8.fejezet

Sziasztok! :) Ahogy ígértem, itt van az újabb fejezet az érettségi szünet alkalmából.  Remélem örültök! ;) 

Ez a rész baromi hosszú lett (13 oldal legépelve O_o), úgyhogy betartottam azt az  ígéretemet is, hogy csak a 7.részig lesznek rövidek az írásaim :D

Tegnap este írtam meg az egészet; egyszerűen gondolkoznom sem kellett, hogy mit írjak. Úgy is érzem, hogy ez most nagyon jól sikerült; olyan amilyennek akartam: tele izgalommal és meglepetéssel, na és a dráma se hiányzik belőle ;)

Remélem minden kedves olvasó betartja a 3-as szabályt (Olvasd! Élvezd! Írj!), és akkor én egy roppant boldog író leszek ;D

Kellemes időtöltést kívánok! ^^ (Bocsi a regényért xD)

xoxo: Ann :)

Ja igen, még valami. Most valószínűleg nem fogok frissíteni vagy egy hétig (kettőig), mert föci érettségim lesz, plusz szülinapozunk valamelyik hétvégén, úgyhogy nem tudom lesz-e időm írogatni. :/ Bocsi ^^"

8. fejezet: A vihar kezdete

Azt mondják, a sorsnak remek humorérzéke van, és néha álmaink valóra válása rémálomnak tűnhet…

A szombati nap első napsugarai beköszöntek az ablakomon és kellemesen melengették a bőrömet. Végre hétvége volt; tanároktól, kockáktól, sulikirályoktól és királynőktől mentesen, akiknek a jelenléte nélkül már nem lenne ugyanolyan az iskolai légkör. Igen; nem lenne ugyanolyan: jobb lenne.

A hierarchia mindenütt fontos volt; ez határozta meg, hogy megkeserítik-e az életed vagy rád se bagóznak 12. évvégéig, ahol majd mindenki a nyakadba borul. De hál’ istennek mivel én semelyik csoportba sem tartoztam (menők, talpnyalók, nyomik), ezért viszonylag nyugodt volt az életem közöttük.

Csodálkoztam, hogy már korán reggel ilyen „velős” gondolatokkal kelek, így az ágyam melletti éjjeliszekrényhez nyúltam, hogy megnézzem, mennyi lehet az idő, hogy ennyire okostojás vagyok kávé és egyéb segédeszköz nélkül. A mobilom éppen akkor szólalt meg, mikor a kezembe vettem; a rezgő üzemmód miatt majdnem elhajítottam a francba, annyira megijedtem.

8:45 perc. Kár, hogy nem lehet tovább lazsálnom: Mrs. Watson időben ki szokott mindenkit paterolni az ágyából, hogy utána szinte semmit se csináljunk.

Én egy viszonylag értelmes embernek tartom magam, de eddig soha se sikerült rávezetnem magam arra a hullámhosszra és/vagy logikára, amelynek az az eredménye, hogy nem aludhatunk tovább hétvégén. De velem van a baj, hogy a reggelit arrébb tetetném és a rengeteg semmittevés helyett több alvást szeretnék? Biztos én vagyok szarul összerakva…

A mai nap is úgy kezdődött, mint bármelyik szombati nap; hiába volt ma a 18. szülinapom. Az égiek nem terveztek nekem semmi rendkívülit. Mondjuk, mentségükre legyen szólva, hogy most nem volt rémálmom, ami a Claire-es éjszaka óta kísértett.

Az utóbbi évek, hetek rémálomtermése rendesen meghaladta a para(nem)normális szintet, ma pedig spontán kaptam egy szabadnapot izzadság, gyűrt lepedő és zihálás nélkül. Most mondja nekem valaki, hogy nem vagyunk számon tartva odafenn!

Igenis figyelnek onnan fentről az ismerősök, jóbarátok, családtagok és szólnak az öreg kaporszakállúnak, hogy kicsit tegye könnyebbé ezt a tetves életet, hátha megjavulnánk, plusz nem követnénk el annyi baklövést. De az öreg rájuk se bagózik; hosszabb távon nem osztja ránk az áldást. Szerinte teher alatt nő úgyis a pálma.

