa.

   -   Nem is kértem.

És újra megkíséreltem a felállást, de megint csak elestem. Egyszerűen éreztem, hogy nem fogja tudni kihagyni és megint be fog szólni.

   -   Ha megtennéd, azért lehet, hogy meggondolnám, esetleg segítsek-e. 

Elegem volt belőle, ráadásul a fejem is fájni kezdett.

   -   Kizárt. – feleltem.

Szórakozott velem a ’megtörlek-ha-addig-élsz-is’ játékot űzve. Semmi kedvesség nem volt benne. Azt viszont nem tudhatta, hogy ezt már másokkal ezerszer eltáncoltam és már immunis voltam: tudtam, hogy csak a büszkeség arathat győzelmet. Már úgyis csak ennyi maradt nekem…

Végre valahára sikerült megállni a lábamon – persze csak az egyiken, mert a másik még mindig pokolian fájt. Sürgősen el kellett indulnom valahova, hogy ellássák és hogy szállást kaphassak éjszakára.

Két választási lehetőségem volt, hogy merre induljak: jobbra, az erdő felé vagy balra, ahol – bár meglehetősen távol - valamicske fényt láttam, ami egy házból is kiszűrődhetett.

Mivel az erdőben nem tudtam volna boldogulni egy lábbal, így megindultam a fény felé. Nem törődtem „megmentőmmel”, el se köszöntem tőle.

Azonban pár méter megtétele után megragadta a karom és újból megállásra késztetett. Ha nem egy lábon kellett volna állnom, biztos, hogy bokán rúgtam volna.

   -   Nem arra megyünk. – Ennyit mondott összesen.

   -   Megyünk? Én? Veled? Sehova! – És próbáltam kirángatni a karomat a kezéből.

De neki ez meg se kottyant, csak húzni kezdett maga után; persze csak annyira, hogy el ne essek. Kb. 15 perc rángatózás után beletörődtem, hogy a kezem szinte hozzákötött a tenyeréhez és nem tudok kiszabadulni; engedelmesen mentem utána. A fejem még mindig pokolian fájt; mintha satuval szorították volna össze a koponyámat.

Hirtelen annyira megszédültem, hogy meg kellett állnom. Ő hátrafordult; nem értette mi van, de arckifejezésemet látva azonnal elengedett. Forgott velem a világ, a körvonalak elmosódottak voltak, szörnyű hányinger kerülgetett.

A srác kérdezett valamit, de nem értettem mit mond; csak megragadtam a karját, az egyetlen pontot, ami most biztos volt. Bár küzdöttem az ájulás ellen, végül legyőzött. Azt még éreztem, ahogy erős karok kapnak el esés közben, de aztán rám hullt a sötétség. 

Fojtott hangok zajára ébredtem fel valamivel később. A fülem sípolt, a fejem pedig még mindig szaggatott; egyszerűen nem volt erőm kinyitni a szemem.

   -   Szerinted meddig lesz még eszméletlen? – Ez egy új hang volt, de ahogy hallottam, nem lehetett idősebb nálam.

   -   Nem tudom, Cedric. Tudod, hogy az itteni levegőhöz hozzá kell szoknia az embernek. Mindig émelygéssel jár a világok közti mászkálás, ráadásul ő meg is sérült. De szerintem nem tart már sokáig. – Ezt a hangot felismertem: Bunkó uraság volt az.

Végre abbamaradt az idegesítő fülsípolás és ki tudtam nyitni a szemem. Fejem fölött fákat láttam, amelyek kitakarták az égboltot, így rögtön tudtam, hogy egy erdőben vagyok.

A következő pillanatban egy fiatal srác hajolt fölém mosollyal az arcán, de én annyira megijedtem, hogy fel akartam emelkedni, majd elhúzódni tőle; de ezzel csak azt értem el, hogy lefejeltük egymást. A srác eléggé fájlalta a homlokát, de azért felnevetett.

   -   Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Jobban vagy már?

Nem tudom miért, de a kezdetektől fogva megbíztam benne; nem féltem tőle.

Lehetetlenül kék, óceán színű szemében vidámság csillogott, barna haja kissé össze volt tapadva az izzadtságtól, de még így is nagyon aranyossá, kissé jókisfiússá tette. Összeségében kedvesnek tűnt.

   -   Igen, köszi.

   -   Akkor jó. A lábadat egyelőre sínbe raktam; majd reggel alaposabban megnézzük, a sebeidet pedig lekezeltem. Elárulod a neved? – Meghatott az udvariassága és a kedvessége.

