2013. május 5., vasárnap

5. fejezet



Az 5.fejezet is feltöltve :) Nemsoká a jelenhez érünk, amiben egy lány a 7.fejezetet gépeli be a széthányt papírokról xD 
Ma azt mondta az egyik barátnőm, hogy aranyos a történet és hogy kis romantikus vagyok :) De majd ez változni fog...*muhaha* :D
 

5. fejezet: Mártírkönnyek

„Fölöttem villogó erkélyek, ablakok,
Aki a sötétbe' sétál, az vagyok.
Éjjelek, nappalok, álmok és valóság…
...itt a szív körül.”
Indigó utca: A külvilág vagy Te

Megöleltem Greget. Megöleltem Greget. Megöleltem Greget. 


Nem tudom mi ütött belém, hiszen nem vagyok az az ’ölelkezünk és egyből jobb lesz a világ’ típus. Pláne pasikat nem ölelgetek. …Mondjuk, lehet azért, mert még senki nem volt érdemes rá… Mi van? Akkor Greg már kiérdemelte volna?


Megöleltem. Megöleltem. Megöleltem. 


Mégis mekkora baromságot csináltam? Ezzel most felbátorítottam, de ha mégsem lesz belőle semmi, akkor pofára fog esni. Ekkora egy eszetlen, szívtelen őstulkot, mint én! 


Önostorozásaim közepette összefutottam Lilyvel a folyosón. Le se lehetett volna vakarni azt a vigyort az arcáról, amivel köszöntött.

     -   Na helló, nagylány! Mi újság veled és a herceg úrral?

     -   Jajj Lily, csak ezt ne! Nem vagyok ebben a hangulatban. Azonnali pótanyai tanácsok kellenének. – Lily kedvesen elmosolyodott.

     -   Mondd. Várj ne itt! Menjünk át a hallba, ott most úgy sincs senki.


Néha Lily is tévedhet. És ki volt ott rosszkor, rossz helyen? Claire és a cicaklub. Már csak ez kellett. Istenem, miért büntetsz engem folyton? Tudom, hogy nem vagyok egy szent, de azért ez már túlzás.



     -   Lányok, nézzétek, ki van itt! Jill és az anyukája. Várjunk csak! Ő csak álmodozik erről! Akkora a képzelőereje, hogy mást kirugdos a szobából, mert nem fér el!


Claire szavai tőrként hasítottak a szívembe. Neki sincs anyja, talán ő nem vágyik rá? És különben is: nem én kértem az álmaimat. Ha tehetném, bárkinek lepasszolnám őket, hogy végre normális életem legyen, és éjszakánként ne fürödjek verítékben, könnyben vagy épp mindkettőben. Sokkal könnyebb lenne minden és a diliház képe se riogatna állandóan…


    -   Claire, menjetek ki légy szíves. Magánjellegű beszélgetést szeretnék folytatni Jillel. – Lily látva apró kis összezuhanásomat, kisegített. Mikor váltam én ilyen tutyimutyivá, most komolyan?

    -   És ha nem? Mit fog csinálni Ms. Woods? Fekete pontot ad? Nyugodtan beszélhet a mi jelenlétünkben is, nem vagyunk olyan rosszak, mint ahogy azt Jill állítja. Igaz, lányok? - Jessica és Alex kuncogva bólogattak.



Még hogy nem? Idő- vagy betűrendben soroljam 3 év termését, mikor valahogy kibasztatok velem? Hazug dög.



    -   Ha nem akarsz még egy estét Jillel tölteni, kimész ebből a szobából, addig, amíg szépen mondom. – Lily kezdett bepipulni.

    -   Inkább iszok ciánt! – mondta Claire és intve barátnőinek egy gunyoros mosoly kíséretében kifordult az ajtón.

    -   Na, végre. most már mondhatod.



Hogy is kezdhetném el? Az érzéseimet szeretném tisztázni, de ha számomra se világosak, akkor majd pont Lily fogja érteni? Tudom, hogy létezik egy olyan fogalom, hogy empátia, de azért mindennek van határa… Kivéve a hülyeségnek: annak aztán nincs.



    -   Említetted, hogy látod Gregen, hogy tetszek neki. És úgy érzem, én sem vagyok iránta közömbös.

    -   Akkor meg mi a gond?

    -   Az, hogy nem akarok ilyen gyorsan belecsöppenni ebbe a ’barát - tetszik - szeretem’ című dologba. Nem akarom elhinni, hogy ez velem is megtörténhet és, hogy csak azért, mert azt mondtad, hogy tetszek neki, megváltozott róla a véleményem, mert talán ezt akartam mélyen legbelül. Igazán nem tudom, mit gondoljak; még meg is öleltem.