Olyan mintha lenne egy nagy, teli kosara a világ legfinomabb almájából. Ad neked egyet, és miután beleharaptál, elveszi tőled és azt mondja: ilyen ízű a többi is; nem kapsz többet. Elég kegyetlen, nem igaz?

Végül befejeztem a hitbeli okoskodást és elmentem inkább lezuhanyozni. A kellemesen meleg víz nagyon jól esett: egyaránt tisztította testemet és lelkemet is.

Egy szál törölközőben – és nyakláncban – kiszálltam a zuhanykabinból, mikor valami kattant és megmozdult a nyakamon. Odakaptam a nyakékemhez és őszintén szólva nem tudtam hova lenni a döbbenettől.

Az a mutató, amit 18 éve nem láttam mozogni, már nagy vígan a római 9-es számon csücsült, mintha ott lenne a helye. Pedig nem ott volt, ezt én is nagyon jól tudtam.

 

Megpróbáltam megmozdítani a naptárkört, de csak azt értem el vele, hogy belekaptam tűhegyes mutatójába és vérezni kezdett a kezem.

Bekaptam az ujjamat és egy hangos ’anyád!’ kíséretében hagytam a fenébe az egészet, miszerint én ehhez kevés vagyok; nem tudom és nem akarom megérteni, mi folyik itt.

A nap további része is furcsa volt. A reggeli után visszamentem a szobámba, ahol hangokat kezdtem hallani. A nyakláncom óránként kattant és számot váltott, és utóbb észrevettem, hogy a rajta fekvő bronz pillangó csap a szárnyaival: éppen annyit, amennyi a pontos idő.

Valakik folyamatosan suttogtak a fülembe. Úgy éreztem, kezdek begolyózni: hangokat hallok, holott senki nincs mellettem; az órám pedig ami sosem járt, most szinte él.

Délutánra már kezdtem rosszul lenni.  

De miért pont most kezdődött ez az egész? Miért pont a 18. szülinapom a kiindulópontja a legőrültebb őrültségeknek és miért velem történik meg mindez? Eddig is esélyes volt számomra a diliház, vagy legalábbis minimum egy alvásspecialista, de ez már durva.

Félek. 

Önkéntelenül is a nyakláncomat kezdtem el babrálni, de megint számot váltott, ami csak fokozta az idegességem. Már hőn szeretett nyakékemben sem bízhatok; nem nyugtat meg, mint azelőtt tette.

Elesett a mindenkori mentsváram. Mégis mihez kezdjek most, kihez forduljak?

Lily. Ő biztos nem fog komplett idiótának nézni.

 Kirohantam a szobámból és elkezdtem keresni Lilyt. Megnéztem a szobájában, a társalgóban, a konyhában: mindenütt, ahol csak lehetett, mégsem találtam meg. A folyosón rohangálva belefutottam Claire-be és elhatároztam, hogy most az egyszer rendes leszek vele. Mire nem kényszeríti az embert a természetfeletti jelenléte…

 

     -   Szia Claire. Nem láttad véletlen Ms. Woods-ot?

     -   Remélem olyan égető a problémád, hogy belehalsz, mert a drágalátos Lilyd nincs itt. Szóval ezt megszívtad, bogaram! Ha gondolsz rám, bánatodban öngyilkos legyél, rendben? – Nesze neked kedvesség!

     -   Fordulj fel Claire! Egy marék döglött lepkében is több együttérzés van, mint benned. Most az egyszer nem tudtál volna normálisan hozzám szólni, ribanc?

     -   Képzeld: nem. Mert neked nincs fenntartva a „normális üzemmódom”, pszichiátriai eseteknél nem használom. Bocsika, de ez van. És most ha megbocsátasz – de az se érdekel, ha nem – megyek, mert jobb dolgom is van annál, minthogy a siránkozásaidat hallgassam, mert gondolom, most ez következik, ha nincs itt Ms. Woods. Szánalom vagy, Jill. Na, pápá! – És kiment az udvarra.

     -   Rohadék.

A francba is! Hol tudnék lenyugodni végre? Ha ez így megy tovább, az idegtől sírva fakadok, pedig nem szokásom minden kis szarért bőgni. De most ez a nyakláncos-suttogós őrület kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Nem akarok idő előtt meghülyülni!

Ha valaki nem biztosít arról, hogy teljesen épelméjű vagyok, magam kopogok be a dilidoki ajtaján, az fix…

Miközben kétségbeesettem agyaltam, a fejemet a folyosó falához nyomtam és ütögettem, hogy felébredjek végre ebből a nyilvánvalóan abnormális rémálomból.

Ez az éppen belépő Gregnek kicsit fura és sokkoló volt, így elmozdítva a fal mellől, kérdőre vont.

    -   Jill, mi a baj? Rosszul vagy?

Nem tehetek róla, de ahogy a vállaimat fogva próbálta velem keresni a szemkontaktust, eleredtek a könnyeim.

    -   Greg, én megőrültem. Biztos, hogy nem vagyok normális… - suttogtam.

A srác arcán a könnyeimen keresztül is láttam a döbbenet árnyát átsuhanni. Nem csoda, hiszen ennyire gyatra állapotban szerintem még életében nem látott.

    -   Dehogy vagy az! Miért mondasz ilyet? Mi történt?

De nem tudtam semmit sem kinyögni, csak tátogtam, mint a partra vetett hal.

Greg látva rajtam, hogy ez így nem fog menni, kézen fogott és maga után vonszolt a szobájába. Becsukta az ajtót és odaállt elém. Még mindig magatehetetlen voltam és folytak lefelé arcomon a könnyek. De már könnyebb volt a lelkem; tudtam, hogy vele biztonságban vagyok. Greg letörölte a könnyeimet, rám mosolygott és odahúzott maga mellé az ágyra. Nagy meglepetésére a mellkasára tettem a fejem és ott folytattam tovább a sírást.

A nagyobb kényelem érdekében lefeküdt az ágyára és nyugtatgatólag simogatott, amitől nagy sokára helyreállt valamelyest a lelki békém. Végül nagy sóhajjal belefogott a vallatásba.

    -   Akarsz róla beszélni? – Mindig tapintatos.

    -   Ha megígéred, hogy elhiszed, amit mondok.

    -   Ígérem.

És elmeséltem neki az órát és a suttogó hangokat.

Láttam a szemén, hogy megpróbál hinni nekem, de ez nehezen ment, mivel az egész elég abszurd volt. Csak remélni mertem, hogy nem küldd el a hülyeségeimmel a fenébe, mert akkor biztos, hogy összeroppanok...

    -   Azt mondod, hogy a naptárkör szabályos idő szerint mozog?

    -   Igen. Óránként eggyel előrébb halad és a pillangó az óra számának megfelelően csattogtatja a szárnyait.

    -   Érdekes. Levehetem a nyakláncod?

Erre a kérdésre hirtelen nem tudtam mit felelni, hiszen szinte soha nem tudtam úgy levenni magamról, hogy fájdalmat ne éreztem volna. Teljen hozzám nőtt; a részem volt már nagyon régóta.

De most megtört a varázs: nem kötődtem hozzá úgy az ijedtség miatt, így úgy gondoltam, el tudom engedni. Bólintottam.

Greg óvatosan levette a nyakamból és óvatosan vizsgálgatni kezdte a számlapot, a naptárt, mindent. Majd mikor az elejével végzett a hátulját vette szemügyre, így a nyaklánc eleje a tenyerébe simult.

A hatás rendkívüli volt. A nyaklánc felizzott, mire Greg fájdalmában felordított és kiejtette kezéből a nyakéket.

Elrohant a fürdőbe, hogy lehűthesse a nyilvánvalóan rendesen megégetett kezét. Én pedig teljesen leblokkoltam a látványtól. Újabb természetfeletti tényező Jill; újabb ok a megbolondulásra…

Bár kissé lefagytam, azért hallottam a háttérzajokat; a csap megnyitását, a víz folyását, Greg sziszegését, majd a víz csobogásának megszűnését.

