7.fejezet

Sziasztok! :) Kicsit előbb végeztem a begépeléssel, így rögtön felraktam a fejezetet. Gondoltam ám rátok! ;) Nem lett amúgy olyan tingli-tangli, mint amilyenre számítottam, aránylag jó lett. :) Kellemes időtöltést! ^^ 
xoxo: Ann :)

7. fejezet: Idilli pillanatok

Van olyan az életben, hogy nem tudjuk, mi köt az emberhez. Csak azt érezzük, jobb vele, mint nélküle.

*Greg szemszöge*

Ez a hét nagyon gyorsan eltelt; holnap lesz Jill szülinapja. Örülök, hogy úgy indulhatok neki a holnapi napnak, hogy biztosan tudom: ő az, aki kell nekem.

A héten rengeteget beszélgettünk és nevettünk együtt: ilyen boldognak már régen nem láttam Jillt és talán magamat sem. Érzem, hogy 24-én bele tudok majd vágni úgy a mondanivalómba, hogy izgalmamban nem fog elcsuklani a hangom és remegni a kezem.

A meglepetésbulit sikeresen megszerveztem, de még volt pár dolog, amit el kellett intézni: rám maradt a vásárlás is természetesen, hiszen senki nem volt olyan kedves, hogy észrevegye, hogy majd megszakadok. De ez már így esett. Viszont mérges voltam, mert így nem lehettem Jillel.

Végül elvánszorogtam a boltba és egy jó negyed órával később, 4 dugig tömött szatyorral ki is kerültem végre onnan. Ember, ennyi kaját! Mondjuk, hamar el fog fogyni, hiszen az egész intézet a vendéglistán van, ami nem kevés fő.

A boltból kilépve ránéztem Lily ’Tennivalók’ című listájára. Kaja-alapanyagok: rendben. Üdítő: rendben. Egészségtelen-és-pont-ezért-értelmetlen-kaja: rendben. Mi? Az lehet, hogy eléggé káros, mondjuk egy chips, de hogy értelmetlen lenne enni? Na, Lily, ha hazaérek, megrontalak és nem nyúlkaját, hanem ilyen egészségtelen-de-rohadt-finom kaját fogsz zabálni a TV előtt. Lufik, szerpentin, konfetti: rendben.

Már csak egy dolog maradt hátra: Jill tortája.

Emlékszem, Lilyvel órákon át agyaltunk azon, hogy milyen is legyen. Végül elárultam neki az álomfogós sztorit, mire elvigyorodott és azt mondta, hogy ez tökéletes lenne. Így lett a Jill-torta egy álomfogó-torta.

Elmentem a Charlie’s Bakery-be, ahol átvettem a remekművet és immár a tortát is cipelhettem a többi cumóval együtt.

      -   Szatyrok: Jill-torta; Jill-torta: szatyrok. Holnaptól ti fogjátok boldogítani a népet és egymást.

Miután így összeismerkedtettem a buli kellékeit, egész úton imádkoztam, hogy el ne ejtsek semmit. De végül is épségben megérkeztünk az otthonhoz. 

Adam, Steve és Jimmy, a Szent Katalin csirkefogói rögtön odajöttek hozzám, elállva a konyhába vezető utat. Aminek persze nem örültem, mert a 4 emeletes torta elég nehéz lett volna egymagában is, de hát ugye nem volt forever alone, mert ott voltak a szatyorpajtásai is… Kezdtem elfáradni, de ők ezt valahogy nem realizálták. 

     -   Ez Jill tortája? Fehér? 3 emeletes? Megnézhetjük? – kérdezte Jimmy.

     -   Igen, igen, nem, nem. Menjetek a dolgotokra.

     -   Naa, légyszi Greg! Csak egy pillantást! – Adam a doboz felé kapott, ami megbillent a kezemben és csak a jó reflexeimnek köszönhettem, hogy nem ejtettem el. Most telt be a pohár, de aztán rendesen…

     -   Adam! Mi a frászt csinálsz? Nem megmondtam, hogy nem nézhetitek meg? Majdnem kiverted a kezemből!

Ha nem egy 7 éves kis banditáról lett volna szó, tovább is folytattam volna az emelt decibeleken történő megrovást. A 3 kis bolond azonban rendkívül bűnbánóan meresztette rám a szemeit, így abbahagytam.

     -   Ne haragudj Greg. Csak nagyon kíváncsiak vagyunk. – Ezen felnevettem. Nem is lennének gyerekek, ha nem lennének kíváncsiak.

     -   Mint mindenki, köztük én is. De semmi gond, nem haragszom.

     -   Te még nem láttad? Miért? - Szájtátás, tágranyílt és csillogó szemek: az igazi gyermeki rácsodálkozás oltári kombója. Közben elindultam a hűtőkamra felé, hogy berakhassam terhemet, mivel elég nehéz volt már tartani és inkább felakasztottam volna magam, semmint, hogy elejtsem…

Ahogy beraktam a tortát és megfordultam, hogy visszamenjek az előtérbe, a 3 kis törpe ott állt előttem, még mindig kiskutya szemeket meresztve rám. A kis kíváncsi fáncsik! Ennyire kíváncsiak lennének rá? Végül csak elárultam a miértre való választ.

     -  Lily külön kérése miatt nem nézhettem meg. Tudjátok milyen nehéz volt úgy cipelni, hogy bele se kukkanthattam? De holnap este ha majd kirakjuk, megnézzük együtt, oké? Addig is; ha megtudom, hogy hozzáértetek ehhez a dobozhoz, az Isten legyen irgalmas hozzátok, mert én biztos, hogy halálra csikizlek benneteket. Értve vagyok, kis vakarcsok?