   -   Jill. 

   -   Szép neved van, Jill. Engem Cedricnek hívnak, a srácnak pedig, aki elhozott, Shannon a neve. Ha a táborhoz érünk, ne ijedj meg: van még 3 társunk, akik elmentek hozni neked valami ehetőt, plusz tűzifáért, hogy megmelegedhess kicsit. Fel tudsz állni?   

Cedricre támaszkodva lassan, de biztosan eljutottunk az említett táborig, ami egy tűzrakó helyből, pokrócokból és különféle személyes holmikból állt. Cedric leültetett az egyik tűz körüli fatönkre és folyamatosan szóval tartott, amíg meg nem jöttek a többiek. Shannon azonban hozzám se szólt. Mondjuk nem is hiányzott a bunkó stílusa.

Miután a többiek is megjöttek, a pattogó tűzön megsütötték a nekem szánt húst. Én már farkaséhes voltam; nem törődtem azzal, hogy mennyire leszek maszatos vagy mennyire eszek rondán. Láthatóan ez őket sem zavarta, inkább mosolyogva figyelték, hogyan pusztítok el mindent a nyársról.

Mikor befejeztem az evést, újra Cedric vette át a szót és bemutatta a megmaradt 3 srácot. Az egyiket Bryantnek hívták; körszakálla kissé komolynak, erős válla és háta veszélyesnek tűntették fel, de alapvetően nyílt és barátságos volt a tekintete. A mellette ülő napbarnított bőrű, fekete hajú srácnak Alaric volt a neve. Ő volt a társaság bohóca; folyamatosan viccelődött és mosolygott. A harmadik delikvens egy fekete, hosszú hajú srác volt: Daniel, aki számomra kicsit visszahúzódónak, de rendkívül eszesnek tűnt.

Miután összeismerkedtem a fiúkkal, Cedric megkezdte vallatásomat.

   -   Jill, elmondod, mi történt veled? – Bár éreztem, hogy valamilyen szinten kötelességem lenne elárulni nekik – elvégre szállást, ennivalót adtak -, mégsem tudtam még szavakba önteni a dolgokat.

   -   Ne haragudjatok, de nem szeretnék erről beszélni - és szomorúan rájuk mosolyogtam.

Shannon erre a mondatomra hangosan felhorkantott. Nem szóltam semmit, de Alaric helyettem is feltette a kérdést.

   -   Neked meg mi bajod van? – Shannon kifakadt.

   -   Hogy mi?! Arra nem képes, hogy elmondja mi történt, miután mindent megtettünk érte? Ha nem fogja fel, hogy hálával tartozik, akkor talán tök fölösleges volt megmenteni. Én többet vásárra nem viszem helyette a bőröm, az biztos.

Shannon szavai beletapostak a lelkembe. Legszívesebben odamentem és felpofoztam volna, de úgy éreztem, hogy nem éri meg a fáradtságot. Ehelyett csak rá néztem, ő pedig állta a tekintetemet. Végül én voltam az, aki hamarabb befejezte a dolgot: éreztem, hogy kerülget a sírás és ki fog belőlem törni az egész napi idegesség és borzalom. Minél távolabb akartam kerülni tőlük; nem akartam, hogy túlságosan gyengének tartsanak. Felálltam és az erdő mélye felé bukdácsoltam, de még a tisztás széléről visszafordultam és Shannonra néztem. Fáradtan, keserűen és halkan szólaltam meg.

   -   Akkor csak hagyj meghalni – suttogtam és bementem az erdőbe.

*Shannon szemszöge*

   -   Akkor csak hagyj meghalni.

Bár tudtam, hogy valószínűleg rendesen Jill lelkébe gázoltam, mégsem éreztem úgy, hogy ne lett volna igazam.

Hallani akartam, miért kellett megmentenem, mi történt vele. Ennyit igazán megtehetett volna, de ő inkább sértetten elvonult. Hisztis liba…

A többiek haragvó pillantását figyelemre sem méltatva lefeküdtem a fekhelyemre; nem voltam hajlandó tovább fennmaradni. Éppen elvackoltam magam, mikor Alaric lehúzta rólam a takarót és belerúgott a lábamba.

   -   Áú! Normális vagy?

   -   Inkább te nem vagy normális! Egyszer az életben nem tudtál volna rendesen viselkedni?! Az egy dolog, hogy velünk bunkó vagy; mi már megszoktuk. De amikor rád nézett, nem vetted észre, hogy mennyire fáj neki? Igazán szívtelen vagy. – Visszadobta rám a takarót és dühösen elment lefeküdni.