Hiába haltak el a fürdőszobai hangok, Greg közeledő lépéseit egyáltalán nem hallottam; úgy tűnt, hogy valami baj van. Végre meghallottam a srác hangját, bár elég rémültnek tűnt.

    -   Jill, szerintem ezt látnod kell. Vagy nem vagy őrült és ez teljesen normális, vagy fertőző vagy és én is megbolondultam…

Azonnal felugrottam az ágyról és a fürdőbe siettem, ahol egy tenyerét meredtem bámuló, ijedt Greget vehettem szemügyre. Odamentem hozzá, megnéztem a kezét és hátrahőköltem a látványtól.

A srác tenyerén egy olyan nap tetoválás vált láthatóvá, mint amelyik a nyakláncomon is van, csak sokkal nagyobb méretben. Greg megfogalmazta azt, ami a legnagyobb kérdés volt most. 

    -   Mégis mi a fészkes fene folyik itt? - suttogta.

Bénultságát legyőzve megpróbálta lesikálni magáról a rapid-tetkót, bár én gyanítottam, hogy ez reménytelen lesz. Eközben visszamentem a szobába és rekonstruálni próbáltam az eseményeket; megkockáztatva az újabb égési sérülést, de nagy meglepetésemre semmi sem történt. Nem értettem az egészet.

Greg visszatérve, kérdő tekintetemre válaszolva csak odamutatta tenyerét és megrázta a fejét. A minta körül rendkívül piros volt a bőr a sikálástól, de a tetkónak ez meg se kottyant. Változatlanul feketéllett a kezén.

A srác óriási sóhajjal ledőlt az ágyra és egy ideig meredten a plafont bámulta. Majd fáradt és beletörődött szemekkel rám nézett.

    -   A hangok miket mondanak neked? – Úgy látszik, most már teljesen biztos volt abban, hogy egyikünk sem képzelődik és hogy ez az egész nem emberi.

    -   Mikor mit: azt, hogy segítsek, siessek, meneküljek, vigyázzak… Fene tudja, mit akarnak ezzel. Ami azonban érdekes, hogy bár egy hang mondja mindig a szöveget, mégis mintha tömegként hallanám.

Greg kicsit értetlenül nézett rám.

    -   Ezt hogy érted?

    -   Olyan, mintha abban az egy hangban több száz ember lenne jelen, mégis egyek. De én az összeset meg tudom különböztetni egymástól.

    -   Értem már. Hát ez… ijesztő, erre nem tudok mást mondani. Amúgy tudod, mi idegesít?

    -   Mi? – Tényleg látszott rajta, hogy dühös.

    -   Hogy ez az egész teljesen abnormális és nem tudok rá se magyarázatot, se megoldást – sziszegte.

A délután folyamán próbálkoztunk elméletgyártással, de belefáradtunk a megmagyarázhatatlan magyarázgatásába; csak csendben feküdtünk az ágyán. Én a mellkasán, ő átölve a derekam. Annyira jó volt így és annyira elfáradtam, hogy lassan elnehezültek a pilláim, de még éreztem, ahogy Greg nagy levegőt vesz és megszólal.

    -   Jill.

    -   Hm? – Már nagyon nehéz volt ébren maradnom és csak egy nyögésre futotta tőlem.

    -   Én sze… - Tudtam, hogy hallanom kéne a mondatát és meg is próbáltam ellenállni az álmosságnak, de Greg szavai elmosódtak és elaludtam.

*Greg szemszöge   

    -   Jill.

    -   Hm?

    -   Én szeretlek…

A francba… Elaludt. 

Jill, miért cseszel ki velem? Lehet, hogy csöppet sem volt romantikus a légkör egy szerelmi vallomáshoz, de végre kinyögtem és te lemaradtál róla! A francba, a francba, a francba!

A látszat ellenére nem Jillt okoltam; szerencsétlen nagyon kiborult a mai események hatására. Mondjuk, én se vagyok éppen nyugodt, miután egy ingyen tetkóval gazdagodtam…

Néztem a tenyeremet és már megint azon filóztam, hogy mi és hogyan történhetett.

Szinte kizárható volt az emberi beavatkozás – itt elsősorban Claire-re gondoltam -, mert senki sem tudna így megbuherálni egy ősrégi órát, ráadásul Jill sose szokta levenni a nyakából. De akkor mégis mi volt ez?

Úgy gondoltam, a választ – bármi is legyen az – csak az óra adhatja meg.

Legyűrve félelmemet, a nyakláncért nyúltam. Nagyon reméltem, hogy nem fog még egyszer megégetni…

Két ujjam közé csippentve a bőrszíjat, lassan felemeltem és a tenyeremre helyeztem; pontosan úgy, mint azelőtt tettem. És semmi sem történt.

Ám pár másodperc múlva a nyakéken lévő nap és az én tenyeremen lévő tetoválás is fénybe borult és elmosódtak a szobám körvonalai. Teljesen máshol voltam; egy olyan semmilyen, jellegtelen helyen, mint amit a kómások szoktak emlegetni. Nagy, fehér és sivár.

De én mást is láttam.

Láttam, ahogy Jillel csókoljuk egymást; mosolyogva, pírral az arcunkon; átéltem azt a boldog, forró és egyben borzongató érzést, amit ez a régen várt csók váltott ki belőlem. Egyszeriben ott voltam, testtel, lélekkel és valódi érzésekkel együtt.

Azokban az édes, örökkévalóságnak tűnő percekben úgy éreztem, bármire képes vagyok és bármit meg tudnék tenni. Ha azt mondták volna, hogy ugorjak fel helyből egy óriási fára, gondolkozás nélkül nekiláttam volna; egyszerűen nem láttam semmiben a fenyegetést és a veszélyt, hiszen életem eddigi legnagyobb vágyát tudhattam végre magaménak: Jill szerelmét.

De a pillanat megtört: zajt hallottam és kinyitottam a szemem. Egy fekete hajú fickó jelent meg egy csapat kámzsás alakkal egy szempillantás alatt a semmiből. És felénk tartottak, de a nekik háttal álló Jill nem realizálta a helyzetet: csak mosolyogva csókolt tovább.

Már majdnem megszakítottam a csókot és a férfihez indultam, mintegy elkezdve az elkerülhetetlen harcot – tudtam, hogy ő ellenség -, amikor hirtelen szem elől tévesztettem.       

Ám a következő pillanatban, nagy meglepetésemre szorosan Jill mögött termett és belédöfte rúnákkal díszített ezüsttőrét.

A lány szemei felpattantak; nem értette mitől vált minden ilyen fájdalmassá hirtelen. Egy csóknak nem ilyennek kell lennie, nem szabad fájnia.

Én pedig későn észrevéve, hogy mi történt, felordítottam.

És ordítottam, és ordítottam: olyan volt, mintha belém szúrták volna azt a tőrt, azzal a különbséggel, hogy én a lelkemben éreztem azt az iszonyú fájdalmat.

Távolról érzékeltem, hogy valami rángat és szólongat; aztán végre leesett, hogy a valóságban Jill felébredt és próbál észhez téríteni. De még mindig nem voltam tudatomnál; nem tudtam magamról. Csak az létezett, amit itt és most láttam.

A látomás még tovább zajlott. Jill aléltan hullott a vállamra, miközben utolsó erejével azt súgta: szeretlek.

Én megbénulva álltam a fájdalomtól; nem tartottam meg – már ernyedt – testét, ami így szinte lefolyt rólam és a kemény, vércseppekkel tarkított betonra hullott. A könnyeim megállíthatatlanul záporoztak, miközben térdre estem holtteste felett. Sírtam, akár egy kisgyerek, akinek elvették a legkedvesebb játékát.

Ez nem történhetett meg, ez nem igazság.

De be kellett látnom a férfi őrült és sátáni kacaját hallva, hogy most ez a valóság.

A férfi odajött Jillhez és bár mondani akartam, hogy takarodjon, nem tudtam megszólalni. A fickó nem zavartatva magát az arcomba vigyorgott és egy ’bocsi’ kíséretében letépte Jill nyakláncát, majd röhögve felmutatta társainak. Győzött. Pribékjei örömujjongása sokáig visszhangzott a fülemben, miután elmentek. Én pedig ott térdeltem Jillel a hideg aszfalton és én is meg akartam halni, mert úgy éreztem, nincs tovább; én nem tudok tovább így élni.

A gyilkosság képei lassan elhalványultak, ahogy egy magas női alak lépett elém. Kinézete alapján elgondolni sem tudtam, ki lehet ő: haja nagy része fel volt kontyolva a feje tetejére, többi pedig kisebb tincsekben volt összefogva és szabadon lógott a vállán; ruhája szokatlan volt és idegen; szeme magabiztosságot sugallt. A nő megszólalt azon a hangon, amelyet Jill már leírt nekem.

    -   Vannak az életben olyan dolgok, Gregory Wells, amelyek életeket követelnek, és nagy háború folyik megszerzésükért. A nyakék, amit a kezedben tartasz, is  ilyen tárgy, amit meg kell óvni a hataloméhes emberektől. Ahogy a lány is, kiért szíved dobog, rendkívül értékes ahhoz, hogy ily könnyedén elveszítsük.

    -   Ki vagy te?

    -   Nem szükséges nevemet ismerned ahhoz, hogy tudd, Jill McCormick javát és őt magát szolgálom. A nyakék megjelölt; őrző lettél, így te is hozzánk tartozol. Ne engedd, hogy levegye a nyakéket és óvd meg bármi áron. Bármi áron! – és ő is halványodni kezdett.

    -   Hé! Várj! Hé! Gyere vissza!

    -   Greg! Greg! Ébren vagy már? Mi történt?

Jill még mindig engem szólongatott.

    -   Szólalj meg! Jól vagy?

Nagyon nehezen találtam meg a hangom és remegtem a látomástól. A képek beleégtek a retinámba. Nagy sokára meg tudtam szólalni és azt mondtam, ami most a legfontosabb volt.

    -   Vedd fel a nyakláncod. – Rekedt voltam; nem ismertem meg a saját hangomat.

Jill ellenkezni kezdett.            

    -   De… De én nem…

    -   Azonnal vedd fel! – rivalltam rá, amit rögtön megbántam.

Jill összerezzent kiabálásomra és félve pislogott rám. Óvatosan, remegő kézzel megfogta a bőrszíjat és a nyakába akasztotta, majd rám nézett.

    -   Ne haragudj. Én csak… Megölelnél? – Szörnyen éreztem magam. Amiatt is, ahogy kifakadtam és az érzések miatt, amik teljesen összezavartak. Nem értettem semmit.

Bár arra számítottam, hogy habozni fog, Jill készségesen átölelte a nyakamat, amitől rögtön elszállt a haragom és az idegességem egy része, de a halála miatti félelmem nem csappant. Beférkőzte magát a szívembe és vasmarokkal szorította, úgy, hogy alig kaptam levegőt.

Jill hiába faggatott, nem árultam el neki mit láttam; nem akartam megrémíteni. Mivel látta, hogy semmit sem tud kiszedni belőlem, csak csendben ledöntött az ágyra, mint egy szobrot és mellém feküdt. Én pedig görcsösen szorítottam magamhoz, monotonon simogattam a karját.

A plafont bámultam és kattogtak a fejemben a fogaskerekek.

Egy dolog biztos volt: Jill óriási veszélyben volt és ez a tudat megbénított. Nem tudnám elviselni, hogy bármi baja essen. A banya szavai alapján, amit láttam, egy lehetséges jövő volt, amit meg kell akadályozni, bármi áron. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen; túlságosan is fontos nekem…

Nem tudom meddig tartott az agyalásom, mert Jill újból visszaaludt. Ahogy ránéztem, megszületett bennem az elhatározás: nem hagyom, hogy megölje az a sötét férfi; megvédem Jillt akár a saját lelkem árán is…