Lelkesen bólogatva kuncogtak és a hátam mögé lesegettek. Mégis mi a fenét nézhetnek? Áh, nem is érdekel.

    -   Nyomás, segítsetek Lilynek! És fiúk: Jillnek egy szót se, rendben? – Nevetve otthagytak, mire éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállam.

Hátrafordultamban Jill kérdő és egyben picit gúnyos arcával találtam szemben magam. Szóval ezért volt a kuncogás… Na megálljatok csak, amiért nem szóltatok…

    -  Szia Greg. Miről is nem szabad tudnom? – Hogy fogom magam ebből kimagyarázni, édes jó istenem…

    -  Szia. Nem érdekes, csak ilyen fiús dolgokról dumáltunk és szóltam, hogy erről neked nem kell beszámolni.

    -  Tudom, hogy hazudsz. – BASSZUS!!!! -, de nem firtatom, szóval ne nézz ilyen rémülten.

    -  Ööö… és amúgy… mi újság? – Ez de meleg volt…

    -  Semmi, hiányoztál. 

Miután kiejtette ezt a 2 szót, rögtön rájött, hogy mit mondott ezzel és lesütötte a szemét. Én meg közben megint lefagytam egy kis időre, mint a múltkor, mikor átölelt. Újraindítottam magam és egy rendes hatásszünet után csak kinyögtem valamit; bár kicsit artikulálatlanul és rekedt hanggal.

    -  Miért is? 

Ugyancsak kétszavas kinyilatkozás, ugyancsak zavar, csak most én voltam ez az ember. Ekkora barom egy kérdést… Gratulálok Mr. Wells: most sikeresen zavarba hoztad, rád se mer nézni, te elvetemült tuskó!

Már épp készültem volna azt mondani, hogy hagyja figyelmen kívül a kérdést, ne válaszoljon, amikor kicsit remegő hangon megszólalt.

    -  Mert… Mert nem voltál ma velem és nem volt ki megnevettessen és a játszótér se ugyanolyan nélküled. Én csak… - és teljesen elvörösödött; elfordult, majd eltakarta az arcát.

Istenem, de jól esett ezeket a szavakat az ő szájából hallani és nem a testbeszédéből kiolvasni! Talán van esélyem nála…

Közelebb léptem hozzá, gyengéden lefejtettem arcáról a kezeit és felemeltem az állát. Az arca még mindig céklavörös volt, de én így is nagyon aranyosnak találtam és gyönyörűnek. Pláne, hogy végre nem félt magának és nekem se bevallani azt, hogy fontosak vagyunk egymásnak.

    -  Hé. Semmi gond, nem kell zavarba jönnöd. Én szorítottalak sarokba a kérdéssel a szándékom ellenére. Ne haragudj, nem fogok ilyeneket többet kérdezni, ha nem szeretnéd.

 És itt bújt belém az ördög: de azért is fogok! Mert így legalább el fog múlni az idegessége és hallhatom újra a nevetését. Elengedtem és hátrébb léptem a személyi szférájából, ezzel is időt nyerve a kérdésem megfogalmazásához.

    -  Amúgy… Mi hiányzott még? A nevetésem, a fess megjelenésem vagy esetleg mindkettő? – Jill végre felengedett és nevetni kezdett.

    -  Most mondtad, hogy nem vallatsz. Azt hittem egy pillanatra megkomolyodtál, de látszik, hogy tévedtem. Javíthatatlan vagy. – És úgy vigyorogtunk egymásra, mint a cinkosságon kapott kisgyerekek. De én nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a röhögés.

    -  Már nem azért Jill, de te papolsz nekem a komolyságról, mikor minden hétvégén beülsz a szendvicseddel a TV elé és rajzfilm-délelőttöt rendezel? – Ő se bírta tovább: megindult a röhögőgörcs.

    -  Nem is igaz!

    -  Persze-persze – vigyorogtam. – Szerintem jobban illene hozzád az a vezetéknév, hogy Jill McCartoon… - Úgy elkezdett röhögni, hogy azt hittem megfullad.

A nevetéstől nem tudott megszólalni, csak integetett, mint egy retardált fóka.

    -  Elég volt Greg. Nem bírom!

A vacsorát és a lámpaoltás előtti perceket is körülbelül így töltöttük: irulva-pirulva, röhögve saját magunkon és a másikon; közben sírva a megerőltetéstől. Ha most nem lesz izomlázam, akkor soha…

De végül jött Mrs. Watson, bejelentve a takarodót és be kellett mennünk a teraszról. Egyszer meg fogom ölni ezt a pillanat-gyilkost.

A folyosón Jill és én megálltunk és csak néztük egymást: gyönyörködtünk a másik nevetéstől kipirult arcában és csillogó szemében. Ez lehetett talán 10 másodperc, 10 perc, 10 óra, ki tudja? Nekem mindenhogy kevés volt.

Azok a szemek annyira rabul tudtak ejteni; a legeslegkékebb óceán tartott a felszíne alatt fogságban.

Végül Jill ásítása törte meg a pillanatot. Kedvesen rám mosolygott, majd belibbent az ajtaján.

    -  Jóéjt, Greg – és becsukta az ajtót.

Én pedig, hangtalanul elosontam a szobámhoz, bementem és az ajtó mögött Jill szobájának irányába néztem.

    -  Neked köszönhetően ma biztos az lesz – suttogtam, és becsuktam az ajtót.