Emlékszem azokra a szemekre. El kellett ismernem, hogy ilyen szépet talán még nem is láttam. Gyönyörű, sápadt búzavirág-kékek voltak, amelyekbe ha belenéztem, leginkább egy nyári mező jutott az eszembe. De a szépségük ellenére azokban a szemekben mérhetetlen keserűség, fájdalom, élet- és önutálat csillogott.

Daniel megszólalt. 

- Szerintetetek nem lesz baja?

Bryant erre a mondatra azonnal felállt.

   -   Megyek és visszahozom.

Cedric megállásra intette.

   -   Inkább hagyjuk lenyugodni kicsit. Ha úgy érzi, jobban van, úgyis visszajön. – Ezzel mindenki nyugovóra tért.

Kivéve engem, ugyanis csak forgolódtam a fekhelyemen és az álom messze elkerült. Mikor már vagy 2 órája virrasztottam, felkeltem és odaültem kicsit a tüzet piszkálni, hátha rám jön az álmosság. Ahogy leültem az egyik tönkre, akaratlanul is Jill rögtönzött ágya felé fordítottam a fejem, amely még mindig üresen állt; tulajdonosa nem tért még vissza. Hol a fenében lehet ennyi ideig? Még a leghisztisebb ember is lenyugszik 2 óra alatt. Amilyen szerencsétlen, biztos eltévedt. De ez engem miért izgat, most őszintén?

Hiába próbáltam azonban elhessegetni a lelkiismeretfurdalás érzését, mégis ott volt és nem hagyott nyugodni.

Végül feladtam a küzdelmet; felálltam és Jill keresésére indultam.

*Jill szemszöge*

Ahogy bóklásztam az erdőben, meghallottam egy kisebb vízesés hangját. Pont erre volt most szükségem. A hang irányába fordulva percek múlva rá is leltem. Tiszta, kék vize hűs volt, ahogy beleérintettem a kezem. Megmostam az arcom, aztán leültem a partjára. Felhúztam a térdemet, ráfektettem a fejem, becsuktam a szemem és hagytam, hogy mindent lecsendesítsen a lelkemben. A csobogó víz hangja mindenemet átmosta és kezdtem végre úgy érezni, hogy lenyugodtam és végig tudom gondolni a mai nap eseményeit, esetleg a kérdéseimre is válaszolhatok.

Egy: Tudok varázsolni.

Első kérdés: Ha képes vagyok minderre, eddig miért nem vettem észre és miért nem használtam?

Válasz: Nem tudom. Talán ahhoz volt kötve, hogy elérjem a 18-at, vagy elfelejtettem, hogyan kell. Elvégre egy suli sem tart bűbájtan tanórát, kivéve a Roxfortot, de az nem itt van.

Kettő: Az előzőek alapján az álmaim teljes mértékben valósak voltak; régen hozzátartozott az én, és a családom életéhez is, hogy varázsoljunk.

Második kérdés: Mi változott? Mégis ki, és a legfontosabb: mi vagyok én? 

Válasz: Ezt sem tudom. A múltamat eddig is homály fedte; nem kéne ezen annyira fennakadnom.

Három: Russell megölte Greget, a nyakláncomat akarja, engem pedig eltenni láb alól.

Harmadik kérdés: Miért olyan fontos az a nyaklánc a nagybátyám számára? Greg tényleg emiatt halt meg?

Válasz: Nem unod még, hogy saját magaddal beszélgetsz? A válasz erre is egy ’Nem tudom.’.

Semmit sem értettem az egészből, a bennem kavargó gondolatok csak összezavartak. Amit biztosra tudtam, az az, hogy Greg már nincs többé, én pedig egy másik világba kerültem, ahonnan lehet, hogy nincs többé visszaút.

Vajon mi van az intézettel? Megtalálták a holttestet? Észrevették, hogy eltűntem? Lily most biztos halálra aggódja magát, Claire pedig röhög a markába.

A szívemben mérhetetlen fájdalom honolt: úgy éreztem, hogy én így tovább nem tudok élni. Talán, ha Shannon nem hozott volna át, akkor megoldódna ez a problémám. De azzal Greget nem mentettem volna már meg. Valahogy… egyfajta bűntudatot éreztem, hogy Russell célpontja én lettem volna és mégis Greg halt meg. Ha nem mentünk volna ki az éjszaka, talán nem történt volna meg a dolog. Vagy ha nem lenne a nyaklánc. Vagy ha már itt tartunk: nem lennék én. Ha Russell 15 évvel ezelőtt alaposabb munkát végzett volna, akkor most nem lenne annyi probléma. Mégis miért történtek úgy a dolgok, ahogyan történtek? Gyűlölöm magam és az egész világot.