    -   Megölelted? – Lily arcán a döbbenetnek egy olyan skáláját láttam végigvonulni, hogy az leírhatatlan.

    -   Meg.

    -   Te, őt?

    -   Én, őt. Minden előzetes szándék nélkül. És tudod mit? Jól esett. De ha mégsem szeretek bele, azzal csak áltatom őt, magamat pedig kínzom. Lehet, hogy csak hirtelen apa-komplexusom lett, azért ölelgetem, vagy mit tudom én! – Kifakadásomat látva, Lily erősen próbálkozott, hogy ne lássam meg a nevetés szikráit a szája sarkában.

    - Jajj, te kis buta! Minek görcsölsz folyton ennyit? Így csak magadat teszed tönkre, kisszívem. Értem, hogy mit akarsz mondani és hidd el, nem megoldhatatlan a problémád. Szerintem adj magatoknak egy kis időt, így mindkettőtök számára biztosabbá válik, hogy mit akartok a másiktól. Egyelőre élvezd a pillanatot, amit együtt tölthettek.



Lilynek már megint teljesen igaza volt. Miért rágódtam én ezen ennyit? Bírom, hogy mások problémáinak megoldásában profi vagyok, de az én saját kis romhalmazomból néha képtelen vagyok rendet csinálni. Áhh, mindegy is. Lilyre villantottam egy hálás mosolyt.


    -   Mondtam már, hogy imádlak? – Lily felnevetett.

    -   Elég sokszor, de szeretem újra meg újra hallani.




A délután többi részét lustálkodással töltöttem: az udvar hátsó részében kifeküdtem egy plédre és süttettem magam a nyári nappal. Minden olyan békés volt: semmin nem gondolkodtam, csak élveztem a nyarat, mint bárki más. Annyira megnyugodott a lelkem, hogy el is aludtam.



Megint róluk álmodtam. Pont egy ilyen júliusi nap volt, amikor kint ültek a teraszon és a kislány teli szájjal nyammogott egy óriási dinnyeszeleten. A porba köpködött magokat különféle mintákba kényszerítette elméjével, amit apja és anyja lelkesen megtapsolt. Önfeledten nevettek.



Az idill annyira tökéletes és megható volt, hogy arra ébredtem, hogy egy hideg könnycsepp száguld le az arcomon. Még most se aludhatok nyugodtan? Elgondolkoztam.



Arra, hogy mégis ki a fene vagyok én, már nem kerestem a választ: senki sem tudta az intézetbe kerülésem körülményeit. Hiába próbálkoztam fellelni a múltamat, egyszerűen mindig akadályokba ütköztem, így hát feladtam. Azonban az álom hatására új kérdés fogant meg bennem. Vajon milyen volt az életem, mielőtt idehoztak? Hiányzok-e valahonnan?



Nem tudom, hogy a gyerekkori emlékeim miért nem az igaziak. Miért nem a valós múltat láttatja velem az agyam? Zavar, hogy nem látom a határt emlékek és álmok között. Zavar, hogy az unrealisztikus őrültségeken kívül nem tudom felidézni anyám és apám arcát.

A valóság keveredett az álomvilággal, egy új tért: egy tér-katyvaszt létrehozva, amiből nem értek semmit sem, pedig Isten látja lelkem: erőmet megfeszítve próbálkozom.



Arra kellett rájönnöm, hogy gyenge vagyok. Anno Claire kis beszólásai leperegtek rólam, bármennyire fájdalmasak is voltak. Most meg, mindig kicsit összébb zuhanok, aztán Lilynek vagy Gregnek a béka segge alól kell előrángatnia, mint valami magatehetetlen gyereket. És ez bár nagyon idegesítő és monoton, nem tudok ellene semmit se tenni.



Nem értettem, hogy miért kapok ennyi akadályt, amikor én nem tudom őket megmászni. Mindig kicsit feljebb jutok rajtuk az igaz, de mindig lezuhanok és a barátaim állnak meg segíteni; őket hátráltatom ezzel. Bár ők sosem bánták, nekem azért ez már sok volt. Betelt a pohár.


Tudom, hogy az élet egy nagy cumi, de miért mindig nekem kell szívnom?



Elegem volt az egészből, így összeszedtem a holmimat, letöröltem a könnyeimet; és remélve, hogy senkivel sem futok össze a folyosón, a szobámba rohantam.



2 megjegyzés: