1.fejezet

Itt is van az első fejezet :D Képeket majd később rakok fel, addig is trust your imagination! ;)
xoxo: Ann :)

1.fejezet: 15 évvel később

„Amikor te eldöntöd, hogy most aztán nem kell senki, na akkor fut be az életedbe majd az összes létező szál, mind, amelyik képes ezt megcáfolni. Keresztülhúzzák a számításaidat, aztán csak ott csücsülsz ölbe tett kézzel, hogy igazából tényleg vannak dolgok, amihez egyszerűen porszem vagy, és képtelen azt befolyásolni.”

Oravecz Nóra

- Mama! Mama! Ne!

- Basszus, Jill! Ne ordítozz már itt éjnek évadján, mint valami ovis!

- Bocs, szivi, de egyrészt reggel 7 óra van, másrészt nem ordítottam, hanem a te radarjaid túl nagyok. – Pedig dehogyisnem ordítottam. Már megint álmodtam.

- Kussolj! Még egy szó és megtéplek! – Hogy oda ne rohanjak…

- Ha nem tetszik valami, el lehet menni. Ott a kinti kanapé is, vagy cuccolj át valahova, mit bánom én. Hidd el, nem hiányoznál…

- Menj el te! Én nem nyomorgok!

- Még hogy én?! Édesem, én jóval több ideje vagyok itt, és ez az én saját, különbejáratú szobám! Az más kérdés, hogy Mrs. Watsonnak kedve szottyant tegnap ide beosztani, attól még nem a tied! Szóval, ha valakinek joga van kitessékelni valakit innen, az én vagyok! Pakold át a csinos fenekedet az alompajtásaidhoz, hadd legyen együtt a három gráCica, a többit elintézem a nevelőkkel. Stimmt?

- Stimmt, a fene enne meg! Végre egy normális mondat, ami elhagyta azt a be nem álló szádat! Ha nem tudok visszaaludni, halál fia vagy! Na csá!

- Neked is nyugodalmas jóreggelt, ribikém!

 

A nevem Jill McCormick,17 éves vagyok és egy árvaházban élek. 

Az előbb elküldött szőke macskalady az egyik „jóakaratú” barátom: Claire Evans. Ő és zárt cicaköre mindennaposan megkeseríti az életemet. Mondanom se kell, hogy baromira örültem, mikor az egyik jóeszű nevelő beosztotta az én szobámba aludni, hogy végre „összerázódjunk”. 3 év után szerintem ez eléggé felesleges lépés volt. Hál’ istennek, ilyen apokalipszis-váró hölgyemény csak egyetlen-egy van az intézet falai között.

Amúgy az árvaházba állítólag 3 évesen kerültem. Állítólag, ugyanis én nem nagyon emlékszem erre. Vagyis… inkább hülyeségekre. Pont, mint a mai álmom. Álom vagy valóság? Vagy pszichológus kellene? Elvégre varázslat és csoda nincs, ezt a fizikatanárom is a fejembe verte a jegyeimet elnézegetve. De akkor mért álmodok ekkora baromságokat? 

Ez a mai nem az első volt, szinte minden héten megajándékoznak az égiek egy effajta álommal, én pedig kegyeskedek nem örülni neki. Talán ezért zaklatnak vele folyton-folyvást... Fel kéne adnom és végre diliházba kerülni?

Ha már ilyen szépen kezdődött ez a szombat reggel, elmentem lefürödni az álom miatti rémületszagú izzadságot, felöltöztem és lementem az ebédlőbe.

A southville-i Szent Katalin Intézet apraja-nagyja (kivéve Claire-t) már a reggelihez készülődött. 
Ahogy a sorban álltam, valaki megölelt hátulról.

- Jill! Jill!

- Szia Adam! Miújság, nagyfiú? Hogy vagy?

- Egész jól, bár a paradicsomot nem szeretem. Megennéd? Légyszi!

- Mit is mondtál tegnap Adam? Hogy feleségül fogsz venni? Az én férjemnek, igazán daliásnak és erősnek kell lennie!

- De… - Kíméletlenül félbeszakítottam.

- Akkor ahhoz, hogy te legyél a következő Terminátor, és egyben a férjem, meg kell enned azt a paradicsomot. Szóval, hajrá! – Adam 7 éves fejjel óriásit sóhajtott.

- Rendben, megeszem, de csakis miattad. – Meg kéne zabálni…

Adam és a többi kis vakarék miatt nem mentem még el innen. Plusz még a pótanyám - és egyben főnevelőnk – Lily Woods miatt. Ők az életem értelmei, csak ők vannak nekem. Lily kiskorom óta nevel, én pedig az ő segítségeként a többi kicsit. Néha ez eléggé fárasztó, de szerintem igazán megéri velük foglalkozni.

Átvettem a reggelimet és széjjelnéztem az ebédlőben hely iránt. Lily a szokásos asztalunknál ült és bőszen integetett nekem. Lehuppantam az ősöreg asztalhoz az ősöreg székre és hátradőlve kipihentem azt a hosszú utat, amit a sortól az asztalig megtettem. Ma reggel az a 3 méter is sok volt.

-         Hú, de le vagy karikásodva! Megint az álmok? – Azon kevés emberek közül, akik tudták, hogy mi a dilim, Lily volt az egyik.

-         Na, mit gondolsz? A katalizátor Claire volt.

-         Büszke vagyok rád, hogy egy éjszakán át megtűrted magad mellett. Az öreglánynak – itt Mrs. Watsonra gondolt – majd elmagyarázom a helyzetet, hogy sokkal emberibbek vagytok egymással és szükségtelen a továbbiakban egy szobában lennetek, satöbbi, satöbbi.

-         Istennő vagy Lily. Mintha ismernéd a gondolataimat.

-         Tudod: titokban boszorkány vagyok. – Na pont ez a kijelentés nem hiányzott ma nekem.

-         Légy szíves kímélj meg a mágikus hülyeségeidtől. Éppen elég, hogy ilyeneket álmodok.

-         Jó, bocs. Ne haragudj.

-         Nem haragszom. Mi a mai program?

-         Neked semmi, mert amíg ilyen véreres a szemed, nem csinálsz a fekvésen kívül mást. Ha meglátlak a munka 1 méteres körzetében, elnáspángollak.

-         Na ne mondd! Most félnem kéne? De jól van, megpróbálok pihenni.

-         Ez a beszéd! Amúgy… mi újság Greggel?  Tetszik neked?

Ebben a pillanatban a sonkás rántotta egyik fele a gravitációnak engedelmeskedve kifordult a számból, míg a másik fele meg akart fullasztani az utóbbi kérdő mondat hatására. Lehet az időszakos fulladásos halál miatt, de nem vettem figyelembe Lily agyament kérdését.

-         Mi lenne? Hogy jött ez most fel? – De Lily csak nem szállt le a témáról.

-         Naa… Látom ám, újabban hogy néz rád. Tetszel neki.

Gregory Wells egy velem egyidős srác az intézetben és egész jól elvagyunk. De hogy tetszek neki? Ez teljesen abszurd.

-         Mi az, hogy látod, hogy néz? Bolondgomba van a rántottában? Hé, hová mész?

-         Jön a lovagod, úgyhogy elkerülve a párbajt, én már itt se vagyok. Agyő, Jill! – és gyorsan elslisszolt a közelemből.

-         Lily, ezért még számolunk! – kiáltottam utána.