3. fejezet

És itt van a 3. fejezet is :) Tudom, nem tűnik valami hosszúnak, de amikor még nem volt blogom elégnek tűnt és most nem akartam átírni :/ Úgyhogy egyelőre ilyenek lesznek a fejezetek (kb. úgy a 6-7. részig), aztán ha felpörögnek az események, majd hosszabban írom ;) 

És akinek van szabadideje, dobjon meg pár kritikával, mert még ez az első írásom és szeretnék fejlődni :) 

xoxo: Ann :)

3. fejezet: Elmenni kontra nem menni? Az itt a kérdés…

„Tudod, van, hogy csak jön. Nem kérdez, nem érdekli, hogy akarod-e vagy sem, ő csak érkezik, beállít és mindent megváltoztat, átír, felír, ráadásul úgy, hogy semmit sem tudsz tenni ellene, csak annyi választásod marad, hogy élvezd. Nem tudsz irányítani, gondolkodni, nemhogy azzal törődj, hogy mi lesz holnap, vagy később. Valahogy nem megy. Nem látod a holnapot, de nem is kell látnod. Ilyenkor csak elég belebújnod a pillanatba, és örülni annak, hogy átélheted, mert van, aki egy életen át sem kapja meg azokat a perceket, amik neked jutottak. Hogy miért? Mert elfogadja, hogy be kell érnie kevesebbel, aki pedig elfogadja, az nem is kaphat mást.”
Oravecz Nóra

*Greg szemszöge *

- Oké, szia és köszi!

- Szia, nincs mit!

Istenem, hogy lehetek ekkora mamlasz? Bagadozni Jill előtt… Ha nem lenne más dolgom, szégyenemben felkötném magam. Úgy érzem, jót tenne most egy kis pihenés.

Kimenekültem az ebédlőből. Beérve a szobámba, az ajtónak nekidőlve éreztem, hogy valami nem stimmel. Lenéztem. Remeg kezem-lábam. Ember, komolyan, mintha epilepsziás lennék. Idióta. Ennyire kilenni, csak mert elszóltad magad… Nem nekem találták ezt ki. 

Amennyi tünetet produkálok… Ha nem tudnám, hogy szerelmes vagyok, valószínűleg Dr. House-nál is kiköthetnék, mint gyógyíthatatlan beteg. Hideg ráz, de közben melegség önt el, már ha csak rá gondolok, úgy felment a vérnyomásom, akár egy koleszterinesnek és a szívem úgy dobog, mintha nem is egy, de három maratont futottam volna le teljes erőbedobással, megállás nélkül.  

De sikerült a tervem: elhívtam, hogy kiválassza a saját szülinapi ajándékát. Mondjuk, előtte igen sokat gondolkoztam a kivitelezésen, de a lényeg, hogy megcsináltam. Remélem, nem gondolja meg magát és eljön, különben elkezdhetek filózni a B terven.

Lesz egy másik ajándék is: meglepetés bulit szervezek neki, elvégre nem mindennap lesz 18 éves az ember… És aznap – május 24-én – el fogom mondani, mi az, amit igazán érzek iránta. Már ha még nem teljesen nyilvánvaló, hogy totál belezúgtam.

Egyszerűen imádom hullámos, aranybarna haját és a gyönyörű égszínkék szemeit; akárha a legszebb homokos tengerpart nézne vissza rám tiszta vizével és könnyed homoklankáival.

És atyám, azok az ajkak… milyen rég meg akarom már őket csókolni! Sorolhatnám napestig tökéletességeit, akkor is találnék valami újat, valami elképesztően elragadót rajta.

Mindig színesen és lazán öltözködik; akkor érzi legjobban magát, ha nem kell visszafojtania az egyéniségét. Határozott, ám mégsem akaratos; empatikus és mindenkivel megtalálja a közös hangot.

…Jó, kivéve talán Claire-t, Alex-et és Jessicát, de nekik biztos botfülük van.

Ahogy teltek a percek és az órák, próbáltam magam elfoglalni valamivel: TV-ztem, zenét hallgattam, de egyre jobban dobolt a vér a fülemben és ugrott össze a gyomrom. Végül feladtam és az ágyamon feküdve bámultam a plafont, ki tudja mennyi ideig. Ránéztem az órámra, ami lassan két órát mutatott. Ideje lenne készülődnöm.

*Jill szemszöge*

 13:55 perc; a nyakláncomat babrálgatva fekszek az ágyon és gondolkozok – már megint. Elmenjek, vagy ne menjek? Istenem, ez annyira bonyolult! 

Mint már annyiszor, most is kedvtelve nézegettem kis függőmet. Akármi is volt a bajom, ez a nyaklánc mindig erőt adott és megnyugtatott. Amióta az eszemet tudom, a nyakamban hordom és soha nem vettem le, még fürdésnél sem. Ha megpróbáltam, szinte fizikai fájdalmat okozott a hiánya. Tudom, elég abszurd és ésszerűtlen, de tényleg. 

Nem az a szokásos bizsu nyaklánc: mindig is különlegesnek tartottam és úgy is néz ki. Két, napóra-szerű keréken kisebb-nagyobb fogaskerekek vannak, emellett egy olyan naptár, amit a mai napig nem tudtam megfejteni. A naptárkör egytől huszonnégyig van számozva római számokkal; mutatója a naptár közepén lévő nap egy sugara. Az egész szerkezeten egy bronz pillangó áll, ami a festés ellenére szinte élethűnek tűnt.

13:56 perc. El kell mennem. Szeretek Greggel lenni és egy kis friss levegő sem árt. Emlékszem, régebben sokat jártunk ki a játszótérre és a hintában ülve órákon át beszélgettünk, akkor még létfontosságúnak hitt dolgokról. Lily persze halálra aggódta magát miattunk és mindig egy hét szobafogságra ítélt bennünket. De azok a játszótéri délutánok kárpótolták az egyhetes büntetéseket; minden volt, ami szép és jó. De ahogy felnőtté váltunk, ezek a délutánok megritkultak, majd el is tűntek az életünkből. A gondok, a sok rohanás kivett valamit belőlünk és ezekből az alkalmakból. Mégis, az emlékek még nem enyésztek el; élénken élnek bennem.

 

13:57 perc. Mégsem megyek el. Félek az új dolgoktól, így félek attól, hogy mire jöhetnék rá magammal, illetve Greggel kapcsolatban. Félek, hogy beigazolódik Lily sejtése és beleszeretek Gregbe. De én mit akarok? Bár Greg egy mintapasi mind érzelmileg, szellemileg és fizikailag is, mégis…

Ez így túl könnyű. Egész eddigi életemben semmi sem ment karikacsapásra. Pont egy teljesen definiálhatatlan és megfoghatatlan dolog, mint a szerelem történne meg velem a legegyszerűbben? Egyre erősödik bennem az érzés, hogy valami hiányzik. Valami hiányzik.

13:58 perckor végre felálltam az ágyról és elindultam, hogy találkozzam Greggel és választ találjak a lelkemben dúló zavaros kérdésekre.