Elmélkedésemből egy zaj riasztott fel. A hang forrása valahol a magasban volt: fölnéztem és egy rendkívül visszataszító lényt láttam, amint fülig érő vigyorral lesi minden mozdulatomat. Öreg, ráncosra aszott arcában kicsiny, gonosz szemek ültek, melyekben gyilkolási vágy csillogott. Hosszú körmeivel négykézláb kapaszkodott egy vastagabb fa ágán és nagyon nem nézett ki úgy, mint aki hajlandó lenne elengedni. Most mit csináljak…

Habár fogalmam sem volt, hogy merre menjek, óvatosan felálltam, majd ahogy csak tudtam, elkezdtem a tábor felé futni. Vagy legalábbis amerre sejtettem, hogy van a tábor. A lény a fákon ugrálva sebesen követett: törött lábammal szinte semmi esélyem se volt ellene. Többször hátra néztem: nem tudtam, mikor ugrik a nyakamba és harapja át a torkom.

Ahogy erőmet megfeszítve rohantam, hirtelen valami elkapott és nekipréselt az egyik vastag törzsű fának. Eszemet vesztve kezdtem el ficánkolni, de egyre inkább remegtem: a halálfélelem úrrá lett rajtam. Már épp sikoltani akartam, mikor befogta a számat és rám szólt.

   -   Igazán befejezhetnéd a kapálózást. – A hang nagyon ismerősnek tűnt.

Kinyitottam a szemem és Shannonnal találtam szemközt magam. Istenem, hogy mennyire örültem most neki! Szemében némi aggodalmat véltem felfedezni, de végtelenül nyugodt volt. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi elől is menekültem és én is befogtam szólni készülő száját.

   -   Van itt valami… - súgtam neki.

Újra meghallottam a lombok neszezését; megböktem Shannont, hogy erre gondoltam. Ő hátat fordított nekem és még jobban a fához préselt, szemével a sötétséget kémlelte; kezében már megvillant ezüstösen fénylő kardja.

A lény hirtelen és gyorsan támadt. Shannon megpróbálta lekaszabolni, de valahogy mindig elsuhant a penge éle elől, hihetetlen sebességgel ugrált a srác körül. Végül a förmedvény egyik karmos kezével akkorát suhintott a fiúra, hogy az majd 2 métert repült. Feje óriásit koppant az egyik fán, majd eszméletét vesztve terült el a földön. Rám tört a pánik.

   -   Shannon! Shannon!

Azonnal odarohantam hozzá és próbáltam felébreszteni, de meg se moccant. A lény eközben megunta a pihenést és újra engem vett célba. Nem vártam meg, amíg elér, újra futni kezdtem, de alig tettem meg öt métert és felbuktam. A lény utolért; rám ugrott és karmos kezeivel markolászni kezdte a torkomat. Éreztem, hogy fogy a tüdőmből a levegő, de ahogy próbáltam lélegezni, a nyakamat mindig erősebben fogta. A táj már elmosódott az oxigénhiánytól, mikor a szorítás megszűnt és én végre újra kaptam levegőt.

Heves köhögési roham jött rám a fuldoklás hatására, de végre lélegezhettem és csak ez számított. Miután rendesen kaptam levegőt, kinyitottam a szemem. Láttam, amint Shannon leereszti kardját: újból megmentett. Levágta a bestia fejét, annak kék vére teljesen beborította.

Shannon odajött hozzám; leguggolt velem szemben, megnézte a nyakamat és minden nagyobb sérülésemet. Bunkózás nélkül dorgált meg.

   -   Legközelebb ne hagyd el egyedül a tábort és vigyázz a koboldokkal.

Meleg, barna szemében nem láttam mást, csak megkönnyebbülést, hogy jól vagyok és nem esett bajom; nem volt benne neheztelés vagy harag, hogy ’újból vásárra kellett vinnie miattam a bőrét’.

És itt tört el nálam a mécses. Shannon összerezzent sírásom láttán, majd leült mellém, és nagyot sóhajtott. Most először kívántam, hogy legyen velem bunkó és közömbös; legyen egy rohadék, vessen a farkasok elé, amiért ilyen hülye vagyok, hogy egyedül császkálok el egy rohadt erdőben az éjszaka közepén.